2017.02.19 – A verem és a kígyó

általános beszéd

„Aki vermet ás, beleesik; és aki falat bont, megmarhatja a kígyó.” Préd 10,8.

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!

Egy olyan tanítást választottam mára, mely sok irányba tereli gondolatainkat. Nyomban eszünkbe jut egy gyakran emlegetett közmondás: „Aki másnak vermet ás, az esik bele”. Nem mondom, hogy ma elhanyagolom ezt a kényesnek minősíthető kérdést, hiszen a veremmel kapcsolatosan mindenképpen ki kell térnem rá. Igen ám, de bármennyire is szeretnék a jelenlevők, inkább más megközelítésben keresem a verem, illetve a verem ásás vonatkozásait. Így hát be is mutattam mai első témánkat, s már csak az maradt hátra, hogy a másikról is tegyek említést. Egy kevésbé ismert mondással állunk szemben, hiszen a legtöbbünk életében nem játszott fontos szerepet a kígyó. Tegyük azonnal hozzá, hogy hála Istennek.

Nézzük, tehát mindjárt az első témát! Aki vermet ás, beleesik – hangsúlyozza a Prédikátor. Egy bölcs mondással állunk szemben. Az elsővel a mai alkalommal. Emlékeztek-e még az előbbi megállapításomra, miszerint ígértem, hogy nem a rosszakaró ember verem ásásával foglalkozom, hanem egy másik területre figyelek. Azt gondolom, hogy a Prédikátor felfogásában sem az általunk közmondásként elhíresült rosszakarásról van szó, hanem inkább arra utal az író, hogy minden munka veszéllyel jár. Igen bölcsen, előrelátóan, figyelmesen, óvatosan kell végeznünk bármelyik munkát, hogy a legcsekélyebb esélyünk se legyen a sérülésre. Ma azt mondjuk, hogy tartsuk be a munkavédelmi szabályokat, hogy minél jobban elháríthassuk a munkahelyi baleseteket.

Emlékezhetnek némelyek a kommunista rendszer erre vonatkozó kiállására. Sokszor akár órákat töltöttek azzal, hogy megismertessék a munkásokkal a munkavédelmi szabályokat. Bár kötelezte a legtöbb munkás magát arra, hogy ezeket maradéktalanul betartja, mégis sok olyan esetről tudunk, melyekben maradandó sérülést szereztek ismerőseink, vagy akár munkahelyi balesetben el is hunytak többen. Az más kérdés, hogy mennyire titokban tartották ezeket, vagy mindig az áldozatra kenték a felelősséget, viszont mindez nem hárította el a következményeket.

De mit is jelent tulajdonképpen a verem? Most ne menjünk bele részletkérdésekbe, hanem inkább fogalmazzuk meg, hogy mit mond számunkra a verem fogalma, amikor valaki emlegeti. Vagy egyszerűen jut-e eszünkbe valami más azon kívül, hogy azonnal egymás mellé sorakoznak rosszakaróink?

Két fontos megjelenési formáját említem a veremnek. Bevallom, mindkettő az én lelki világomban vált azzá, amiről szólok. Ezek azonban vonatkoznak lelki értelemben is a Prédikátor megállapítására. Nézzük, akkor csak még egyszer a szentlecke első részét! Aki veremásással foglalkozik, beleeshet, ha nem vigyáz.

Régóta hallottam Jeremiás Siralmainak egy igen fájdalmas megjegyzését. Eszerint: „Verembe taszították életemet, és követ hajigáltak rám.” (3,53.). Persze itt is benne van a már emlegetett rosszakarat, de én még mindig nem azt látom. Ugyanis tudom a prófétáról, hogy minden okozott fájdalom ellenére is él. Ez pedig bárhogyan is vesszük, nagy ajándék Istentől. S ha még mindig nem elegendő a hangsúly érdekében, akkor jöhet az erősítés: „Szájával barátod (minden) ellenséged, de szívében arra tör, hogy verembe lökjön.” (12,16.).

Én a következőket gondolom ezek után. A verem ebben az esetben mindenek előtt sírgödröt jelent számomra. Egy megásott gödör, melyet nem lehet tudni, hogy ki készített. Nem is lenne lényeges, ha nem arról szólt volna a Prédikátor, hogy beleeshet a maga által ásott verembe az, akinek ez a foglalkozása.

De vegyük csak a lelki vonatkozást! Némelyikünk gyakran esik áldozatul barátja, ismerőse, hozzá közel állója alaptalan támadásainak, elmarasztalásának. Sokszor olyan mérteket ölt ez a vád sor, hogy nincs elegendő könnye az illetőnek, hogy elsírja bánatát. Valljuk be, hogy nem lehet ilyen állapotban élni. S való, hogy sok ember életére végérvényesen rányomja a bélyeget.

Erre jön segítségül a hit. Az Istenbe helyezett bizalom segít abban, hogy szembenézzünk a vádakkal. Feltesszük a kérdést, hogy ki vádol? Van-e alapozottsága annak, amit mond? Ha erre a két kérdésre megfelelő választ kapunk, akkor máris elhárítottuk nyomorúságunk egyik részét. Más szóval: Ne engedjük meg senkinek, hogy keserűvé tegye napjainkat. Erősítsük meg magunkat, hogy a támadások ellenére se zuhanjunk a búsulás vermébe! Ezzel pedig kinyilvánítottam meggyőződéssel teljes álláspontomat, miszerint nem lehetünk saját sírunk elkészítői.

