– halottak napi beszéd –
„… Uram, Istenem, hozzád kiáltottam, s te meggyógyítottál, Uram, lelkemet kihoztad a halál országából, megmentettél attól, hogy a sírba szálljak.” Zsolt 30,2-4.
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai! Október és november az emlékezés, gyász hónapja. Mivel minden gyásznapra ma nem utalhatok, így szíves engedelmetekkel Halottak napjára nézek vissza. Néhány nappal ezelőtt többen rákészültek gyülekezetünk tagjai közül is, hogy kezükben virággal szívükben tiszta emlékezéssel álljanak meg Isten színe előtt. Kicsit késve bár, de mai beszédemben emlékezem eltávozott szeretteinkről. A Zsoltárok Könyvéből választottam szentleckét, s ennek tanítása értelmében meghatároztam mai beszédem gondolatmenetét. Mielőtt azonban belekezdenék ennek elősorolásába, hadd említsem meg Wilson egyik mondását, melyben arra figyelmeztet, hogy senki nem ismeri kellőképpen a halált, csak az, aki életében legalább egyszer szemtől-szembe került vele. „Hidd el, még nem vagy egészen felnőtt ember. Senki sem az, amíg nem kerül szembe a halállal.” (Wilson M: Villámok között: 573. Old.). Ennek kapcsán még megjegyzem, hogy csakugyan jó érzés, míg nem kerültünk személyesen, vagy mások kapcsán a halál közelségébe. A mai emlékezés jó alkalom arra, hogy ne csak jelen legyünk egy halottakra történő istentiszteleten, hanem szívvel-lélekkel ráhangolódjunk ennek hullámhosszára.
„A lelki életben /…/ sokszor nem vagyunk elég bátrak, határozottak. Igaz, vannak jó hívek is, akik emberi tekintet nélkül hűek kötelességükhöz! Ezek a jót, amit tesznek, lehetőleg el akarják rejteni, hogy jobbnak ne tartsák őket, mint amilyenek. Ez az indokolatlan félelem is sok jót megakadályoz. A világnak szüksége van a jók felemelő példájára! Nem emberi dicséret végett, hanem Isten dicsősége miatt! „Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat! (Mt 5,16).” (Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 29 . Old.).
Erről a dicsőségről beszél a zsoltáríró a mai szentleckében. Nagyon is átlátta, hogy szabadulását csakis Istennek köszönheti, s nem leleményességének, vagy éppen ellenségei megfutamodásának. Mert, ahogy voltak, vannak, s lesznek ellenségeink, úgy voltak a zsoltárírónak is. Szinte senki sincs közöttünk, akinek ne lenne valaki életében, aki időnként „ferde szemmel” néz rá valamiért. Nincs rendben ez, de sajnos a legrendesebb ember sem menekülhet az ellenség tekintetétől. S ha már csakugyan úgy érzi valaki, hogy annyira jól viseli magát a mindennapok rendjén, hogy ennek köszönhetően nem lehet ellensége, akkor jól teszi, hiszen minden jó tette Isten dicsőségét hirdeti.
Socrates megkérdezte Krőzust (Kroiszosz Lüdia királya volt ie. 560-546 között), hogy mi lenne uralkodásának vezérelve? „Megbosszulni ellenségeimet és barátaimat jótéteményeimmel halmozni el. Sőt inkább – felelte Socrates – sokkal jobban tennéd, ha ellenségeidet jóságoddal barátaiddá tennéd”. (Socrátesz).
Meggyőződésem, hogy október vége, november eleje olyan időpontok, amikor szép számmal jelennek meg emberek, akik virággal, gyertyával, bús arccal vonulnak valamelyik temető felé. Ez pedig csakis annak jele, hogy számukra is elérkezett a jó cselekvésének ideje. Amikor képesekké válnak arra, hogy elfeledjenek minden régi ellenségeskedést, haragot. Megtörténhet, hogy a megemlékezés szelleme vezérli, mely egyfajta szokássá merevedett az évtizedek során, de lehet az is, hogy egy belső hang figyelmeztetésére szánja el magát valaki erre a lépésre. Az azonban megválaszolatlan kérdés, hogy mennyire szolgálja Isten dicsőségét a halottakról történő megemlékezés?!
