- vallásszabadság napja -
„Ha ti kitartotok tanításom mellett, valóban tanítványaim vagytok.” Jn 8,31.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Szentleckénk a tanítványok szerepére hívja fel figyelmünket.
Amennyiben figyelmesen ismételjük alapgondolatunkat, akkor tapasztaljuk, hogy Jézus a kitartásban határozta meg a tanítványság megélését. Amennyiben kitartanak tanítása mellett, akkor valóban tanítványai maradnak.
Nem részletezem különböző korok kötelességeit, csak annyit hangsúlyozok ezzel kapcsolatosan, hogy akár a családban, akár a társadalom más területein gondolkodunk is, szükség van arra, hogy tanúbizonyságot tegyünk kitartásunkról. Akár hűségnek is nevezhetjük ezt a ragaszkodást, melyet megmutat a családját szerető tag, a munkájában, hivatásában, egyházában szolgáló egyén.
„A világ nem csak a tehetségesek munkája árán fejlődik, hanem megköveteli az átlagembertől is azt, hogy az általa lehetséges legtöbbet adja. Sok esetben volt már arra példa, hogy kevésbé tehetséges ember kitartása árán többet adott a világnak, mint a zseni, aki nem használta fel adottságait” – idéztem egy ismeretlen szerzőt. Azt mondom, hogy a tanítványságban kevésbé meghatározó, hogy valakinek milyen magas az értelmi szintje. Egyedül az a fontos, hogy betartsa, szigorúan kövesse az előírásokat, melyeket tanítóik meghatároztak. A mi esetünkben, vallásos gondolkodásunkban Jézus tanítása az irányadó. Azaz tanítványnak minősül, aki betartja és követi a szeretet parancsait.
A tanítványi mivolt helyes megtalálásának és megőrzésének vannak követelményei. Ezeket szeretném ma felsorolni a szentlecke állandó szem előtt tartásával.
Az első ismérv, mellyel már régóta szembesültünk, hogy a tanítvány nem különb mesterénél (Mt 10,24.). Hajlunk sokszor arra, hogy másként értelmezzük a jézusi mondást, mint ahogy valóban vélekednünk kell róla. Fontos megéreznünk, hogy mikor és milyen körülmények között hangzik el egy-egy jézusi kijelentés. Amikor észrevesszük, hogy Jézus ilyen megjegyzésekkel bátorít tanításai hirdetésére, akkor megértjük, hogy nem a mesteri nagyságot féltette valamelyik tanítványával szemben, hanem arra utalt, hogy a mester amennyiben bántalmazásokat fog elszenvedni tanításai miatt, akkor a tanítványok is ugyanerre számíthatnak. Mindebből kiviláglik, hogy aki vállalkozik a tanítványság megélésére, sőt felvállalja az azzal járó felelősségteljes munkát, annak szem előtt kell tartania, hogy olyan szenvedésekben is része lehet, mint mesterének.
Most nézzük közelebbről, hogy kik voltak azok az emberek, akik vállalták a tanítványsággal járó életet?
Mindenek előtt ide sorolhatjuk a 12 apostolt. Egyelőre ne tegyünk különbséget közöttük. Nem azt mondom, hogy feledjük Júdás árulását, vagy mellőzzük Péter tagadását. Itt nem is beszélhetünk még erről, hiszen tárgyalásunk idejében még nem tartoztak azok közé a megnevezettek, akik megrendültek hitükben, meggyőződésükben és félre álltak volna a nemes ügytől.
Itt még mindig a kiküldött 12 tanítványról beszélünk, akiknek az volt a feladata, hogy tegyenek tanítvánnyá minden népet (Mt 28,19.). Másként fogalmazva azt mondhatjuk, hogy Jézus azért küldte ki őket, hogy átadják embertársaiknak Isten örömüzenetének lényegét: az egyedüli teremtő és gondviselő Isten, valamint az embertárs iránt gyakorolt szeretet parancsát. Tudjuk, hogy a tanítványok ennek a kötelességnek eleget is tettek. Erről árulkodnak azok az események, melyekben mostoha körülmények között is bizonyítottak kitartó tanítványságuk mellett.
Valószínűnek tartom, hogy ezekben a korabeli gondolatokban is uralkodóvá vált egy olyan érzés, mely meghatározó szerepet játszott a mindenkori tanítványok életében. Ez pedig azért van, mert az „ember olyan, mint a napraforgó. Tudjátok, miért? A napraforgó mindig a nap felé fordul, reggeltől estig. Ugyanolyan kört akar leírni, mint a nap teszi. Ilyen az emberi szív is. „Ki mit szeret, arra néz”. Ami kedves neki, azt szeretné mindig látni, bírni, annak közelében lenni… a tanítványok sem bírták elképzelni, hogy elszakadjanak a Mestertől.” /Vasárnapok – Ünnepnapok: 263. Old./.
