Bibliai olvasmány: Jób 38,12-38.
– általános beszéd: 2010-11-07-
„És igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, a melyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben” 2 Pt 1,19.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim! „Álmaimban hallom néha a tengert. Ilyenkor leküzdhetetlen vágyódás fog el, oly mély és fájdalmas honvágy, hogy álmomban kicsordul könnyem és lecsurog arcomon. E hajnalokon arra ébredek, hogy szájam szélén valamilyen sós íz tapad meg, mintha – az álom különös valóságában – csakugyan a tengerben mártottam volna meg arcomat.” /Márai Sándor/ Ígéretem szerint – a lehetőségek határain belül – folytatom a már megkezdett témát Jézus neveiről, melyek között ma arra a megnevezésére keresem a bibliai összefüggéseket, mely szerint néhol (Jelenések Könyve) hajnalcsillagnak nevezi őt az Írás.
1). Bevezetőmben lássunk néhány összefüggést, melyek előtárását szükségszerűnek találtam, hogy mélyebben rávilágítsak a felvetett kifejezés-együttesre. Mindenek előtt idézem a Jelenések könyve vonatkozó részét, (Jel 22,16.), ahol a következőt olvashatjuk: „Én Jézus küldöttem az én angyalomat, hogy ezekről bizonyságot tegyen néktek a gyülekezetekben. Én vagyok Dávidnak ama gyökere és ága: ama fényes és hajnali csillag.” Az említett könyv első fejezetének első versében azt olvassuk, hogy maga Jézus küldött egy angyalt azzal a céllal, hogy a könyvben foglaltakat, de főleg azokat, amiknek hamarosan be kell teljesedjenek, – minél hamarabb közölje az apostollal, Jánossal, általuk pedig velünk is. Majd az író megnyugtatásunkra siet, amikor tudatja velünk, hogy „egy a Vének közül monda nékem: Ne sírj: ímé győzött a Júda nemzetségéből való oroszlán, Dávid gyökere, hogy felnyissa a könyvet és felbontsa annak hét pecsétét. (Jel 5,5.)
A tudósításban két fontos területre derít fényt az író. Az első, hogy most már nincs semmi értelme a további kesergésnek, hiszen győzedelmeskedett a Júda nemzetségéből való oroszlán. Jézus neveinek megismerésekor azonban nem a győzedelmeskedés a fontos számunkra, hanem, amit ezt követően megjegyez az író, a „Dávid gyökere”. Természetesen továbbra is szem előtt tartom a hajnalcsillag elnevezését, de ne feledjük, hogy éppen olyan fontos az eredet bizonygatása is, mint akár a hajnali csillag, biztató, reményt beteljesítő fénye. Ennek beszédes bizonyítéka a Máté evangéliumában található első bejegyzés, mely arra hívja fel a figyelmünket, hogy a következőkben Jézus nemzetségtáblázatával találkozunk. (Mt 1,1) Az előbbi gondolat beteljesedik a 16. versben, amikor kimondja az evangélista, hogy Józseftől és Máriától megszületett Jézus, akit Krisztusnak is neveznek.
A továbbiakban ugorjunk vissza egy sokkal korábbi jövendölésre, ahol Ésaiás így szól: „Lészen a Jessének gyökere, és a ki felkel, hogy uralkodjék a pogányokon; ő benne reménykednek a pogányok. (Ésa. 11,12., Ésa. 11,10.)Pál apostol egyből a kérdés elevenébe vág, amikor Ézsaiás próféta jövendölésére utal, aki ugyan a régi, királyi, uralkodói szemléletet részesíti előnyben. A mögötte levő ismeretet régóta tudatta velünk, amikor rólunk, nem zsidókról, későbbi keresztényekről és nem keresztényekről beszél. Ezt annál is inkább megerősíthetem, mert két megállapítást tett a próféta a Jesse gyökeréből származó uralkodóval kapcsolatosan: az első, hogy fejedelemként valóban uralkodni fog a pogányokon, és másodszor, hogy benne fognak reménykedni a pogányok. A magam részéről átlátom teljes mértékben a helyzetet, még akkor is, ha nem éltem király uralkodása alatt. Állítom, hogy a reménység egyértelműen azt jelenti, hogy bíznak az uralkodó bölcsességében, segítségében, vagyis mindabban, amit egy jó uralkodó jelent a nép számára. Erre volt példa a zsidók történelme folyamán. Persze ennek ellenkezőjéről is tudunk mi ma.
2). Péter apostol megjegyzésével végül elérkeztem oda, ahonnan folytatnom kell a hajnalcsillag elnevezéssel kapcsolatos ismereteim, meglátásaim közlését. Milyen gyönyörűen fogalmaz az apostol: „És igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, a melyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben”; (2 Pt 1,19). Nagyon fontos, hogy figyelnünk kell mindenkor a prófétai beszédre, de ennél sokkal lényegesebb, hogy a sötét helyen világító szövétnekre összpontosítsunk, amikor a hajnalcsillag fel kél a szívekben. Milyen nagyszerűen társul Jézus újszerű gondolata, ami a belső megújulásra vonatkozik. A szívben kell megszületnie az életet megvilágító szövétnek fényének.
