Pünkösdi közösség
– pünkösdi beszéd –
„A hívek mind összetartottak és mindenük közös volt… ApCsel 2, 44-47
Kedves Ünneplő testvéreim, szeretett Atyámfiai! „Hogy érzitek magatokat? Van-e ma ünnepetek? A szaladás, az elfoglaltság, a betegség enged-e ünnepelni?” Dr. Tóth Tihamér írta egyik helyen a következőket: „A malomkő vagy jó búzát őröl, vagy, ha nincs búzája, akkor önmagát őröli. Az emberi lélek is önmagát rontja, ha nem foglalod el jó munkával”. Egyértelmű tehát, hogy nem engedhetjük meg magunknak ezen az ünnepen sem a várakozást, hanem tennünk kell valamit, hogy belénk áradjon, átsugározzon rajtunk is a régi, apostoli korban történt esemény, úgy, hogy az tisztultan útjelző tábla maradjon a második évezredben is az unitárius ember számára. Senki nem állíthatja magáról, hogy nincs gondja, törődése, elfoglaltsága, betegsége, vagyis van, amit őröljünk, amivel foglalkozzon a lelkünk, s ezért vagyunk itt ünnepet szentelni.
„Nincs olyan törvénye a világnak, melyet kijátszani ne lehetne, de olyan sincs, amely pótolni tudná a szent lelkesedést” – mondta Szent – Iványi Sándor. Pünkösdi előkészületemben az villant át gondolataimon, hogy könnyű volt az őskeresztényeknek úgy élniük, ahogy azt az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk. Könnyű volt belehelyezkedniük olyan hangulatba, melyet mi is áhítunk. Nekik adva volt a tűz, Péter beszéde, és az eufórikus állapot, mely hatalmába kerítette a tömeget. Azt mondjuk, hogy a mi életünkből hiányoznak azok a meggyőző beszédek és ránk sem árad úgy ki Isten lelke, mint ahogy akkor történt. Úgy érzem nem annyira a szónokokkal, sem az isteni áldás kiáradásával van nehézség, hanem inkább személyes hozzáállásunk a döntő ebben a kérdésben. Miért? Mindenük közös volt. Ez azt jelentette, hogy feloldották az általunk is jól ismert és előítéletekkel elhalmozott gazdag és szegény közti ellentétet. Mind a két réteg megértette, hogy vagyona közös tulajdonba való áthelyezésével csak nyeresége származik. A mai ember kézlegyintéssel, netán kemény megjegyzéssel fogadja ezt az álláspontot, hiszen hogyan adhatná fel sajátját, amikor küzdött, izzadt éveken át azért, hogy öregségében legyen tartaléka és gyermekeinek is, amiért áldják az emlékét. Túlhaladott álláspont – mondogatják ma és határozottan állítom én is ugyanezt. Hol van akkor a megoldás ebben a kérdésben? Ma annak az embernek az élete nyereséges, aki szerencsés vállalkozó. De, hol maradnak egyéni és közösségi vállalkozásaink, amikor a lelkünk síkjára tereljük a gondolatot? Nyereséges-e életünk, ha lelkünkben szüntelen kárt vallunk? Úgy találom, hogy nem nagy erőfeszítés senki számára egy szívből jövő jó szó, vagy egy mosollyal követett kézfogás. A közösség érdeke megkívánja, hogy lelkünkből adjunk valamit annak, akinek befuccsolt minden testi és lelki vállalkozása. Én azon vagyok tehát, hogy ezt a lelki közösséget kell megteremtenünk ahhoz, hogy befogadókká váljunk Isten áldásaival szemben.
Kitartóan megjelentek a templomban. Bágyoni állomáshelyemen szememre vetették, hogy túlzottan csalogatom őket a templom felé, amikor rájuk kellene bíznom ezt a döntést és gyakorlatot. Az őskeresztények minden nap mentek, pedig tiltották, s esetenként kemény büntetéssel járt, aki ellenszegült. Annak ellenére buzgón gyakorolták az istentiszteleteket, amire az óta sem volt példa. Kőrispataki szolgálatom alatt találkoztam egy Jehova tanúval, akit sokan csúfoltak a faluban tiltott találkozásai miatt. Az egyik alkalommal tanúja voltam védekezésének, amikor így szólt a református atyafihoz: A mi vallásunkat tiltja az állam, de mi úgy is gyülekezünk. A ti templomaitok ajtója tárva-nyitva van, és még sem mentek be rajta. Igaza volt, hiszen olyan valóságot említett, ami megszívlelendő, amikor várjuk a jó Isten közösségre szálló áldásait.
