– általános beszéd –
Megemlékezés: néhai Csíki Józsefné, szül. Fekete Eliza atyánkfiára
„Minden folyó a tengerbe ömlik, s a tenger mégsem telik meg; a folyók egyre folytatják útjukat céljuk felé.” Préd 1,7.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Mai témánk az örök változás. Nem egyszerű a kérdés, de még bonyolultabb a Prédikátor számára. Mi, valamint az átlagszemlélő, állandó törvényszerűséget látunk teremtett világunkban. Ezt Istennek köszönjük, s bár furcsaságok teszik teljessé mindennapjainkat, mindannyiszor Istennek vagyunk hálásak, hogy meghatározott rendet biztosít életünknek. Mindezzel azonban másként van a Prédikátor, hiszen nem teljesedik ki benne az Isten iránt való hála a teremtett világ egészéért, egyhangúnak találja a naponkénti változást, nem beszélve arról, hogy szerinte semmi sincs új a nap alatt. Ez nem ellentmondás nála, hanem vélemény. Ahogy elképzelése van az örök változásról, úgy szól az örök változatlanságról is.
Nyomban a meghatározó változásról szólok, a halálról. Amennyiben egyhangúság tapasztalható a naponkénti változásban, számomra egészen mást jelöl a halál ténye. Kétféleképpen tárgyalhatok erről. Az egyik, amikor mások szeretteinek elvesztéséről szerzünk tudomást, a másik viszont, amikor saját „bőrünkön” tapasztaljuk a halál hatását. Azért szükséges feszegetnem ezt a kérdést, mert bár természetes folyamatnak tartjuk legtöbben a halált, mégis olyan állapot, melyben megpecsételődnek jövő életek. Ha minden más változás megszokottságot is hordoz, addig a halál nem egy olyan változás, melyet megszokhatunk. Bármilyen sok eseményt is átélünk, soha nem vagyunk képesek a teljes barátkozásra. Ha pedig saját magunk éljük át, akkor nem tudunk beszámolni egyéni élményünkről. Egyfajta megbékélés lehet, ahogyan az egyik író fogalmazott: „Ha ugyanis tudom, hogy a halál nem más, mint átváltozás, átlépés az egyik síkról a másikra, /…/ hanem önmaga által létesített tartalmak formája, akkor máris nem hangzik olyan brutálisnak és embertelennek.” (Élet az élet után.). Ha sikerült kis mértékben megbékélnünk a halálokozta változás tényeivel, akkor máris tovább léphetünk, mert a Prédikátor minden borúlátása ellenére találunk valami remény derítőt a naponként élt örök változásban.
Kövessük gondolatában a Prédikátort, hiszen erre vállalkoztunk, de közben egyetlen pillanatig se feledkezzünk el arról, ahogyan mi látjuk a világ állandó körforgását. Akár a Prédikátorról beszéljünk, akár saját magunkra figyeljünk, egyfajta őszinteség tör elő. Az ugyanis, hogy milyen haszon, vagy „nyereség” származik abból a sok küzdésből, mely jellemző naponkénti életünkre. Nem kell megemlítenem egyet sem. De nem kell különös előnyben részesítenem némelyiket a másikkal szemben ahhoz, hogy ráébredjünk küzdésünk bizonyos hányadának hiábavalóságára. Nemcsak idős emberek szájából halljuk ezeket a megállapításokat, hanem bizony sok, életunt embertől is. De egy-egy sikertelen vállalkozást követően magunk is levonjuk a következtetést, hogy „Bizony, fölösleges volt minden hajsza”.
A fejtegetés további folytatásában szembe találjuk magunkat a Prédikátor meggyőződésével. Azzal ugyanis, hogy számára semmi haszon nincs a folyamatos küzdésben. Tovább viszi gondolatát, s még mielőtt a kelő és lenyugvó Napra nézne, vagy a meghatározhatatlan irányú szél fúvására összpontosítana, illetve a tenger felé haladó folyókra figyelmeztetne, bebizonyítja nekünk, hogy ő is látja Isten teremtett világát. Csak éppen az a helyzet, hogy másként vélekedik róla, mint mi. Különös módon. Ebben pedig ellenkezünk vele, hiszen ez a föld, mely valóban küzdelmünk helye, nem csupán a halálhoz vezető törődésünk területe, ahol nincs maradásunk, ahol csupa változás az osztályrészünk, hanem egy olyan hely, ahol túl a küzdelmeken, apró, vagy nagy örömök érhetnek.
Kedves Testvéreim! Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de időnként bizonyára lenyűgöz a természet egy-egy csodálatos látványa. Egyesek a Nap felkeltét, mások a lementét, megint mások a vörösen lenyugvó, másnapra szeles időt hozó napnyugtára mondják, hogy életük szép élménye. A Prédikátor is láthatta ezeket, de számára egészen más jelentést hordoztak. Az a Nap, mely keleten felkel, s lassan átúszik az égen, örök körforgásról tesz bizonyságot, de végeredményben sietése ellenére, nyugtalansága dacára is, teljes mértékben céltalan, haszontalan. Nem azt mondja az író, hogy nem fontos a Nap fénye, vagy melege, hanem arról beszél, hogy fölöslegesen járkál az égen, mert egyik nap eltelik ugyan a másik után, állandó változás tapasztalható, de mindennek vége úgyis a megmásíthatatlan halál, ami majd beállítja a változások végét.