Máris itt van a következő téma. A Prédikátor arra figyelmeztet, hogy a falakkal foglalkozó számoljon azzal, hogy a kőrakás alatt kígyó fészkelhet. Rendben is lenne, s ilyenképpen gyors elintézést kapna a tanítás, ha szó szerint értelmezzük a szentlecke második felét. Azt mondhatjuk, hogy vigyázzanak magukra a kőművesek, hiszen ők azok, akik ebben az esetben a legközelebb állnak a kőrakáshoz. De ez sem így igaz. Azért nem, mert a kőműves manapság, de régebben is, nem foglalkozik azzal, hogy előkészítse magának a megfelelő, fal rakáshoz szükséges anyagokat. Ilyenképpen, tehát a segéd munkás az, aki inkább ki van téve a kígyó marás lehetőségének. Én arra gondolok, hogy az élet szemszögéből figyelve nem felsőbb rendű ebben az esetben sem a kőműves, s nincs rákényszerülve a segéd munkás sem, hogy szerény bére mellett kitegye magát a kígyó harapásának.

A fenti összefüggésben is mást látok, mint ti, kedves Testvéreim! Szintén Jeremiás próféta megjegyzéséből szereztem gondolatom irányát, amikor azt mondja, hogy „Mint a kígyó elől, menekülj a bűntől, mert megharap, hogyha közelébe kerülsz.” (Jer Sir 21,2.). Egy lehetőséget ad az előbbi gondolat a menekülésre. Arról beszél, tehát, hogy úgy meneküljünk a bűn elől, mintha kígyó volna. Burkoltan azt is benne látom a megjegyzésben, hogy halált okoz a bűn, ha nem sikerül elmenekülnünk előle. Hadd ne részletezzem, hogy miként halunk meg egy mérges kígyó harapásától, vagy miként mérgezheti meg gonoszság emberi életünket. A meghalás alatt nem a szó szerinti sírba térést értem, hanem azt, hogy egy ember meghalt a jó, a szeretetre méltó, a békességes cselekedetek gyakorlására.

Mintegy kibővítve kapjuk meg Ámos prófétától a további részleteket: „Jaj azoknak, akik az Úr napja után vágyakoznak! Mi lesz számotokra az Úr napja? Sötétség, nem fényesség! Olyan lesz, mint amikor az ember oroszlán elől menekülve medvére bukkan útjában; vagy házába érve a falnak dől, és megmarja a kígyó.” (5,18-19.).

Kedves Testvéreim!

Úgy éreztem, hogy a mai napon nem teszek senkinek se jót, ha gonoszkodom, s arra fordítok hangsúlyt, hogy miként áshatunk egymásnak vermet. Azt aztán egyáltalán nem pártolhatom, hogy kimondjam érdemelt büntetésünket. Azt ugyanis, hogy saját vermünk biztosítja a csapdát. Arra azonban ki kellett térnem, hogy bizony sokan nehezen viseljük embertársaink támadásait. Ahogy mondani szoktuk, könnyebben eltűrünk egy-két pofont, minthogy szívünket, lelkünket keserítik nap, mint nap. Ezért mondtam, hogy, ha észrevettük, hogy alattomosan bánnak velünk, akkor forduljunk Istenhez bizalommal, s kérjük tőle, hogy erősítsen meg hitünkben, lelkünkben.

Végül előttünk áll a mai szentlecke figyelmeztetése. Felelős emberek vagyunk azon a helyen, ahol élünk. Soha ne várjuk el, hogy mások túlfűtött buzgalommal gondoskodjanak testi-lelki épségünkről. Mi vagyunk elsődlegesen felelősek önmagunkért. A „kőműves mester”, vagyis mai alkalmazásomban a munkáltató nem végeztethet el alattvalóival apró pénzen minden veszélyes munkát. Ha valaki vállalja a kockázatot, akkor megérdemli a megkülönböztetett fizetést. Így helyes és erkölcsös. Nem úgy, hogy aláírat egy munkavédelmi szerződést, s elhárítóan megjegyzi majd az esetleges számonkérés idején, hogy ő megmondta, hogy vigyázni kell, ő nem felelős a balesetet szenvedett ember károsodásáért, haláláért.

Meg kell értenünk, Testvéreim, hogy életünk olyannak tűnik, mint egy örökös menekülés az erősek, a bennünket támadók, a kárunkat, bajunkat, szenvedésünket akarók elől. Tudom, hogy igazságtalanság ez az élettől, de unitáriusként csakis annyit mondhatok, hogy szembe kell szállnunk velük. S itt hozzá teszem, hogy nem fizikai erőre gondolok. Annál is inkább, hogy akik megszokták, hogy elnyomják társaikat, azok igen csak nagy medvének bizonyulnak, s ellenük nem használhat fizikai erőnk. Itt jöhet számításba a szelídség, mely bármikor legyőzi az erős ellenséget.

Arra is figyeljünk, hogy ne engedjük el magunkat, amikor úgy érezzük, hogy biztonságban vagyunk, mert soha nem tudhatjuk, hogy ajtónk előtt leselkedik a gonosz, s pontosan, amikor nyugodtan pihenünk „házunk falához dőlve”, akkor mar meg a kígyó. Legyünk kimondottan óvatosak. Ámen.