Bibliai olvasmány: Ef 4,1-6
Énekek: 21, 185, 41, 261
DÁVID FERENC EMLÉKBESZÉD – 2008.
„Ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással.” 2.Tim. 4:2
Kedves Atyámfiai, szeretett, ünneplő Testvéreim!
Repül az idő, tovatűntek az októberi megemlékezések, s lám máris elérkeztünk első püspökünk, Dávid Ferenc halálának 439. emléknapjához. Ilyenkor sok minden eszünkbe jut, ami visszaléptet a kezdetekhez, de felerősödik bennünk a régebb is megfogalmazott óhaj, hogy bárcsak sokkal többen vennék tudomásul, hogy milyen régóta létezik az unitárius vallás, az a hit, mely a lehető legtisztábban hirdeti Jézus Isten- és emberszeretetről vallott felfogását, a türelem vallását, a vallás szabadságát. A magam részéről ebben az esztendőben is azzal a hittel és bizakodással hajtok fejet első püspökünk emléke előtt, hogy most is megismerik néhányan vallott felfogásunkat, s így velük is bővül azok tábora, akik hasonlóan vélekednek, hisznek, mint mi, csak éppen nem mondják ki hangosan.
A jelenlevőkben akár joggal feltevődhet a kérdés, hogy miért nem választottam az alkalomnak megfelelőbb alapgondolatot? Bízom abban, hogy beszédem elhangzását követően nem lesz egyetlen hasonló kérdés sem, hiszen nem szükséges az erőlködés legparányibb formája sem ahhoz, hogy belevigyem a felvett szentleckébe, mára tartogatott, emlékező érzéseimet és gondolataimat. Mielőtt elindulnánk közösen az általam megjelölt úton, csak egy annyit említek még elöljáróban, hogy én most is, mint minden alkalommal azt a vezetőt látom Dávid Ferencben, aki nemcsak Isten egysége mellett vállalta a vértanúságot, hanem ugyanolyan fontossággal bírt életében és halálában a béketűréssel hirdetett tanítás is.
Az emlékezést gyermekkorom eseményeitől kell kezdenem annak érdekében, hogy kellőképp nyomon kövessem a szentlecke támasztotta gondolataimat. Amikor első püspökünk általános, unitárius vallásunkra vonatkozó tanításait látom, azt alkalmazom mindennapi életünkre, akkor nemcsak az iskola padsorai között sétáló, a mutató pálcáját lóbáló, időnként ide-oda koppantó tanítómat, tanítóinkat látom, hanem szüleimet, sőt gyermekkorom lelkészét is, akik szép szóval, de állandóan intéssel figyelmeztettek mindarra, ami kötelességünk a mában, s hasznukra válik a holnapban. Túl szép lenne, s talán nem is teljesen igaz, amennyiben azt állítanám, hogy ezek a tanítások mindenkor megfeleltek gyermeki gondolkodásunk, hozzáállásunk elvárásainak. Már igen messzire vagyok, vagyunk a már említett gyermekkortól, de mégis elevenen előtörnek belőlünk a korabeli elutasítások, időnkénti indulatok. Egyértelműen arra vonatkoztak ezek, hogy túlzottnak találtuk, mint minden gyermek a sok intést, figyelmeztetést, feddést, fegyelmezést. Úgy éreztük sokszor, hogy semmi szükség ezekre, hiszen nagyon jól tudjuk, hogy mi az, ami használ és mi az ami ártalmasan hat ránk, környezetünkre, a világra. Elég gyakran hangot is adtunk annak az igényünknek, hogy elegünk van a sorozatos intésekből, s azt szeretnénk, ha felnőttként kezelnének a felnőtt világra tartozó dolgokban. Nem rejtettük véka alá azt az elvárásunkat sem, hogy elég „nagynak” tartjuk magunkat arra, hogy végre bízzanak bennünk, észrevegyék, hogy felismertük a világban létező jó és rossz folyamatos ellenétét-küzdelmét, s számítsanak arra, hogy nekünk feltett szándékunk, hogy a jót kövessük mindenben.
