Bibliai olvasmány: Mt 13,33-35
„Hasonlít a mennyek országa a kovászhoz, amelyet fog az asszony és három véka lisztbe vegyít úgy, hogy az egész megkovászosodik.” Mt 13,33.
Kedves atyámfiai, Testvéreim!
1). Egyre kevesebb szerepet kap életünkben a kovász, sőt, egyszerűen attól tartok, hogy szép lassan ki is kopik mindennapi szóhasználatunkból. Pedig ma is éppen olyan különös, jó ízt kölcsönöz a kenyértésztának, mint akkor, amikor falusi kemencében sütötték édesanyák a ropogós, kovászos kenyeret.
Ma, amikor ipari mennyiségben állítják elő, a különben gazdag változatosságban található – kenyeret, gyermekeink, unokáink alig tudják, hogy nemcsak élesztővel lehet elkészíteni a finom kenyeret, hanem különösen kovász hozzáadásával szerezhető egy különös zamat. Erről, a kenyértésztát megkelesztő kovászról szól, tehát a mai példázat.
2). A példázat tartalma egyszerű, mint a mustármagról szóló. Azt mondja Jézus, hogy: Hasonlít a mennyek országa a kovászhoz, amelyet fog az asszony és három véka lisztbe vegyít úgy, hogy az egész megkovászosodik. Tulajdonképpen arról van szó, hogy az életbeli eseményt felhasználta Jézus annak szemléltetésére, hogy Isten országát szellemében és erkölcsében kell átalakítani annak érdekében, hogy megvalósuljon Isten akarata. Ezt szemlélteti a kovász mennyisége, bár elhallgatta Jézus, hasonlóan az evangélista is, hogy kevés kovász szükséges három véka liszt megerjesztéséhez. A kenyérsütés akkor természetes, mindennapi elfoglaltsága volt a család nőszemélyeinek. Ma tudjuk, hogy kétmaroknyi kovász bőségesen elegendő volt a liszt erjesztéshez. Na, és még valami! Ezt a kovászt mindig a megelőző sütés alkalmával tették félre, rakták el a következő kenyérsütésre.
3). A példabeszéd mondanivalója gazdag tárházzal kecsegtet. Elég nehéz volt most is kiválasztanom azokat az irányokat, melyek meghatározott cél felé vezetnek. Nehéz volt, hiszen nemcsak a példabeszéd központi mondanivalóját kellett szem előtt tartanom, hanem azokat a jellemzőket is, melyek szorosan kapcsolatban állnak a mindenkori kenyérrel.
a). ). A mindenkori, de a példázatbeli kovász által sugallt következő gondolatot az ószövetségi megjelenés adja. Bár elsősorban a zsidóságnak voltak fontosak a kovász jelenlétét engedélyező, vagy tiltó rendelkezései, jó tudnunk, hogy éppen húsvét azon ünnepek közé tartozik, amikor tilos volt kovásszal készült kenyeret enniük (2 Móz 12,15.). Olvassuk azonban, hogy a hálaadás ünnepén igenis, kovászos kenyeret vihettek az áldozati oltárra (3 Móz 7,13.).
Fontos szempontokról szerzünk tudomást az Újszövetségben, amennyiben figyelmesen nyomon követjük a kovásszal kapcsolatos meglátásokat. Elsőrendűnek számít e témában éppen a jézusi példázat, melynek üzenetében kevés kovász elegendő ahhoz, hogy megkelesszen három véka lisztet. Ugyanezt a gondolatot viszi tovább Pál apostol is, amikor hangsúlyozza, hogy kevés kovász megposhasztja az egész tésztát (1 Kor 5,6.). Van az újszövetségi tanításnak egy olyan árnyalata, melyről nem sokat beszélünk ugyan, de éppen annál fontosabb, hogy elhallgassuk, vagy hallgassunk róla. Ez tulajdonképpen nem más, mint a rossznak, a gonosznak a kovásza, mely több változatban is megjelenik, akár Jézus tanításában. Így olvasunk, pl., a farizeusok és saducceusok kovászáról (Mt 16,6), vagy akár Heródes kovászáról (Mk 8,15.).
b). Amikor a kovászról hallunk, akkor mindenek előtt édesanyánk egykori kenyere jut eszünkbe. Ilyenkor boldog öröm lesz úrrá rajtunk, de ugyanígy meg szállhat a szomorúság is, hiszen részben túlhaladott a házikenyér készítése a legtöbb faluban, másrészt viszont a költő sugallta gondolatok árasztanak el szomorúsággal:
Hej, kakastejes lágy kenyér,
nem kóstollak meg többet én
nincs már, ki süssön nékem!
Jövök, de nincs mit elvigyek,
jövök, de a kiskert hideg,
csak a gyep nő kövéren!
Az a kenyér, melyet megszeltek szüleink gyermekkorunk során, többé vissza nem jön hozzánk ünnepi, pótolhatatlan ízével. A legtöbben akkor szakítottuk el magunkat édesanyánk frissen sült házi kenyerétől, amikor eldöntöttük, hogy „eltörjük a kenyeret”, s külön családként éljük meg jövendőbe tekintő életünket. Nem furcsa hát az a megjegyzés, hogy amikor elszakadtunk az otthontól, többé nem ehettünk olyan kenyeret, mint, amilyent édesanyánk sütött. Nem, mert megszoktunk egy ízt, melyet aztán minden kenyérben kerestünk. Lehet, hogy megismertünk új ízeket, de a régi most is, és örökre itt dereng a szánkban.