Beszédem második részében arra a különös gondolati területre evezek, melyre magamtól is eltévedtem időnként, de ahová teljes határozottsággal csakis a zsoltáríró vezetett. Érdekes megvilágításba helyezte a szabadulás, a gyógyulás gondolatát, tudatát. Új értelmet kaptak eddigi imádságaim, könyörgéseim is, mert meggyőződésem, hogy nincs közöttünk egyetlen ember sem, aki ne folyamodna imádságaival Istenhez, amikor nagy bajba jut. Lehet ez betegség, vagy bármilyen nyomorúság. A zsoltáríró megjegyzéséből nemcsak egyfajta hálát érzek kicsendülni, hanem ennél sokkal többet. Egy örök életre szóló bizonyosságot hallok a mindenkori, Istenben bízó ember szájából, aki nem meghallgatott imádságait köszöni szokott formában, hanem kijelenti, hogy meggyógyult. Sőt, nem valamilyen betegségről szól ez a meggyőződés, hanem arra figyel, hogy megváltozott egykori ellenségeivel szembeni viselkedése. Ebben az értelemben én teljes megbocsátást látok a gyógyulás ténye mögött. Elért hozzám a költő meglátása is:
Kedves Testvéreim! Lassan mai mondanivalóm vége fele közeledem, s bár szeretném kikerülni a kellemetlent, nem tehetem. Vagyis jó lenne, ha mielőbb a reménység fele fordíthatnám figyelmemet, mely a karácsonyi örömüzenetre összpontosít, mint sem a megsemmisítő halállal foglalkozzam. Elkerülhetetlen ez, nemcsak a halottakról történő megemlékezésemben, hanem bizony szembesülök vele a mindennapok rendjén is. Azt mondhatom, hogy nem telik el egyetlen nap sem életünkből, hogy valamilyen formában ne találkoznánk a halál tényével, a sír közelségével. Azt mondjuk, hogy, amennyiben valaki igen sokat foglalkozik egy témával, nemcsak megismerkedik annak mélységeivel, hanem megbarátkozik kellemetlen oldalaival is. Szerintem a halál, a sír, nem egy ilyen vetülete életünknek, mellyel megbarátkozhatunk. Legfentebb megismerhetővé válik jelentősége emberi életünkben, vagy annak elmúlásakor.
Szabó Gyula írónk egyik idézetével zárom mai beszédem emlékező gondolatait. „/…/ Itt is van halál, még sokszor olyan is, hogy „jól járt”, meg „szép halála volt”, de még az ilyennél is harangszó van, „kiszaggatás” meg „halottasház”, és halottak napján gyertya a síron. Ha itt ilyen a halál, akkor lehet-e igaz a másik, s ha az igaz, akkor hogy lehet ő itt élő-elevenen, mert, ha ő itt van, akkor mért nincs itt az a tizenegy katonatársa, akit éppúgy várnak haza, mint őt, s akinek ő a halálhírét hozza? Egy ember hozza tizenegy ember halálhírét. Melyik a lázálom: az az egy élő vagy az a tizenegy halott? Várnak tizenkét élő embert, és jön – nem tizenegy élő, egynek a halálhírével, hanem egy élő, tizenegy halálhírével. Tizenegy olyan ember halálhírével, akik csak ott haltak meg, de itt még élnek, itt élőknek tudják őket, vagy legalábbis nem holtaknak.” (Mátyuska macskája)
Úgy-e sok minden meghatározza októberi-novemberi emlékezéseinket. Ha csak felületesen szaladunk is át a felsoroláson, akkor akadályként beszélünk a távolságról, mely elválaszt szeretteink sírjától, családi körülményeink, melyek szinte mindig elsőrendű feltételeket tartogatnak. Aztán lehet a munkahelyi lefoglaltság, betegség, vagy más természetű nehézség. Az sem mellékes, hogy van-e, aki fogadjon otthon, egykori szülőföldünkön? Vagy egyszerűen létezik-e még szeretteink sírja? El tudtuk-e temetni szerettünket, vagy mi is úgy vagyunk, mint azok az özvegyasszonyok, akik haláluk előtt is várták vissza férjüket a háborúból? Vagy, akiknek csak képzeletbeli sírjához tudtuk letenni emlékezéseink virágait?
Kedves Testvéreim! Bevallom férfiasan előttetek, hogy boldogsággal ajándékozott meg engem a zsoltáríró. Nemcsak egy megszokott, régi tanításra hívta fel figyelmemet, melyben arra int, hogy meg kell bocsátanom ellenségeimnek, hanem új utat mutatott a lehetőségek sokaságában. Nemcsak arra kért engem, hogy legyek hálás Istennek az irántam tanúsított jóságáért, hanem megmásíthatatlanul, visszavonhatatlanul lássam „megmentett” életemet. Végül, de nem utolsó sorban boldog vagyok, hogy megláttam a lehetőségét annak, hogy nincs vége emberi életemnek egy jelzett, vagy jel nélküli sírral. Úrrá lett rajtam is a novemberi halottakra történő emlékezés alkalmával a szomorúság, hiszen fájdalmas húrok pendültek bennem, de ugyanakkor boldog vagyok, mert magam is ráébredtem egy örökre szóló vallomásra: Csak ott haltak meg szeretteink, de itt bent szívünkben élőknek tudjuk őket, vagy legalábbis nem holtaknak. Ámen.
Pap Gy. László 