Tanítványokként emlegetjük a kiküldött 70 apostolt is (Lk 10,1.). Számbeliségük is érzékelteti, hogy mint a mustármagból kinőtt fa, úgy terebélyesedett Isten országában Jézus tanítása. Akár a 12 tanítvány tevékenységét nézzük, akár a 70 apostolét vizsgáljuk, arra a megállapításra jutunk, hogy mindannyian kitartásról tettek bizonyságot, hiszen szívvel-lélekkel megmaradtak Jézus tanítványainak.
Harmadsorban nem feledkezhetünk meg azok kilétéről sem, akik e két apostoli küldetés nyomán megismerkedtek Jézus tanításaival. Sőt, ha nem tűnik szerénytelenségnek, akkor magunkat is ezek közé sorolhatjuk, hiszen évezredek távlatában megismerkedtünk Jézus szeretet-parancsának valós hatásával, szembe kerültünk számtalanszor Isten gondviselő sugarával, és persze embertársaink jóindulatával is. Tanítványnak számítottak és a tanítványok közé sorolhatók ma is mindazok, akik elfogadták a názáreti Jézus tanításait (Mt 5,1.).
Ahhoz, hogy megéljük tanítványságunkat, adott esetben nemcsak kitartásra van szükség, hanem vértanúságra is. Amennyiben kitartást igényel egy-egy tanítás, vagy éppen sokan meg is feleltek ennek az elvárásnak, akkor nem mindenkor van így a vértanúság vállalásakor. Pl., feljegyezték Polykarp püspökről, aki János apostol tanítványa volt, hogy J. u. 155-ben aggottan vonszolták törvényszék elé, ahol a bíró arra kérte, hogy tagadja és átkozza meg Jézust. Erre ő azt válaszolta, hogy: „86 éve szolgálok Krisztusnak. Ő sohasem bántott engem. Hogyan káromolhatnám én Őt, az én Királyomat és Megváltómat!” Istent dicsőítő és magasztaló imádsággal, bátran és derűs lélekkel lépett a máglyára.
Azt szoktuk ismételgetni, hogy amennyiben megkínoznak, megcsonkítanak, akkor is kitartunk családunk, vagy akár nemzetünk mellett. A kérdés magától értetődően előjön: Akkor miért nem lehetséges ilyen mértékű áldozatot, vértanúságot vállalnunk és hoznunk egy olyan ügyért, melyről meggyőződéssel vallottuk, hogy nemes, Istent és embert szolgáló, mint pl., a kereszténységünk? Erre a kérdésre az utolsó gondolatkörben válaszolok.
Az a gyengeség, mely úrrá lesz rajtunk tanítványságunk megélése közben, tulajdonképpen egy tévedés eredménye. Ha valaki nem gyűlöli családtagját és nem követi Jézust, az nem lehet az ő tanítványa (Lk 14,26.) – mondogatjuk a Jézus szájába adott megjegyzés félreértésekor. El tudjuk képzelni Jézusról, hogy tanítványi serege toborzása érdekében ellentéteket támasztott családokon belül? Párhuzamba tudjuk állítani Jézus ilyen és hasonló megjegyzéseit azokkal, ahol arról beszél, hogy akkor vagyunk tanítványai, ha egymást szeretjük?
A szeretet parancsa örök érvényű minden idők tanítványa számára. Nincs kitérés ez elől sem a kötelesség, sem a felelősség tekintetében. Főképpen a családban nincs, ahol még hangsúlyosabbá válik a tanítás: Addig a nap le ne menjen, amíg meg nem bocsátottunk egymásnak.
Végül pedig hadd következzen a megígért válasz! Adott esetben vállalnunk kell bizony még azt is, hogy tanítványságunk megélése rendjén ránk szakadhat családtagjaink, barátaink, közeli ismerőseink haragja. Nekünk nincs és nem is lehet semmi fontosabb feladatunk annál, mint bebizonyítanunk Isten és ember előtt, hogy bizakodunk vallásos, szeretettel fűtött meggyőződésünk igazságában, abban, hogy mindennél fontosabb éreznünk és éreztetnünk a jézusi tanítás alapigazságát, az Isten és ember iránti szeretetet. Ámen.
Pap Gy. László 