2013.09.01. – Atyám háza

„Az én Atyámnak házában sok hely van.”  János 14, 2.

Elégia

Nem beszélnek közönyösen

várják a vonatot s a jövőt,

előttük két nagyfejű kapa

ölelkezik, hunyorog a napba.

Mozdulatlanságukról is

látszik, hogy magyarok, e föld

népei ők, akik nevében

a kormányférfiak beszélnek.

Akik nevében hírlapok

vitáznak, akik érdekében

megcsinálták a csillogó sínt

s amott azt a templomot. /Illyés Gyula /

Mai prédikációmat két irányba bontogatom: Az első a földi, a második pedig a mennyei hajlék vonatkozásait ismerteti. Úgy döntöttem, hogy inkább a látható világ kötelékeinek gyakorlati helye felé terelem gondolataimat, mint a túlvilági, azaz láthatatlan világ „bizonytalanságai” felé.

1). Mindenek előtt Isten házának megfogalmazását ismertetem. Sámuel könyvében olvassuk, hogy az egyiptomi fogságból való szabadulás után Isten nem „lakott házban”, hanem sátorban és „hajlékban” járt (2 Sám 7, 6.). Nekünk nehéz elképzelnünk Isten jelenlétét a sátorban, vagy valamilyen rögtönzött „hajlékban”.

2). Maradjunk továbbra is a házban való gondolkodás mellett, s ennek rendjén fejtsük ki azon álláspontunkat, hogy Isten háza egyszerű kell legyen! Ezt az egyszerűséget mintázza Jákob esete, aki Isten iránti hálából egy követ állított fel (1 Móz 28, 22) és mellette adott hálát az őt megsegítő Istennek.

Ismerős az a vélemény is, miszerint Isten kézzel épített templomokban nem lakik (ApCsel 7, 48). Ebben az esetben már megközelítjük unitárius gondolkodásmódunkat és lelkiségünket. Vajon nem töltöm-e be a mennyet és a földet? (Jer 23, 24) – kérdezi Isten. Ez pedig azt jelenti, hogy Ő mindenütt jelenlevő Isten, aki nem csupán az emberek által meghatározott helyen lakik, hanem elsősorban ott, ahol hely van számára. Azaz a legalkalmasabb helynek éppen az emberi szív bizonyul.

3). Térjünk vissza az Isten tiszteletére épített házhoz, hiszen ez első sorban mai beszédem témája. Meg kell állapítanom, hogy szeretni kell Isten házát. Ennek első beszédes bizonyítékát a Prédikátor könyvében találtam, ahol a következő tanácsot olvashatjuk: Őrizd meg mindkét lábadat, mikor Isten házához mész (Préd 5, 1). Az őrizd meg lábadat azt jelenti, hogy minden esetben tiszta szívvel és szándékkal járulhatunk Isten színe elé, Isten házához.

Mindannyian egyet érthetünk abban, hogy az ősrégi isteni parancs ránk vonatkozóan is érvényes: Az én sátramat tiszteletben tartsátok (3 Móz 19, 30) Ez a tisztelet azonban mást sugároz, mint a halálos büntetés kilátásba helyezését, amennyiben ellene szólunk (Jer 26,9). Inkább olyan helyet jelöl, melyhez érve – ma már jelképesen – le kell oldanunk lábainkról a „hétköznapok saruját”, mert az a hely, ahol állunk, szent föld (ApCsel 7, 33). Ezzel kapcsolatosan mi csak annyit jegyzünk meg, hogy felfogásunk szerint éppen mi tehetjük jelenlétünkkel szentté azt a helyet, melyet istentiszteleti célra megjelöltek elődeink.

4). A fentiek elősorolása után megérkeztünk ahhoz a hajlékhoz, mely az imádságnak a háza (Ézs 56, 7). Miért vagyunk itt? A legtöbben azért, mert belső szükséget érezünk. Egy hang szólít, hogy dicsérjük Istent az ő házában (135. Zsolt 2). Ez a dicséret lassan feloldódik a tiszta szeretetben és bevalljuk, hogy Uram, szeretem a te házadban való lakozást és a te dicsőségednek helyét (26. Zsolt 8) Végtelen hála tölt el, hiszen legszebb kérésünk valóra válását tapasztaljuk: Egy dolgot kértem az Úrtól, hogy lakhassam az ő házában (27. Zsolt 4), mert jobb nekünk egy nap az ő pitvarában, mint máshol ezer év (84. Zsolt 11).

