– általános beszéd –
„Van még öt testvérem, hadd figyelmeztesse őket, nehogy ők is ide jussanak a gyötrelmek helyére.” Lk 16,28.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Az atyafiságról, testvériségről szóló második beszédemben az atyafiak kötelességeire keresem a megoldásokat. Azért használom a többes számot, mert kötelességeink teljesítése éppen abból a bonyodalomból adódik, ami jellemzi emberi kapcsolatainkat. Egy vérből teremtett Isten, ezért, hát egymásnak testvérei vagyunk. Ennek ellenére mégis megosztott érzelmekkel viszonyulunk egymáshoz. Esetenként megkülönböztetett tisztelettel és szeretettel viselkedünk egy baráttal szemben, míg messzemenően elmulasztjuk vérségi kötelességeink teljesítését. Hogy miért történik ez, szinte mindannyian tudjuk, hiszen valamilyen akadály gördül mindannyiszor szeretetünk elé. Nem arról van szó, hogy nem szeretjük valamelyik rokonunkat, hanem másként fogalmazva elhanyagoljuk a szoros kapcsolattartást.
Máris feltevődik a kérdés, hogy milyen elképzeléssel választottam a mai szentleckét? Úgy gondolom, minden esetben figyelnünk kell egymásra, ami nem valósul meg kellőképpen életünk során. Akkor értékelünk igazán valakit, amikor elveszítettük – földi értelemben – örökre. De miről is szól az újszövetségi elbeszélés? Jézus elmesél egy történetet a dúsgazdagról és a szegény Lázárról. Arról szól a történet, hogy volt egy dúsgazdag ember, aki rendszeresen lakomákat szervezett és volt egy koldus szegény ember is Lázár, aki legalább egyszer szeretett volna jól lakni abból a maradékból, ami az asztal alá hullt. Egyszer meghalt Lázár és hamarosan elhalálozott a gazdag ember is. Lázár Ábrahám kebelére, vagyis a mennyországba került, míg a gazdag a pokol kínjai közé. Egy csendesebb nap feltekintett a pokolból a gazdag ember, s látta Lázárt, amint ott feküdt Ábrahám kebelén. Arra kérte Ábrahámot, hogy engedje hozzá Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva enyhítse fájdalmát. Kiderült hamarosan, hogy a két hely között áthidalhatatlan szakadék tátong, s ezért mindenkinek el kell viselnie a hely velejáróit. Akinek jó dolga volt életében, az a szenvedés osztályrészévé válik, aki pedig életében sokat szenvedett, annak örömben és boldogságban kell részesülnie. Aztán következik a második kérés, hogy engedje el Lázárt, hogy figyelmeztesse életben levő testvéreit arra a gyötrelemre, ami rájuk is vár, amennyiben nem változtatnak életformájukon. Erre elhangzik az ismert válasz, hogy amiként egyesek nem hallgattak a próféták tanítására, úgy az sem győzi meg majd őket, ha feltámad valaki a halottak közül.
Lássuk most a figyelmeztetéseket, melyek meghatározói azoknak a kötelességeknek, melyek nemcsak szabályozzák emberi kapcsolatainkat, hanem alapkövetelményként szerepelnek Isten akaratában és Jézus tanításában is. Ezek között első helyen említhetem, hogy egymástól el ne idegenedjenek a testvérek, az atyafiak a nyomorúságban. Pontosabban: „A barát mindig szeretetről tesz tanúságot, de szorult helyzetben testvérnek bizonyul” (Péld 17,17.) Ez a megjegyzés azonban nem elegendő annak bizonyítására, hogy kellőképpen szemléltessem az egymásról történő gondoskodás követelményét, szükségességét. Éppen ennek érdekében nézzünk szét magunk körül, hogy van-e hasonló példa a történetbelihez? Azaz ismerünk-e olyan gazdag, vagy szegény embert, akire ráillik a történetbeli gazdag, vagy szegény személyisége? Mindkettőből találunk. Van-e azonban olyan ismeret birtokunkban, hogy testvérként bánna valamelyik gazdag a szegény embertársával? Vagy ismerünk-e példát arra vonatkozóan, hogy valamelyik gazdag ember figyelmeztetné testvérét arra a téves életmódra, melyet mindketten folytatnak, melyben nem talál helyet egyetlen koldus szegény ember sem? Gondolnak-e vajon arra, hogy mit követel az emberi igazságszolgáltatás, de miben részesíti az isteni? Mit gondolunk saját életmódunkról, illetve arról a megjegyzésünkről, mely teljes mértékben hozzáigazodik a Jézus korában elhangzott történethez? Közelebbről, hogy minden ember elveszi méltó jutalmát, amikor Isten elé áll. Mit gondolunk arról az igazságszolgáltatásról, mely büntetésre ítéli a gazdag embert? Jogosnak tartjuk-e, hogy szenvedjen minden hasonló ember, csupán azért, mert gazdag életet élhetett?
Én azt szoktam mondani, hogy, ha valaki rosszat tesz velem, nem nekem kell meghatároznom, hogy milyen büntetést érdemel, hanem ezért az elkövető a felelős. Saját lelkiismeretével kell szembenézzen. Ugyanígy nem lehet senkinek kifogása a gazdag életmódot folytató embertársak ellen, hiszen ez az ők kiváltságuk. Ha pedig nem segítenek rajtunk, a náluk sokkal szegényebbeken, vagy nem támogatnak egyetlen koldus szegény embert sem, ezért mi nem vonhatjuk felelősségre őket. Isten az egyedüli, aki bármilyen mulasztást számon kérhet. S ezt szerető embertársakként, testvérekként, szegényebb rendű emberekként Istenre kell bíznunk.