Még nincs itt az adventi készülés ideje, de már nem vagyunk messze tőle. Az viszont egyértelműen kijelenthető – ha nem is ebben a délelőtti órában -, hogy szövétnekre, világító forrásra mindig szükségünk van, amikor ránk borul az éjszakai sötétség. Erről már nem is kell sokat értekeznünk, hiszen ezzel tökéletesen egyet értünk mi, akik tapasztaljuk az éjszakai sötétség nyomasztó tehetetlen voltát, és akik ugyanakkor nem sokszor figyelünk arra, hogy micsoda ajándék birtokában vagyunk, míg láthatjuk – magától értetődő természetességgel – a nappal fényét, világosságát. Amikor a hajnali csillag fényére fordítjuk figyelmünket, akkor két valóság határozza meg életünket. Az egyik a derengő félhomály, melyben még mindig segítségre szorulunk, hiszen a hajnali csillag bármennyire is fényesen ragyog fölöttünk, nem áraszt annyi fényt, hogy gond nélkül haladjunk felett szándékunkban. A másik valóság azonnal a lelki síkra terel, hiszen nem csupán a remény tudatosul bennünk, hogy hamarosan pirkadni kezd kelet felöl az ég alja, hanem lassan kitárulkozik előttünk a legsötétebb zug is. Valami hasonló történik velünk, amikor kilépünk a lelki vakságból a világosságra, ám ekkorra már nem világít számunkra egyetlen csillag, s így a hajnalcsillag sem. Tagore szerint: „A reménység egy madárka, amely már tudja, hogy hajnalodik, pedig még sötét az ég.” /Rabindranath Tagore/
3). Az apostol figyelmeztetése részleteiben is megérdemli a vizsgálódást. Most is azt mondhatom, hogy nekik, mármint az apostoloknak és a korabeli keresztényeknek könnyű volt a helyzetük, hiszen nem kellett feltegyenek kérdéseket, mint pl., mi, hogy csakugyan biztos helyen áll nálunk a prófétai beszéd? Vagyis tisztában vagyunk mindazzal, amit évezredek alatt tanítottak a próféták Istenről, a megszületendő megváltóról? Birtokába lehet jutni ennek a sokoldalú, vallásos, történelmi ismeretnek néhány szónoklat meghallgatása során? Netán mindenki teológiai tanulmányokat kellene folytasson ahhoz, hogy ebben jártassá váljon? Nem erről van szó! A prófétai beszédből ugyanis azt kell meghallanunk elsősorban, ami a szövétnekre, a csillagra, a fényre utal.
Jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre – hangsúlyozza az apostol. Én lefordítom ezt a megjegyzést, és a következőképpen értelmezem: Megértettük, elfogadtuk Isten szándékát, hogy tőlünk nem áldozatot kér és vár, hanem szeretetet. Hózseás próféta még nem volt tisztában azzal a jézusi elvárással, ami első helyre helyezte a mindenki irányában mutatandó, éreztetendő szeretet-áldozat különleges értelmezését, szerepét. Mi ma már tudjuk, hogy sok áldozatot, hasonlóképpen sorozatos lemondást követel ennek a szövétneknek a világoltatása. Arról a Jézusról beszélünk, akiről így vélekedik a költő: „Élt egy ember /és keresztre feszítették./ Mindenki elfordult tőle/ de hajnalonként/ halott jobbkarján/ egy sárga rigó/ fütyörészett/ messzehangzón.”/ (Kassák Lajos)
Az apostol utolsó kijelentése szomorkás hangulatot is kölcsönöz, de ugyanakkor megnyugtató is lehet, amennyiben figyelemben tartjuk, hogy Isten akaratából mindig bízhatnak az emberek a sötétség és világosság állandó ismétlődésében, valamint minden jel arra mutat, hogy a szívek tájékán nem kell számítanunk energiaválságra, újrahasznosítható, megújuló energia szükségességére, hiszen az emberi lélek olyan adottságokkal rendelkezik, hogy megújul önmagától, illetve szüntelen fényforrásként működik. Ennek azonban feltétele van: Addig kell erre figyelnünk, amíg számunkra virrad a nappal, amíg időnk van arra, hogy minden nap egy-egy hajnalcsillag szülessen meg a lelkünkben. Az író, Wass Alberttel gondolkodom: „Ha én elmegyek innen, velem jön a világ. Ez a világ, amit én látok, a magam szemével, a magam hangulatain keresztülszűrődve. És se esték, se hajnalok, se felhők, se szelek, se csillagok többet olyanok nem lesznek, mint most. Mert nem látom őket többé olyanoknak. Akik utánam jönnek, már nem az én világomat látják, csupán a magukét, s az én számomra az már úgyis idegen.”
A fentieket követően nyugodtan összefoglalhatom a felsorolt gondolatokat. Boldogok lehetünk, hogy a legolvasottabb könyvet, a Bibliát forgatjuk kezünkben, s így nemcsak szaporítjuk a statisztikát, hanem jó unitáriusokként értelemmel és érzelemmel foglalkozhatunk az abban foglaltakkal. Ennek rendjén beláttuk, hogy a jövendőt mondó próféták szava megfontolandó, amikor arról beszélnek, hogy szüksége van a népnek egy olyan megváltóra, akire fejedelmeként felnézhet, akinek számíthat bölcsességére, akire hallgathat tanácstalanságában, akihez elmehet, ha vigasztalásra van szüksége. Mi annyival vagyunk boldogabbak a prófétáknál és a népnél, hogy tudjuk, kibe vethetjük reménységünket. Számunkra megszületett a hajnal csillaga, aki nemcsak kecsegtet a hamarosan felvirradó nappal fényével, hanem arra tanít, hogy tároljunk ebből a fényből szívünk-lelkünk mélyén egy annyit, hogy saját magunktól láthassunk életünk sötét időszakában. Vigasztalása is másabb, mint a volt prófétáké, apostoloké, vagy a miénk, mert nem azzal nyugtat bennünket, hogy „majd csak ez a kis rossz elmúlik”, hanem arra biztat, hogy a hajnali fény megjelenésének reménysugarával mi is biztonságot csepegtessünk a nálunk sokkalta rászorultabb és nyomorultabb helyzetben levők szívébe, növelve ezzel a hitüket. Ámen.
Debrecen, 2010-11-07.
Pap Gy. László 