Ma már sok tekintetben megszépült, megokosodott múltunk is, s időnként abból fedezzük fel ezt, hogy hasonló megjegyzéseket hallunk saját gyermekeinktől is. Azt mondhatom, hogy bizonyos vonatkozásokban magunkra ismerünk bennük. Nem kíméltek meg minket, s így mi sem fogunk másként tenni, hiszen kötelességük volt szüleinknek, s az nekünk is, hogy jó szülőként felszínen tartsuk a folyamatos intést, figyelmeztetést a fiatalos időszak, lendület megannyi tévedési lehetőségére. Ebben a tevékenységben, akár múlt, akár jelen időben is beszélünk róla, mindennél fontosabb az a dávidferenci szellem, mely célt és értelmet adott 440 évnyi unitárius múltunknak, életünknek. Ez pedig nem más, mint a mindenkor és mindenkivel szemben gyakorolt türelem. Elsősorban a vallási, s ebből eredően a mindennapok viselkedési területén.
Figyeljük Dávid Ferenc tanítását, s közben ráébredünk, hogy mennyire fiatalos, önálló, de ugyanakkor szabadságra vágyó. Miért találom fiatalosnak a tanítását? Azért, mert mindig észreveszi az újszerűt. Szinte lázadó módon követi felfogásában azt az újat, amitől általában visszarándulnak a korosodó emberek, melytől nemcsak félnek, hanem egyszerűen károsnak tartják a náluknál fiatalabb nemzedékre gyakorolt hatását. Fiatalos felfogása nemcsak az újszerűhöz történő egyszerű ragaszkodást jelenti, hanem egyben bizonyos életformát is. Csak abban az esetben érdemes követni egy eszmét, amennyiben valaki meggyőződéssel magáénak is vallja azt.
Miért látok önállóságot Dávid Ferenc felfogásában? Azért, mert egyedi utat járt. Elmondhatjuk ezt arról az időszakról, melyben élt, amikor tevékenyen, cselekvően részt vett, de ugyanez elmondható a mai nap is, amikor visszaemlékezéseink során arra törekszünk, hogy meghatározzuk gondolkodását, jellemét. Önálló gondolkodását ábrázolják azok a korabeli feljegyzések, melyek napvilágot láttak az egyes országgyűlési határozatokban, vagy azokon a hitvitákon, ahol elsősorban saját meggyőződését mutatta be a vele „szembenállóknak”, vitázó feleinek.
A harmadik, s egyben legfontosabb jellemzője első püspökünknek az a szabadság, mely lehetővé tette számára, hogy gondolata minden megkötöttség nélkül, szabadon szárnyaljon, abból kiindulva, hogy a hit, mely kimondja ezen meggyőződést, Istentől származik. Mint ilyen, tehát, arra hivatott, hogy szabadon járjon az emberek között. Arra pedig senkinek sincs joga, hogy béklyóba kösse.
Amennyiben figyelembe vesszük a fennebb elhangzottakat, ezeket összevetjük a mindenkori intésekkel, figyelmeztetésekkel, melyekben arra törekedtek szüleink, nevelőink, hogy egy életre megszabják gondolat- és életvitelünket, akkor a legtöbben máris látjuk saját pályánkat. Számunkra régebbről megfogalmazódtak azok az alapvető elvek, melyek irányítják a mindenkori unitárius embert, de hozzá hasonlóan mindazokat, akik azonos módon vélekednek életük, szabadságra „ítélt” dolgairól. Talán még egyetlen vetületét kell hangsúlyoznom ennek a felfogásnak, mely aztán törvény formájában is megjelent a nagyvilág előtt, ami nem más, mint a vallásszabadság türelemre történő felszólítása. Ezt is, mint sok, hitünkkel, meggyőződésünkkel kapcsolatos tényezőt eltagad a történelem, vagy elhallgat jelenünk. Nem szívesen engednek az időszakos „nyomásnak” azok, akik nemcsak vallásukat féltik az unitarizmus szellemétől, hanem még mai nap sem engednék be vallásos gondolkodásunkba azt a szabadságot és türelmet, melyet megkövetel a mindenkori Isten hit.