Második kötelességünknek tartom a történet tanulsága szerint is, hogy ápoljuk egymást. Első történetként jutott eszembe a József és testvéreiről szóló, mely jól mintázza a mindenkori állapotot, mellyel találkozhatunk sok családban. Feszültségek támadnak a testvérek között, s már csak az hiányzik, hogy a szülők is tegyenek valamit ennek elmélyítése érdekében. Szó szerint, éppen azáltal, hogy megkülönböztetésben részesítik valamelyik gyermeket. Nyomban összefognak a többiek, hogy mindenáron megkeserítsék az illető testvér életét. Még gyermekkori vallásóráink alkalmából emlékszünk a történetre, s mennyire elítéltük, hogy meg akartak szabadulni a kistestvérüktől, s ennek érdekében hazugsággal álltak szüleik elé. Az életben maradt, jó beosztásnak örvendő, vezető szerepben levő József viszont nem a megtorlásra gondolt, amikor találkozott testvéreivel, hanem megkülönböztetett szeretettel viszonyult irántuk. Értelmezzük magunkra a fenti történetet! Ha nagy családban születtünk, s ráadásul még osztályrészünkké is vált bizonyos tekintetben testvéreink ránk irányuló haragja, ha sokszor meg is akartak szabadulni tőlünk örökre, ez még nem jelenti azt, hogy hasonló érzéseket kell tápláljunk irántuk.
Mai beszédemben még két témát kell röviden megemlítenem. Egyiket sem mulaszthatom el, hiszen testvéri kötelességeink két fontosabbikáról van szó. Az egyik, hogy igazi testvérekként kell vigasztalnunk egymást a szomorúságban. Nem jellemző rám, hogy feltépjem senkinek a fájó sebét, de ebben a pillanatban, mondanivalóm érzékeltetése érdekében meg kell kérnem titeket arra, hogy idézzétek fel azt a szomorú pillanatot, amikor elvesztettétek valamelyik szülőtöket, vagy valaki mást. Amikor könnyes szemmel borultatok testvéretek nyakába, s tudtátok, hogy akkor érkezett el a pillanat arra, amikor testvéretek várta, hogy megvigasztaljátok fájdalmában. De nektek is éppen olyan siralmas volt a helyzetetek, s ha nem is szóltatok semmit, csak némán könnyeket ejtettetek, a sírás vált vigasztalótokká.
Most képzeljétek magatok elé azt az embert, akinek nincs testvére, de ő is át kell élje azokat a fájdalmas pillanatokat! Úgy-e ő is megérdemli, hogy legyen mellette egy jó barát, egy kedves embertárs, aki vele együtt könnyet ejt és törül? Sokan igyekeznek is arra, hogy minden áron megtartsák maguk mellett azokat az embertársakat, akik nem csak örülni tudnak a boldog pillanatokban, hanem sírva fakadnak, ha baj éri embertársukat. A gond csak annyi, hogy többé kell válnunk. Vagyis be kell töltenünk Jézus parancsolatát, hogy ne csak azokat tiszteljük, akik viszonozzák azt.
Végül pedig kötelességünk, hogy mint jó testvérek, szeressük egymást. Ezzel a szeretettel is úgy vagyunk, mint az egészséggel. Akkor vesszük észre igazán, hogy valaki mennyire szeretett, amikor elveszítettük. Nem örülünk kellően az egészségünknek és annak sem, hogy szeretve vagyunk. Általában jó emberek vagyunk, s éppen ezért valahányszor megremeg a szívünk, ha azzal kapcsolatosan hallunk-látunk, hogy milyen sokan vannak közöttünk, akik nap, mint nap vágynak egy kis szeretetre, s számukra legtöbbször még a karácsony sem hozza el azt.
Tudom, hogy nehéz, talán a legnehezebb betöltenünk a szeretet parancsát. Nehéz otthon, mert olyan sokszor elegendőnek bizonyul a munkahelyi mosoly, hogy otthonra már kevés, vagy semmi nem jut belőle. S éppen emiatt úgy érzik közeli szeretteink, hogy nem szeretjük már őket. Mi pedig arra hivatkozunk, hogy elfogyott az energiánk. Mennyire nehéz betöltenünk a szeretet parancsát nagyobb családunkban, az egyházközségünkben! Nem vagyunk sokan ugyan, de ahányan, annyi félék. Megannyi gonddal, szomorúsággal, különbnél-különb bajokkal. Sokszor nem értünk egyet az egyéni kezdeményezésekkel, sem a közös akarással, mert másként látjuk olyankor az egész életet. Mindennek ellenére, arra kérlek szeretett Testvéreim, hogy tudást, minden jó érzést vessünk latba azért, hogy először megértsük, majd tiszteljük, végül pedig szeressük egymást. Nincs része egyikünknek sem olyan sok szeretetben, hogy még egy kicsit ne viselne el belőle.
Adja Isten, hogy igaz testvérekké váljunk, s ne különféle okoskodással irányítgassuk egymást, hanem élő, gyakorolt szeretettel figyelmeztessük mindenkor környezetünket arra, hogy többet jelent számunkra Isten örökös szeretete, mint a folyamatos félelem attól, hogy Isten egyszer megbüntet tévútra szaladt életünk miatt. Ámen.
Pap Gy. László 