Bibliai olvasmány: Jn 4,1-24.
Ott vala pedig a Jákób forrása. Jézus azért, az utazástól elfáradva, azonmód leült a forráshoz. /…/ Jn 4, 6.
Kedves testvéreim! Hamarosan advent van. Néhányan azt kérdezik, hogy máris? Mások, azt mondják, hogy végre készülhetünk a karácsonyra. Az istálló, a jászol, az állatok, a kitaszított család egykori képe meghatározó kell legyen készülésünk útján és ünnepi megérkezésünkben is. Nem feledhetjük egy pillanatra sem, hogy a gazdagságot és pompát árasztó kínálat között nem veszítsük el az ünnepi áldást. Szaladásunk és ünnepre tartogatott aggodalmaink között nem ejthetjük ki karjaink közül a gyermeket, vagyis a szeretet kézzel fogható bizonyítékait.
Ígértem szerint a mai beszédemben a forrás gondolatkörével foglalkozom. Szeretném, ha ma is velem tartanátok szerény, szellemi utazásomban, amikor egy szószéki beszéd keretei között elviszlek benneteket Jákób kútjához, ahol annak idején Jézus, az utazástól elfáradva leült, majd vizet kért és megfogalmazta a világra szóló tanítását: Az Isten lélek és ezért, akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják. (4,24.) Ugye mennyire ismerős az általam ismételt szöveg, hiszen vasárnaponként ez képezi a csendes ima bevezetőjét. Vagyis minden istentiszteleti alkalommal elmondjuk, és nem jut eszünkbe, hogy Jézussal Jákób kútjánál ülünk, vízre szomjazunk, pihenjük a hét fáradalmait.
A múlt héten gyönyörű utazásban volt részem. Régóta forgatom a Szentírást, de ilyen alaposan még soha nem jártam be a „forrásokat”. Szinte még arra is gondoltam időnként, hogy nem sikerül visszaérkeznem vasárnap délelőttre, s ha igen, elmarad a színes beszámoló a „kirándulásomról”. Látom felfigyeltetek, hogy talán nem Izraelben töltöttem az elmúlt hetet, s bár a valóságban itthon voltam, mégis el kell mondanom, hogy végig jártam a Bibliában megtalálható összes forrást. Aki kíváncsi a részletes változatra, az kövesse nyomon a személyes Naplómat, mert nemsokára közzéteszem a teljes beszámolót. Most azonban maradjunk a prédikáció keretei között!
„Amikor az erdőn jársz, és rábukkansz valahol egy forrásra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogod a zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízből. Ha pedig jó füled van, és érted az erdő nyelvét, akkor meghallhatod azokat a csodaszép meséket, amiket a forrás, a csermely, a patak tündére elmond ilyenkor a fáknak.” /Wass Albert/ Majd Keszei István gondolatával folytatom: „Forrás fakad belőlem, hogy méltó legyek szomjatokra. (…) Eresszétek le belém mélyemig hatoló pillantásotok, hogy felhozhassátok értetek fakadó, értetek vérző életem vércseppjeit. Egy vödör forrást, egy vödör habzó kegyelmet.”
1). Először azon gondolkodtam, hogy különválasszam az ószövetségi forrásokat és azok megjelenéseit az Újszövetségben találhatóktól, de aztán nemsokára kiderült, hogy az utóbbi helyen egyetlen kutat nevez meg az evangélista, a már kétszer is említettet, ahol ott találjuk Jézust. Az ószövetségi tudósításokban sem találtam többet, mint hat kutat, bár meggyőződésem, hogy ennél sokkal több lehetett, ahol szomját olthatta az ószövetségi ember. Első csoportosításra nem is tűnik rendkívülinek a felsorolás, hiszen az általánosnak nevezhető formák: forrás, forrásvíz, vízforrás, vizek forrása, tenger forrása nem hordoz semmi különös mondanivalót. A jelzős szerkezetűek már rendesen beindítják képzelőerőnket: életnek forrása, élő vizeknek forrása, meleg forrás, mélység forrása, minden forrás, forrás kapuja, megháborított forrás. Talán megmondjátok istentisztelet után, hogy a felsoroltak közül van-e olyan, melyről még szeretnétek hallani többet, vagy továbbra is rám bízzátok a választás lehetőségét. Most azonban, egyetlen beszédben elképzelhetetlen felsorolnom azokat a gondolatokat, melyek a forrás egyes megjelenésével összeköthetők. A szabad választás lehetőségét kihasználtam a készülésem rendjén és úgy döntöttem, hogy az előbb felsoroltak közül, az általánosnak mondható megnevezésekből kiválasztok ötöt, hogy általuk még jobban szemléltessem a Bibliai megjelenés sokféleségét.