Az édesanyánk házi kenyerének íze meghatározta sok ember kenyér-igényét. Sokan megtanultuk megbecsülni a kenyeret. Mások nagyra értékelik barnaságát, vagy éppen fehérségére esik választásuk. Vannak, akiknek nem okoz gondot a kenyér milyensége, minősége. Megint egy része az embereknek ahhoz ragaszkodik, hogy a kenyér legyen fehér és legyen mindig friss. Mindenkinek igaza van, ha így vélekedik a mindenkori kenyérről. Egy fontos mindenben, hogy a kenyér, mely az asztalra kerül hordozza magában azokat az ízeket, melyek állandóan figyelmeztetnek bennünket. Legyen benne a magvető verejtékes munkájának íze, a kenyeret dagasztó asszony törődése és imádsága, legyen benne a gyermekek öröme és sírása, de mindenek felett Isten áldása. A biztatás, hogy holnap és azután is kirendeli nekünk a mindennapi kenyeret. A kenyérben legyen benne az életnek, életünknek értelmet adó íz. Amennyiben hiányoznak a kenyértörések alkalmával a fent felsoroltak, akkor hiányos marad a mi életünk íze. Ennek következtében pedig nem is várhatjuk, hogy megjelenjen Isten országa közöttünk. Ha pl., állandó szomorúság övezi életünket, s nincs semmi, ami felvidítana, ha könnyhullatások között esszük mindennapi kenyerünket, s számunkra így a legízesebb kenyér is méreg hatását kelti bennünk, akkor nem nagyon remélheti az ilyen ember, hogy elérkezik a közel jövőben Isten országába. Az ilyen embernek nincs boldog pillanata, és nincs jóízű kenyere.
Halljuk csak mit mond ezzel kapcsolatosan a nagy unitárius, Channing: „Jól tudom, sokan azt mondják, hogy a boldogságunk Istentől és nem magunktól származik. És e nézet helyesen magyarázva nagy igazságot is rejt magában. A boldogságnak egyedüli forrása Isten. De a dolgok természetéből és az ő tökéletességéből kifolyólag, teremtményei azok által, és a szerint áldja meg, melyekkel őket felruházta, és nem más úton. Én nem várhatok teremtőmtől más boldogságot, csakis, ami természetem szerint találhat engem. És mi az én természetem? Mindenek előtt erkölcsi lény vagyok. /…/Semmi más valódi jó nem marad számomra. Annak ellenállva, önmagam ellen cselekszem, lelkem isteni részének leszek ellensége, keblemben folytonos háborút viselek, és a világon a legnagyobb szenvedést vonom magamra: az önszemrehányást. E nézetek mutatják, minő értelemben kell azt hinnünk, hogy boldogságunk Istentől származik. Ő a boldogságot miáltalunk, egész lényünknek fejlesztése által, és nem más úton adja.” / Channing: A vallás tökéletesítő ereje /
4). Lassan lejár a mai beszédre szánható idő. Ez azonban nem jelenti azt, hogy kimerítettem volna a kovász példázatával kapcsolatos témát. Még egyszer visszatérek a kovász tárgyalása rendjén a boldogság gondolatára. Most megteszem, hiszen nemcsak, hogy vágyunk arra, hanem elég sok időt és energiát felhasználunk annak érdekében, hogy elérjük életünkben boldogságunkat. Többnyire úgy látszik, mintha kudarcok öveznék próbálkozásainkat, mintha hiába keresnénk életünk kenyerének kovászos, finom ízét. Ebben a keresésben, ebben a bizonyos fajta kenyérhajszában keresünk feleleteket azokra a kérdésekre, melyek továbbra is felmerülnek a sikertelenségek miatt.
Bármilyen legyen is meglátásunk, sosem szabad elfelednünk a kovásznak ízt adó szerepét. És meg kell jegyeznünk, hogy erkölcsi, szellemi életünk minőségét, az életünknek állandóan jó ízt adó kovász határozza meg. Ezért hát, saját kezünkbe vesszük életünk irányítását és ízesítését. Valahogy úgy, ahogy az író megfogalmazza: „Amikor a vallásos ember a sorsot, mint Isten jutalmát, vagy büntetését éli meg, elfogadja, hogy ő maga hívta ki bármelyiket is, és ezért sorsával békességben él. Hogy is szállhatnék szembe egy olyan sorssal, amelyről tudom, hogy saját tetteimnek gyümölcse. Csak a gyökeréből kiforgatott ember harcol a sorsa ellen. Aki ma a közösségre bízza sorsának alakítását, irányítását, az ezzel csak a saját belső tartalmaitól való rettegését mutatja ki.” (Dethlefsen, Thorwald: Élet az élet után.)
Imádkozzunk Testvéreim, hogy a naponta akár többször is elmondott Miatyánk imádságunk kenyér-kérése valóság legyen életünkben. De ne csak jelenléte adjon biztonságot, hanem boldogan vegyük kezünkbe a mindenkori kenyerünket, tudva azt róla, hogy édesanyánk sütötte, jó ízével nemcsak táplál, hanem olyan ízben részesít, melyből, ha valaki eszik, soha többé meg nem éhezik. Adja Isten, hogy ilyen kenyér legyen és maradjon a mi örökös táplálékunk és egy jó ízű darab kenyérré váljunk mi is embertársaink éhes szájában. Ámen.
Pap Gy. László 