Végezték a kenyértörést. Gondoljátok csak el: mi évente négyszer, legjobb alkalommal ötször végezünk úrvacsoraosztást. Az őskeresztények viszont naponta megtörték a kenyeret. Nem vagyok meggyőződve teljes mértékben arról, hogy a kiáradt tűz lelkesítette-e fel mindig ezeket a keresztényeket, hiszen a kereszténység megalakulásakor valóban a történet szerint látványosan kiáradt Isten lelke, de azután, s minden elkövetkező nap nem volt ilyen látványban részük. Hiszem, hogy önmagukból áradt ki valami tűz, és arcukról sugárzott le a kimondhatatlan tulajdonság, amit nekünk is keresnünk kell. Egy hindu azt kérdezte kereszténnyé vált társától, hogy miféle gyógyszert használ, mert nagyon ragyogónak találja az arcát? A megtért hindu biztosította kérdezőjét, hogy semmilyent nem használ. A másik azonban erősítette: Ha akármit mondasz is, én azt nem hiszem el. Ti keresztények okvetlenül valamilyen gyógyszert használtok, mert a többi kereszténynél is tapasztaltam, hogy mennyire ragyog az arcuk. Nos, hát elárulom a titkot – mondta mosolygó arccal a keresztény: Az élet beszéde az orvasság, amit mi befogadunk, ragyogó arcunk pedig visszfénye a belső, lelki boldogságunknak. Valami hasonló kisugárzásra lenne szükségünk nekünk is, amikor így ünnepek alkalmával megtörjük a kenyeret, s egy hasonló örömérzésben kellene részesülnünk, mint az első keresztények, amikor naponta kirajzolódott arcukon a tiszta boldogság.
Végül pedig azt találtam a felolvasott bibliai versben, hogy az első keresztények magasztalták Istent. Róluk már sok mindent megtudtunk, ha csupán a pünkösdi eseményekre gondolunk is. Elegendő átéreznünk az alkalmakat, amikor minden különösebb vágyakozás nélkül tekintettek vágyaik elé, s döntő fontossággal lépett be életükbe a tiszta öröm, mert nemcsak teljes szívvel-lélekkel vágyakoztak utána, hanem tettek is annak érdekében, hogy jól érezzék magukat egy közösségben. Meggyőződésem, hogy egyetlen imádságukban sem kértek semmit Istentől, hanem megelégedéssel énekeltek és mondtak dicséretet, mellyel az ember olyan magaslatra érkezik, ahol megtalálja embertársával a minden nehézséget kárpótló közelséget.
Kedves Ünneplő Testvéreim, szeretett Atyámfiai! Arra gondoltam, hogy lépjünk ki az őskereszténység időszakából, s hozzunk testközelbe ma is minden lehetőséget, amennyiben óhajtjuk a pünkösdi tüzet, a ránk ma is áldásként kiáradó isteni lelket. Tisztában vagyok azzal, hogy tudomásul kell vennem a keresztény ember szabadságra való elhivatottságát és éppen ezért hangsúlyozom, hogy van nekünk egy csoportunk, akik nem kívánjuk, hogy valaki megossza velünk vagyonát. Elértünk arra a fokra is, amikor nem kérjük a régi hangsúlyokkal senki pénzét, sőt inkább azt is vállaljuk, hogy éhen halunk, mintsem, hogy valaki szájából elkérjük a falatot. Ez egyféle szükséges belátás kérdése, mert mindannyian nem leshetjük az egymás szájából kieső ennivalót. Talán sokaknak rész igazuk van, amikor hangsúlyozzák, hogy ők nem szorulnak senki segítségére, s amennyiben a táplálkozási önállóságot tekintjük, szinte egyet is értünk velük. Ez azt jelenti, hogy egymás nélkül meglennénk, de anélkül, hogy egymáson ne segítsünk, elképzelhetetlen.
Emlékeztetlek arra a megjegyzésemre, hogy félek, nehogy némelyek számára elmaradjon a pünkösdi örömüzenet. De nem csak ezért, hanem a másként gondolkodó embernek is meg kell érteniük végre, hogy útjainknak találkozniuk kell. Ma az is elmondható, hogy kicserélheti valaki hitét, mint egy kopott ruhát, vagy elvásott cipőt, de ez közel sem jelenti azt, hogy elváltak útjaink, sőt, még inkább közeledniük kell egymáshoz, mert végeredményben Isten közös, s ebben az esetben az útjainknak is azoknak kell lenniük. Tóth Árpád ezt így fogalmazta meg: /Óh, csillag, mit sírsz? Messzebb te sem vagy,/ /Mint egymástól itt a földi szívek!/ /A Szíriusz van tőlem távolabb,/ /Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?/ /Óh, jaj, barátság, és jaj, Szerelem!/ /Óh, jaj, az út lélektől lélekig!/ /Küldözzük a szent csüggedt sugarát/ /S köztünk a roppant, jeges űr lakik./
Itt vagyunk pünkösd ünnepén. Egy közösség akkor erős, ha valami összeköti. Nem engedhetjük meg magunknak azt a lazaságot, melyet az állandó széthúzás jelent. Isten gyermekeiként fel kell fognunk végre, hogy van egy Istentől kapott kötelékünk, hogy egymásnak testvérei vagyunk, s ez nem kevés! Az sem mindegy, hogy gúzsba kötjük egymást, vagy magunkhoz láncoljuk a lélek erejével, holnap pedig a szeretet, holnap után pedig a békesség kötelékeivel.