A negyedik gondolatban örök változást lát a Prédikátor, s mi is azt tapasztaljuk a folyó-tenger viszonyulásában. Nem szenved gondolathiányban a Könyv írója, hiszen egyfajta edénynek képzeli a tengert, melyről szinte szomorúsággal tapasztalja, hogy bár minden felöl ömlenek bele a folyók, mégsem telik meg soha. Nem árulja el nekünk, hogy ismerné a tudományos álláspontot, miszerint a tengerből elpárolgott víz ismét visszatér a természetbe, eső formájában lehull, majd folyóvá lesz, hogy visszakerüljön oda, ahonnan elindult. Ennek ellenére párhuzamot von az örökösen lefele folyó víz és az egyes nemzedékek között. Jól látja, hogy amint újra és újra visszatér az eső, hogy folyóvá duzzadjon, úgy váltják egymást a nemzedékek is, örökös egymásutániságban. Ez pedig megmásíthatatlan igazságnak tűnik.
Igen ám, de ezt követően nyomban előtör a megszokott pesszimizmus. „Üresjárat” ez az örökös körforgás. Mint ahogy haszontalan és céltalan a nemzedékek egymást váltó körforgása is. Látja, hogy egy-egy nemzedék embere mennyi szenvedésen, küzdelmen megy át, s ezért hasztalannak, céltalannak, hiábavalónak mondja az emberi életet. Ennek rendjén azonosít minden emberi életet ezzel az eggyel. Megszületik tehát egy egész nemzedékről szóló felfogás. Most már csak annyi hiányzik, hogy kiterjessze a mindenkori életre. S bármennyire is izgulunk, hogy ne tegye meg ezt, ő mégis kimondja elképzelését: Hiábavaló és céltalan ez az örökös körforgás.
Mintha egy kicsit haragudnánk a Prédikátorra, hiszen saját életünket is látjuk nemzedékünk életében. De nemcsak, hanem ebben az örökös körforgásban, melyben vannak nálunk idősebbek és fiatalabbak, úgy találjuk, hogy Isten egy-egy lehetőséget adott nekünk az életre. Ez persze elég sok kilátástalanságot, máskor szenvedést, de mindenképpen küzdést hordoz. Vagyunk, akik bevállaljuk ezt, s arra törekszünk, hogy lehetőleg a legkevesebb panasszal végezzük napi teendőinket. Mások Prédikátor típusúak, akiknek viszonylag jobban megy soruk, de ennek ellenére mégis nyakig vannak a panaszban. Sőt soha ki sem evickélnek belőle.
Ha csakugyan értelmetlen lenne földi életünk, vagy részt vállalnunk a föld életének örökös körforgásában, akkor meggyőződésem, hogy régebb élt, nálunknál okosabbnak bizonyuló embertársaink mindent megtettek volna azért, hogy elterjedjen ez az eszme. Ha Isten örök nyomorúságra, szenvedésre, céltalan küzdelemre teremtett volna minket, akkor bizonyára már Jézus előtt is több próféta felhívta volna erre a figyelmet. De senki nem tette, s maga Jézus is azzal bíztatta küzdő embertársait, hogy Isten akarata szerinti ez a fajta életmód. Ez pedig azt jelenti, hogy hálásak lehetünk mindenkor Istennek azért, hogy bevett világot teremtő, fenntartó, és időnként megváltoztató nagy tervébe. Vannak közöttünk, akik buzgón bizakodóak, mások kételkedően reménykedők. Kinek-kinek hite szerint. Vagyunk mi, unitáriusok, akik hiszünk az örökkévalóságban, s így természetesen az örök körforgásban is. Éppen ezért, amennyiben a tengerbe állandóan visszatérő vizekre gondolunk, akkor ebben nemcsak az egymást váltó nemzedékek örökös harcát fedezzük fel, hanem azt a rengeteg szépséget is, ami megtalálható a folyóvíz mentén. A folyó ugyanis nemcsak szenvedést, küzdelmet, bánatot, halált jelent, hanem sok gyönyörűséggel megajándékozza azokat, akik teljes hosszára kíváncsiak. Ha továbbra is úgy dönt valaki, hogy osztja a Prédikátor gondolatát, miszerint céltalan és hiábavaló a vizek, a nemzedékek körforgása, akkor tegye meg még azt a szükségszerű lépést, hogy nemcsak a forrást, az árterületet, vagy akár a deltát látja, hanem megismeri egész hosszában a folyóvizet. Vagyis életének nemcsak egy adott, nehéz szakaszát figyeli, azt emlegeti, nemcsak a halált veszi észre az életben, hanem mindazt, ami gyönyörűséggel tölti el Istenben, az életében, a jövendő ígéretében bízó embert.
Én szívesen felvállalom a folyóvíz szerepét, mert tudom, hogy minden folyó a tengerbe ömlik, s a tenger mégsem telik meg; de a folyók egyre folytatják útjukat céljuk felé. Vállalom kötelességemet, bár nem vagyok meggyőződve arról, hogy még egyszer visszatérek oda ahonnan elindultam. Azt sem hiszem, hogy egy következő életben jóvátehetem mindazt, amit ebben elrontottam. Arról viszont teljességgel beszélek, hogy legyen bár mások hite szerint Isten akaratából még egy életem, abban sem fogom azt hirdetni, hogy fölösleges volt élnem azokkal, akikkel egy nemzedéket alkottam, akikkel láttam múló nemzedékek világra szóló tetteit, hitét, rendíthetetlen, Istenbe vetett bizalmát, eljövendő nemzedékekbe helyezett reménységét, s hallottam az Ember tragédiájának nagy következtetését: „Ember küzdj és bízva bízzál”. Ámen.
Pap Gy. László 