A magam részéről elmondhatom, hogy nem vágyom semmilyen jóvátételre, ami azokat illetné, akikkel szemben valamilyen megkülönböztetést gyakorolt az emberi szűklátókörűség. Arra sem gondoltam, hogy valamikor bűnbánó lélekkel előálljon a másként gondolkodó, s elmondja, hogy mennyire bántja őt, hogy nem adta meg a megfelelő helyet az unitárius gondolkodásnak. S bármennyire is hiszékenynek tartanak e tekintetben, bízom abban, hogy helyükre kerülnek valamikor azok a bizonyosságok, melyek nemcsak egy-egy időszak, vagy gondolkodásmód meghatározói voltak, hanem 440 év vallásos eszmeiségének meghatározói. Török Tamás, író fogalmazásában ezt így halljuk:
„A magyar protestáns társaság legutóbbi gyűlésén /…/ nem volt egy öklömnyi unitárius. És nagy felháborodás lészen abból, hogy a Dávid Ferenc Egylet, az unitáriusok irodalmi társasága nemcsak az őket kitagadó protestánsokat invitálja meg, de meginvitálja a zsidókat is, meginvitál minden eszmehirdetőt. Hát Dávid Ferenc azért pusztult el a dévai vár börtönében, hogy pár száz év múlva felekezete megszégyenítsen türelmével minden felekezetet?” /”Egy református ember” nyilatkozata; /Unitáriusok; 35. Old./
Kedves emlékező Testvéreim!
Dávid Ferenc eszmeiségében felfedezhető a felnőtt gondolkodás és cselekvés minden jellemvonása. Amennyiben visszakapcsolunk még egyszer az életünkben komoly szerepet játszó intésre, feddésre, állandó tanításra tapasztaljuk, hogy első püspökünk mindenkor úgy viselkedett, mint egy beérett ifjú, aki nemcsak vágyakozott az új után, hirdetve azt, hanem aki felvállalta az élet felelős cselekvését is. Aki nyomon követi munkásságát, hitében felfedezhető, állandó reformálódását, az tapasztalhatja, hogy mindig saját meggyőződését tartotta fontosabbnak, mint mások téves szemléletét. Elsődleges feladatának minősítette, hogy terveiben és cselekedetében természetes maradjon, s megújuló felfogásában biztosítsa a másként gondolkodók teljes szabadságát. Prédikálásában, meggyőző tevékenységében ezért is kapott elsődleges hangsúlyt az a tény, hogy senkit nem szabad fékezni, korlátozni, még kevésbé megbilincselni gondolkodásában, hitében. Mindezek ellenére a vértanúk sorsára került, akit nem tudtak elhallgattatni, így hát megfosztották szabadságától, reménykedve, hogy vele együtt kiirthatják az eszmét is, mely az egyéneknek örök szabadgondolkodást biztosítva hirdetik a vallásszabadságot és az Isten egységet.
„A forradalom eleven szelleme. Hatalmas tehetség, aki katolikus neveltetését elrúgván, hitek és kételyek forgószelén repül a dévai börtönig. Az apja varga volt, s pályája demokrata karrier. Tömegeket delejez, öreg tudósokat ránt magával. Befelé örökös újrakezdő hév, kifelé ellenállhatatlan meggyőző erő.” /Németh Lászlót idézte Török Tamás; /Unitáriusok; 20-21. Old./
Ma, 2008, november 16.-án, Dávid Ferenc halálának emléknapján hiszem és hirdetem, hogy első püspökünk élete és munkássága egy olyan fénypontja az erdélyi, de a világon létező vallások történetének, melyre büszke lehet minden idők unitáriusa. Ámen.
Debrecen, 2008-11-16.
Pap Gy. László 