a). Élő vizeknek forrása. Azt olvastam Mózes első könyvében, hogy „Izsák szolgái pedig ásnak vala a völgyben, és élő víznek forrására akadának ott.” (1 Móz 26, 19.). Mit jelent ez? Magát az életet, hiszen a víz a világ bármelyik táján is éljünk, elsődleges feltétele az életnek, még abban az esetben is, ha sok van belőle. E helyen nem akarok belebonyolódni a sivatagban talált víz sokkal nagyobb szerepének vázolásába, hiszen ebben nem segíthet saját tapasztalatom, mert soha nem jártam hasonló helyen, s így mások leírására kell támaszkodnom, aminek ismertetése kiszorítaná a többi, fontos ismeretet.
b). Az életnek forrása – jelenti a következő megjelenési formát. Amennyiben valakinek hiányérzete támadt az előbbiekkel kapcsolatosan, akkor nyomban tapasztalhatja, hogy fölösleges bármilyen magyarázkodás, mert tudjuk, hogy a biológiai szükséglet kielégítése érdekében létszükséglet a víz, de ennél többről van szó a zsoltáros szerint. Azt mondja ő, hogy Istennél van az életnek forrása; az ő világossága által láthatunk világosságot (36, Zsolt 10.). Nemcsak adventi érzésvilágunk indulhat itt útjára, hanem ettől a pillanattól kezdve máris két, életet adó forrás jelenik meg lehetőségeink között: az egyik maga a forrás, ami Istennél van, a másik pedig a világosság forrása, a látás biztosításának kulcsa.
c). A meleg forrás – valóságával is találkozunk. Itt a közöttünk levő egyik atyánkfia véleményét kikérhetjük istentiszteletet követően, hogy beavasson minket ennek titkaiba, bár az elmúlt alkalmakkor is adott némi ízelítőt, hogy micsoda hőforrásai vannak a Kárpát-medencének. E beszédben viszont lényeges megemlítenem, hogy Anáh „/…/ meleg forrásokat talált a pusztában, mikor atyjának Czibhónnak szamarait legelteté.” (1 Móz 36, 24.).
d). Sokunk életében gyermekkori, kellemetlen élményként jelenik meg a megháborított forrás képe. Ehhez nem feltétlenül szükséges a paraszt származás, hiszen akár kirándulás alkalmával is előfordulhatott, hogy üvegünket, ivó edényünket akartuk megtölteni a forrás hűs vizéből, amikor felkavartuk benne a leülepedést. Talán az előttünk járók kavarták fel a forrás vizét, mert ügyetlenek voltak, vagy éppen ránk gondoltak, akiket már láttak, hogy a forrás felé tartunk. A forrás vízhozamától függött, hogy mennyi idő múlva ismételhettük meg – most már sokkal óvatosabban a mozdulatot, hogy iható vízzel távozhassunk. Akinek nem volt hasonló élményben része, az képzeletére, illetve a bibliai tudósításra kell szorítkozzon. Ez utóbbi a következőképpen fogalmaz: „Mint a megháborított forrás és megromlott kútfő, olyan az igaz, a ki a gonosz előtt ingadozik.” (Péld 25, 26.). Érdemes megfigyelnünk, hogy nem a jó, hanem a gonosz előtti ingadozásról van szó. Vagyis, amennyiben valaki szembe találja magát a jóval, akkor vagy választja, vagy elutasítja azt. Amennyiben a gonosszal kerül kapcsolatba, minden esélye meg van arra, hogy fontolóra vegye, vajon nem lenne-e jobb, ha a gonosszal lép szövetségre.
