Bibliai olvasmány: Zak 11-7-17
Kedves Atyámfiai, Testvéreim!
Bizonyára mindnyájan tudomást szereztetek arról, hogy a mai napra tűztük ki éves rendes Közgyűlésünket. Történt mindez azért, mert a 2010. február 6.-ra tervezett zsinaton döntés fog születni az EUE és a MUE egyesítésével kapcsolatosan. Ez viszont sokkal nagyobb horderejű ténykedés, mint azt sokan gondolják, s így a mi döntésünkkel is kell bizonyítanunk egyesülési szándékunkat, de egyházi jövőnk féltése is meg kell szólaljon azon a hangon, ami a hozzáértő ügyek megfelelőtelen elintézéséhez kapcsolódik. Más szóval: Javaslattal kell élnünk arra az esetre is, ha az egyházi Vezetés mellőzné az alapos előkészítés munkálatait.
Áhítatunk alkalmával Zakariás könyvéből választottam a bibliai idézetet, melynek jelen esetben nem sikerül teljes magyarázatával szolgálnom, hiszen éppen azért nem tartok prédikációt, hogy a gyűlésezésünkkel ismételten ne szaladjunk bele a késő délutánba.
Nem olvastam fel a próféta üzenetének utolsó kitételét, hiszen olyan átok kerül megfogalmazásra, melyet még akkor sem tartok helyénvalónak elismételni, amennyiben az a Biblia lapjáról származik. Inkább arra törekszem, hogy kiemeljem azt a néhány fontos tényezőt, melyeket magunkra, jövőnkre is értelmezhetünk.
1). Az első mindenképpen Isten szövetségére utal, melyet a „kegyelem” pálcája jelképez. Ez a szövetség—éppen Zakariás próféta vallomása szerint—nemcsak a zsidókra vonatkozik, hanem minden népre. Ebben az esetben nyugodtan mondhatjuk, hogy ránk, unitáriusokra is érvényes, hiszen a szövetséget nem a 20. században kötöttük Istennel, hanem már a 16.-ban. Amennyiben ezt kimondják a magyarországi unitáriusok is, akkor a hitbeli egység máris jelen van életükben.
2). A második kérdéskört éppen az „egység” botja jelenti. Most nem megyek bele ismételten az egység gondolatának saját értelmezésébe, hanem inkább Zakariásra figyelek, aki kimondta, hogy akik félre értelmezik az egységet, mialatt egymást pusztítják, s aki életben marad az is folyamatosan marcangolja egymást, akkor ám azt tegyék.
Ezt szoktuk mondani magunkra is, azt ugyanis, hogy mi, magyarok igen csak értünk ahhoz, hogy egymásba marjunk. Vagy nyíltan és keményen, vagy óvatosan, de folyamatosan. Az viszont egyikünk számára sem kérdés, hogy ki szereti ezt a saját magunk marcangolását.
Kedves testvérek! Már 2004.-ben is feltevődött a kérdés, hogy szerződést bontotok-e az erdélyiekkel. A válasz sokunk számára lesújtó volt. Vajon szabad-e megismétlődnie ugyanannak, de most velünk, egy valláshoz tartozókkal? Szabad-e bármelyikünknek, nekem, vagy valamelyik más lelkésznek összetörnie a „kegyelem”, vagy „egység” botjait”, megszegve, sőt, felbontva az évszázados szövetséget az erdélyi egyházzal, Istennel? Én a magam részéről e helyen is tisztelettel, nyilvánosan kijelentem, hogy nem teszem. Sőt, mi több, megerősítem néhai Rázmány Csaba, főt. Püspök úrnak tett ígéretemet, miszerint „legeltetem” az Úrnak nyáját mindaddig, míg erre nekem erőt ad.
3). Végül pedig még egyetlen megjegyzésről kell szólnom. Ez pedig ismét egy kérdésben megfogalmazható: Mennyit ér nekünk ez az egyesülés? A kérdést nem válaszolhatom meg anélkül, hogy ne bontsam kétfelé. Már mire gondolnak azok, akik hasonlóképpen vélekednek, mint a feltett kérdés? A lelkieket illetően, vagy anyagilag gondolják, komolyan? Olyan is van, hogy mindkettőre szívesen rábólint. Akkor ebben az esetben szükség ismét Zakariáshoz fordulnom segítségért. Szomorú megállapítást tesz, de nem kommentálható.
A próféta követelte bérét. Harminc ezüstöt adtak azért a munkáért, melyet Isten szolgálatáért végzett. Nem sok, hogy ne mondjam, kevés. De nem ez a lényeg, hogy mennyire értékelték a próféta bérét, hanem az a tény, ami mögötte volt. A próféta ugyanis Isten embere volt, Isten szolgálatában és a nép jókedvére és akaratára bízva. A „kifizetése” nem egy ember megalázásáról szólt, hanem arról, hogy nem sokra értékelték Istent sem. Az már ráadást és plusz magyarázatot követel, ha kijelentem, hogy ennyi pénzért árulta el Júdás is Jézust.
Pénzben nem tudom megállapítani, hogy mennyit nyerünk, vagy veszítünk az Erdéllyel történő egyesülés kapcsán. Azzal sem foglalkozom, hogy én mennyit érek ebben az Isten és ember szolgálatban. Mindenképp többet, mint harminc ezüst pénz. Itt viszont nem én hordozom az elsődleges szerepet, hanem Isten, akit nektek is hirdetek. Jézus, akit elárultak ugyan kevés pénzért, de unitáriusokként nm adnánk őt semmi pénzért.
Végül zárógondolataim következnek. Zakariás prófétától tudom magam is, hogy a két országnak (Izraelnek és Júdeának) nem kellett az egység. Ennek ellenére egy pásztort kapott. Igen ám, de nem olyant, aki sok gondoskodással járt nyája után, hanem olyant, aki jókat lakmározott jószága kövér húsából. Lényeges Testvéreim, hogy olyan döntést hozzunk, ami mindenben megkülönböztet a példázatbeli eseményektől. Olyan határozatot kell hoznunk, ami betömi az áldatlan múlt keserves repedését emberi szívünkben. Megfontoltan olyan álláspontra kell helyezkednünk, mint, akik vágyunk a mindenkori pásztor után, akinek mindennél több gondja van ránk és egyházára.
Zakariással ellentétben én áldást mondok az átok helyett, hiszen helytelen döntésünkkel saját magunkra zúdítunk átkot: Áldjon és szenteljen meg bennünket a mindenható! Adjon nekünk bölcs szívet, hogy ezzel lássuk a jövendő ígéretét, vagy fenyegetését és valósítsa meg közöttünk a rég vágyott hit– és lelki egységet! Ámen.
Pap Gy. László 