– általános beszéd –
Ajánld utadat az Úrnak, remélj benne, s ő irányít majd. Zsolt 37,5
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! A gondviselés gondolatkörében ma arról értekezem, hogy minek köszönhető az ember kétségeskedése Isten gondviselő szeretetében. Éppen ezért választottam a Zsoltáríró biztatását, aki arra kér bennünket, hogy válasszuk az istenes utat magunk elé és teljes bizalommal reménykedjünk abban, hogy Isten nemcsak elvállalja irányításunkat, hanem végig vezet bennünket a megjelölt úton. Mai beszédem egy nagy gondolatkörben mozog, melyben azt a valóságot boncolgatom, hogy az ember rövid látása miatt következik be a bizalomvesztés.
Első helyen említem Ezékiel próféta elképzelését, miszerint „Izrael háza mégis azt mondja: „Az Úr útja nem igazságos.” Az én utam nem igazságos, Izrael háza? Nem inkább a ti útjaitok nem igazak?” (Ez 18,29). Szinte azt mondhatom, hogy ritkán hallunk ilyen merész ellenszegülést és véleményt. Akik behatóan foglalkozunk emberi életünk változatosságának kutatásával, illetve keressük a magyarázatát azoknak a történéseknek, melyek lehangolóan hatnak lelki állapotunkra, vagyis rossz élményként éljük meg azokat, nem tulajdonítjuk mindig Isten akaratának. Más szóval úgy gondoljuk, hogy Isten önkényesen soha nem tesz rosszat teremtményeivel. Ettől függetlenül valóban néha nem esik egybe Isten döntése és emberi elvárásunk. Nem marad hát más hátra, minthogy továbbra is reménykedjünk helyes döntéseink meghozatalában, valamint abban, hogy ezek minden tekintetben megegyeznek Isten akaratával. Vagyis, ahogy a gondolkodó fogalmaz: „Úgy élj, hogy visszanézhess. Ne haraggal, hanem örömmel forgathasd át emlékeidet, visszafelé. Nehogy sajnálkoznod kelljen… Okosan élj. De főleg: szépen. Gazdagon, ne a szó anyagi értelmében, hanem szellemeikben. Ahogy a vonuló vadak hagynak nyomot maguk után, úgy hagyj te is. Hogy rád találjanak, ha keresnek. Hogy rád találhasson, aki keres. Hogy ne felejtsék el a vonulásodat. Jeleket hagyj a világban, téged jelzőket. Gondolatokat, amelyek rád mutatnak. Emlékeket, bármilyen, csak markáns legyen… akkor jól éltél. Akkor éltél helyesen. Úgy élj, olyan megfontoltan, okosan és szépen, hogy még az elmúlás fájdalmát is eltakarja a jóleső emlékek felizzó melege.” (Hankiss János).
Egy külön beszédben foglalkozom majd a gonoszság, vagyis a gonoszak érvényesülésével, itt viszont az ellentétpár megszokott társításában kerül felszínre és terjed szét a gondolat. Több helyen és alkalommal is szó van a jó és gonosz létezéséről, illetve örök harcáról. Természetesen nem az a szándékom, hogy kimerítő példákat soroljak ezzel kapcsolatosan, hanem inkább arra kívánok rávilágítani, hogy esetenként – bármilyen furcsa is, egyformán szerencsésnek mondható a jó és gonosz ember. Figyeljétek csak meg, hogy milyen érdekesen vélekedik erről a Példabeszédek írója, amikor azt hangsúlyozza, hogy míg valaki él, addig lehet reménye. „Mert jobb az élő kutya, mint a holt oroszlán” – mondja. Aztán azzal folytatja a gondolatot, hogy míg az élők bizonyosan tudják, hogy egyszer meghalnak, addig a halottak semmit nem tudnak, sőt a nevük is feledésbe merült, melyet szereztek maguknak. Ráadásul szeretetük, „gyűlöletük és igyekezetük is mind odavan” (Préd 9,4-6). Ezek után nagyon kíváncsivá váltam, hogy miként vélekedik az evangélista ugyanerről a kérdésről. És természetesen rátaláltam Jézus nagyszerű tanításának egyik központi gondolatára is, amikor a következőket hangsúlyozta: „Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is. Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is?” (Mt 5,46-47). Ismét megerősítem, hogy nem „könnyű dolog szembesülni a kudarccal. Akadnak emberek, akik elmenekülnek és belső védőbástyáik mögé rejtőznek előle; mások igyekeznek megfeledkezni róla, mintha meg sem történt volna; megint mások agresszíven tagadják, hogy ilyesmi megeshet velük, és a legundorítóbb fajta önáltatásba menekülnek. Csak kevesen vannak, akik valóban beismerik, ha valami nem sikerül nekik, és nem hárítják másra a felelősséget, hanem készek vállalni hibáik következményeit. Az ilyen ritka személyiségeket sokféle hajtóerő ösztönözheti; egyaránt megtalálhatóak közöttük az őszinteség talpig becsületes megszállottjai és a hidegvérű, minden erkölcsöt lenéző cinikusok. Általában ezen a ponton szokás megvonni a határvonalat a jó és a gonosz, e két, alapjában véve tartalmatlan morális kategória között; pedig az igazi mezsgye egészen máshol húzódik, és nem filozófia kérdése – a gyönge és az erős jellemű embereket választja el.” (Raul Renier).