e). Úgy tűnik, hogy a nagy kincset jelentő források nemcsak őrzés, hanem „lakat” alatt is álltak. Erre több jel is mutat a Bibliában, ahol azt olvassuk, hogy „átmentek a forrás kapujához” (Neh 2,14.), vagy valaki javítgatta a forrás kapuját (Neh 3, 15.). Ebből kitűnik, hogy mekkora értéket jelentett egy forrás a korabeli és a mindenkori ember életében, de egyértelmű az is, hogy nem volt szabad bejárás bármelyik forráshoz. Akár azt is érthetjük, hogy bizonyos feltételeknek kellett megfeleljen, aki meríteni kívánt a vízből, vagy egyszerűen át kellett haladjon egy biztonsági rendszeren ahhoz, hogy hozzájusson az életet jelentő vízhez. Figyeljük csak, hogy ez a kép miként jelenik meg az író gondolkodásában: „A szeretet – útjában áll a halálnak. A szeretet az élet. Mindent, mindent, amit csak értek, azért értem, azért létezik, mert szeretek. Mindent csakis ez fűz össze. A szeretet az Isten; meghalni annyit jelent, mint nekem, a szeretet egy részecskéjének, visszatérni a közös örök forráshoz.” /Lev Tolstoj/. Inkább arra hajlunk, hogy ne a szeretet, hanem a halál legyen egy ilyen biztonsági kapu. És mégis fordítva magyarázható. Igen, amennyiben nem csupán az élet átmentéséről beszélünk egyik napról a másikra, hanem egységet, egyesülést az élet forrásának biztosítójával, Istennel. Az adventi várakozás kiteljesedését akkor éri el, amikor megérkezünk Jézus jászlához. Ám akkor is kérdés marad, hogy sikerül-e egyesülnünk véglegesen, örök életre a szeretet örök forrásával, Istennel.
2). Érdekes megjelenések is gazdagítják ismeretünket, amikor tovább kutakodunk a forrásokkal kapcsolatos összefüggések útvesztőjében. Különös módon az irigység, rosszindulat egyik gyakori formája jutott eszembe, amikor olvastam, hogy betöltötték a városon kívüli forrásokat (2 Krón 32, 3.). Vagyis pusztuljon el a másik, haljon szomjan, esetleg legyen ráutalva, hogy rimánkodjon hozzám az éltető vízért. Már az sem változtat sokat a valóságon, ha még sem tömik vissza a kutakat, de zár, pecsét alá helyezik (ÉnÉn 4, 12.) azokat, ami esetenként még rosszabb, hiszen a kút mellett kell elpusztulnia a szomjazónak.
Végül pedig hadd említsem a meg a veszedelem forrásaiként számon tartott szurok forrásokat (1 Móz 14, 10.), melyek a Sodoma és Gomnora pusztulásával kapcsolatos történettel hozható kapcsolatba. Valaki megkérdőjelezheti a történet igaz voltát, vagy akár a szurok források létezését, s így kétségbe vonhatja a többi, hasonló leírást, történetet is. Egyet azonban senkinek nem szabad elfelednie: amint beszélünk arról, hogy közös forrása létezik a jónak, minden bizonnyal forrásból táplálkozik a gonosz is. Sőt, még akkor is gond van, amikor valaki ugyanarra, a jó forrásra jár vissza, amelyről meggyőződött, hogy szíve-lelke, teste, élete szempontjából a legmegfelelőbb. Egyszerűen abból a kiindulásból szemlélhetjük a tisztán, makulátlanul megmaradás nehézségét, ahogyan fogalmaz a gondolkodó: „Ami tiszta forrásból indul, idővel magába sodorja az idő szemetét, s mire a tengerbe érkezik, a valaha kristályosan ragyogó vízből, melyből inni lehetett, szennyvíz lesz, koszos folyadék.” /Müller Péter/. Tisztán indultunk régi forrásból és tisztán kell megérkeznünk! Ámen. Debrecen, 2010-11-21.
Pap Gy. László 