Az előbbi hála-érzések mondatják el velünk hittestvéreink felé Ézsaiás próféta üzenetét: Jertek, menjünk fel az Úrnak helyére, hogy megtanítson minket az ő útjaira (2, 3). Vágyunk arra, hogy végre rátaláljunk és megmaradjunk az istenes úton. Itt, Isten pitvarában akarunk találkozni hittestvéreinkkel, megláttatni jövendőnk palántáival azt, akik itt teljesítik ki életük virágzását. Azért keressük Isten házában a jövendőnket, mert csakis az Ő akaratával akarunk előbbre jutni. Különben hiába mondogatnánk, hogy Uram, Uram, ha nem tesszük azt, amit Isten mond (146. Zsolt 46.).

5). Most tulajdonképpen elérkeztünk Isten házáról való elmélkedésünk rendjén arra a területre, ahol otthon érezheti mindenki magát: Szabadon választjuk az Isten tiszteletére emelt helyre történő látogatásainkat, csak oda tiszta szívvel járuljunk (Zsidó 10, 19-23) – tanácsolja Pál apostol. Ez közelebbről azt jelenti, hogy mindenki olyan hajlékot választ magának istentiszteleti célja érdekében, amilyent éppen akar. Arra azonban vigyáznia kell, hogy minden esetben döntő tényezőnek bizonyul a szív tisztasága. Nincs egyetlen istentiszteleti célra épült ház sem, ahová gonosz szívvel kellene menni. Ahol a rosszaság, ravaszság útjait tanítanák. Ez pedig feljogosít arra, hogy teljes mértékben szabadon gondolkozzunk Isten házáról. Visszatérek egy régebbi megjegyzésemre, miszerint Isten háza minden emberi szív. Itt lehet igazán otthon a gondviselő Isten. Nem tudjátok-e, hogy ti Isten temploma vagytok (1 Kor 3, 16) – kérdezi Pál apostol. De igen! Minden egyes alkalommal átjárja szívünket és lelkünket ez a gondolat. Boldogsággal tölt el a tudat, hogy Isten képmását viseljük magunkon, és szívünkben is hordozzuk Őt. Ez azt jelenti, hogy lehetünk bár templomnak épített házban, vagy megfogalmazhatjuk imánkat ún. imaházban, tartózkodhatunk a természet lágy ölén, vagy a tárna mélyén, Isten mindenütt velünk van, amennyiben van és marad szívünkben hely az Ő számára.

Szívünk, mely Isten háza, mindenüvé elkísér. Mi azonban többnyire közösségi emberek vagyunk, akik nemcsak a mulatságok alkalmával szeretjük a társaságot, hanem akkor is, amikor bánatunk van, vagy Isten segítségével kilátástalan helyzetünkre keressük a megoldást. Ez a tény teszi élővé bennünk az új felfedezést, hogy élő kövekké (1 Pt 2, 5) váltunk. Mint ilyenek egymásra kell épüljünk, hogy hajlékká növekedve oltalmat, biztonságot teremtsünk magunknak és azoknak is, akik velünk együtt épülnek lelki házzá. Egy templom, téglák ezreiből válik házzá. Ez pedig még mindig csak egy rideg építmény, hideg falakkal, míg meg nem tölti az emberi szeretet. Egy emberi szív, azonban már egy meleg hajlék, ahol sokan helyet találhatnak. Helyet találunk elsősorban mi, akiket szeretetébe fogadott ez a szív, de belefér mindenestől a világ, és helyet kap benne Isten is. Ere a hajlékra, erre a szívre kell a legjobban vigyáznunk. Itt már nem irányadó, hogy mekkora a templomunk és milyen régi. Nem az számít, hogy élő kövek ezreit számlálhatjuk-e, melyből bazilika lesz, hanem a szív melegségét érezzük, melyet az egybegyűltek mindenkor sugároznak egymás felé.

Adja Isten, hogy mindannyian a legtisztább helyen kereshessük és imádhassuk gondviselő Istenünket, édes Atyánkat. Ámen.