Kedves Ünneplő Testvéreim! Vegyük észre, hogy Isten állandóan áld és szeret bennünket. Tartsunk össze abban, ami közös vonásunk megmaradt, járjunk el kitartóan a templomunkba, s gyakoroljuk az alkalomszerű kenyértöréseket, hogy ez által is magasztaljuk Istent, s az egész nép, mindannyian Isten szeretetében megálljunk, mindörökké. Így adjon ebben az évben is mindnyájunknak Boldog Pünkösdi Ünnepet a gondviselő Isten! ÁMEN.
Hálaadás étkezés előtt
– pünkösdi ágenda –
„Ha azért majd eszel és megelégszel: dicsérjed az Urat, a te Istenedet azért a jó földért, amelyet néked adott.” 5 Móz 8,10.
Kedves Ünneplő Testvéreim, szeretett Atyámfiai! 2018 pünkösdjét üljük, s gondolatainkkal belekapaszkodunk múltunk és jövendőnk talajába, mert így tanultuk ezt őseinktől, viszont hasonló reménység éltet bennünket is évek óta. Mi, akik szeretünk élni az ünnepek adta lehetőségekkel, úgy érezzük, hogy nincs és nem is lehet semmi fontosabb annál, mint hagyományainknak megfelelően ünnepet szentelnünk.
Az ószövetségi tanítás alapvető követelményre figyelmeztette a korabeli emberiséget és számunkra is érvényes meglátást tartogat. Mózes arra kéri embertársait, hogy valahányszor étkeznek, majd annak rendjén jól laknak, mindannyiszor jusson eszükbe, hogy hálával és dicsérettel tartoznak Istennek. Több ok miatt is. Először, mert bevezette őket az Ígéret földjére, másodszor pedig azért, – és ez a fontosabb, mert gondoskodott arról a betevőről, mellyel ismételten megtölthették üres gyomrukat, biztosíthatták testi fennmaradásukat.
Számunkra kissé másabb üzenetet hordoz Mózes intése, mint az eddig hallottak. Isten nem vitt be minket az Ígéret földjére, de tény, hogy ugyanúgy gondoskodik napi táplálékunkról. Halljuk a korabeli intésben, hogy „ha eszel és megelégszel”, akkor dicsérjed az Urat, Istenedet. Sok mindentől függ, hogy ehetünk-e és annyi táplálékot vehetünk-e magunkhoz, mellyel csakugyan megelégíttetünk? A másik, fontos tudnivaló az, hogy akkor mondjunk dicséretet, ha már jól laktunk. Senki ne várja most se a sült galambot. Tudjuk ugyanis, hogy soha nem repül bele kitátott szánkba. Másrészt viszont minden étkezésért, amidőn jól laktunk, még akkor is, ha csupán ettünk, de meg nem elégítettünk, – köszönettel tartozunk a növekedést adó Istennek, a vetésre esőt hozó Atyának, a bennünket vendégül látó idegennek, kenyérsütő édesanyánknak. Mindenkinek, aki élelmet helyezett táplálkozásunk asztalára. Nem mellékes az sem, hogy táplálkozás után mondjunk köszönetet. Tapasztaljuk ugyanis, hogy sok éhes száj mond étkezés előtti imát, de a jól lakott gyomor sokszor elhallgatja a köszönő szót.
Közös étkezésre készülünk az úrasztalához. Ebben az évben másodszor. Fontosak ezek a közös étkezések, melyek különböznek is a megszokottól. Már csak abban is, hogy nem jól lakástól valók ezek a táplálkozások, és nem a megelégíttetésért hangzanak el a kérő- és köszönő szavak. Itt egy közösség áll ki az úrasztalához, s egy embereként mond hálát Istennek azért, hogy megérkezett az új alkalom, amikor emlékezhet, erőt gyűjthet, megmutathatja hovatartozását. Ezért szoktunk minden alkalommal kifejezetten köszönetet mondani azoknak, akik úrvacsorát adományoznak, azért emlékezünk, hogy könnyebben elviselhessük napi gondjainkat, holnapi törődéseinket, azért hálálkodunk Istennek a kenyérért és a borért, mert hisszük, hogy őszi hálaadásra, további karácsonyainkra is ki fogja rendelni azt. Ezért bízunk gondviselő szeretetében, mely megadta és megadja ezután is a mindennapi kenyeret. Azért hálálkodunk ilyen hangsúlyosan még pünkösd ünnepén is, mert tudjuk, hogy most megbocsátja azokat az alkalmakat, amikor jóllakottan, hálaadó, egyetlen köszönő szó nélkül felálltunk és félre mentünk az asztal mellől.
Hála legyen, hát Istennek, hogy gondoskodott hétköznapi és ünnepi kenyerünkről, és hála legyen neki, hogy megtartotta a közösségi szellemet. Ámen.
Pap Gy. László 