És most még mindig maradjunk a jó és rossz összefüggésénél, csak valamivel enyhébb formában. Vagy talán éppen a nehezebbről kell vitát indítanom. Ez nem is történhet másként, ha az egyik változatosan fogalmazó prófétára gondolok, Ézsaiásra. Ajánlom viszont, hogy az ő vallásos értelmezésével zárjam ezt a kört, vagyis először átkötésnek hoztam Weöres Sándor egyik gondolatát, aki azt hangsúlyozza, hogy jó „és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek. Ápolt tulajdonságaid jók; becézett, vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak.” Mennyire szeretnék én is hasonló megállapításokat, igazságokat tenni, de erre ritkán kapok felhatalmazást. Arra viszont mindenképpen figyelnünk kell, hogy megértsük, elfogadjuk és hasznossá tegyük magunk számára a jól kidolgozott ötleteket. Nem beszélve arról, ha azoknak kifogástalan alapozottsága van, mint a következő bibliai versben olvasható: „Nézd, én teremtettem a kovácsot, aki fújtatva éleszti a tűzben a parazsat, és fegyvert csinál, céljának megfelelőt. De én teremtettem a pusztítót is, aki használhatatlanná teszi.” (Ézs 54,16). Gyönyörű kép, mely szinte kibékíti bennünk a korábbi háborgást. Nemcsak az enyészet jut eszükbe, melynek során porba dől megöregedett testünk, nemcsak a vasat is megemésztő rozsda jelenik meg lelki szemeink előtt, mint végső megsemmisülés, hanem Isten hatalma, aki megválaszthatja az élet és a halál útját. Jó rábíznunk magunkat!
Végül még mindig egy kettős értelmezésnél maradok, melyben vizsgálat alá veszem a megmaradt időkeretben a hívő, vagyis igaz, illetve a hitetlen embert. Egyik kemény fogalmazású ószövetségi próféta tanítását választottam e célból, aki hangsúlyozza, hogy „Nézd, tüzet gyújtok benned, s az megemészt minden zöldellő és minden száraz fát. Az emésztő tüzet nem lehet megfékezni, úgyhogy minden képmás elég benne déltől északig.” (Ez 21,3-4). Figyeljétek csak Testvéreim a prófétát, aki nem arról beszél, hogy tűz gyúl melyben elpusztul az Istenben bízó, hívő ember és vele együtt a hitetlen is, hanem azt hangsúlyozza, hogy bennünk, lelkünk mélyén gyullad fela végtelen tűz, mely mindent elemészt: száraz és zöldellő fát egyaránt. Vagy talán még mindig nem értitek a lényeget? Akkor egy történettel rávilágítok. Gyökössy Endre meséli, hogy „Tőlem még olyan szellemes válasz sem telik, mint Newtontól, a nagy tudóstól, aki mélyen hívő ember volt. Valaki gúnyosan kérdezte tőle: „Aztán hogyan szedi össze életre az Isten egyszer a halottakat?” A nagy tudós benyúlt egy fiókba, kivett egy dobozt, abból egy marék vasreszeléket és szétszórta az asztalon. – Szedje össze – mondta az idegennek. – Nem tudom – felelte az. Erre a tudós kivett a zsebéből egy mágnest, és a vasreszelék fölé tartotta. Mind hozzácsapódott. Egy szempillantás alatt, az utolsó szemig. – Nos, valahogy így! – felelte szerényen a tudós. – Engem máris magához vonzott.”
Kedves Testvéreim! Szokásos módon az összegezésem következik. Ebben az esetben valaki másra bízom a feladatot, s így őt idézem. „Hány fok lehet az érzelmek skáláján? Ismerjük egy csomó érzelem nevét, de hány van még ezeken kívül, hány árnyalat, amit nem tudunk megnevezni, csak abban vagyunk biztosak, hogy ezek az árnyalatok is léteznek… De egyáltalán: fontos-e, hogy megnevezzük őket? Nem szebb-e minden, aminek nincs neve? Az ősemberek sok mindent tabunak tekintettek. Nem merték kimondani a dolgok, jelenségek, állatok nevét. Egyszer odakint Ukrajnában beszélgettem egy tanítóval, aki passzióból nyelvészkedett is. Azt fejtegette, miért nevezik az oroszok a medvét „medvegy”-nek. A név két szóból tevődik össze, s azt jelenti, hogy „mézet eszik”. Nem merték nevén nevezni a medvét, mert féltek tőle. És a régi zsidók úgy hívták az istenüket: „Aki van”. S a meg nem nevezett medvét és istent körüllengte egyfajta misztikus varázs: nem mertek utánuk kutatni… S amint rászánták magukat, hogy utánanézzenek az istennek meg a medvének, egyszerre szétfoszlottak az illúziók, megjelent a hitetlenség, s kiderült, hogy medvét meg is lehet ölni. Elpukkant a varázs buborékja… Mennyivel jobb, amíg nem nevezzük nevén a dolgokat…” (Szilvási Lajos).
Nem sikerült más zárást találnom, csak az apostol véleményét, aki észrevette tanítványainak Isten-keresését, hogy „szinte kitapogassák és megtalálják, hiszen nincs messze egyikünktől sem.” (ApCsel 17,27). Ámen. Debrecen, 2018.08.19.
Pap Gy. László 