Bibliai olvasmány: Gal 5,1-15.
– vallásszabadság napjára – 2011.
De a ki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe és megmarad a mellett, az nem feledékeny hallgató, sőt cselekedet követője lévén, az boldog lesz az ő cselekedetében. Jk 1, 25.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim!
A 2002. évi, Kövenden tartott Zsinat kimondta, hogy január 13.-a, illetve az ahhoz közelebb levő vasárnap a vallásszabadság törvénye kihirdetésének emlékünnepévé válik. Azóta örömmel teljesítjük ezt a feladatot és boldogon kiáltjuk a világba, hogy először Erdélyben, Tordán mondták ki a lelkiismereti- és vallásszabadságot, mely törvény kimondásától számítjuk az Unitárius Egyház fennállását is. Mai emlékező beszédemet a tordai határozat rövidített szövegével indítom: „Urunk ő felsége, miképen ennek előtte való gyülésibe országával közönséggel az religió dolgáról végezött, azonképen mostan ez jelen való gyülésébe azont erősiti, tudniillik hogy mindön helyökön az prédikátorok az evangeliomot prédikálják, hirdessék, kiki az ő értelme szerént, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kénszerítéssel ne kénszeritse az ű lelke azon meg nem nyugodván; […]. Ezért penig senki […] az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől. […] és nem engedtetik senkinek, hogy senkit fogsággal avagy helyéből való priválással fenyögessön az tanitásért, mert az hit istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás istennek igéje által vagyon.”
Unitárius vallásunk sok jellemzőjét szoktuk összekötni e törvénnyel, melyekre nem térhetek ki egyenként egy beszéd nyújtotta keret között, ami miatt úgy döntöttem, hogy a türelem vallásának, az unitárius gondolkodásnak egyik leghatározottabb jellemzőjével, a szabadsággal foglalkozom. Kihangsúlyozom azonban, hogy maga a fogalom lényegesen bonyolultabb változataival találkozunk a Bibliában, mint ahogy arról a mai nap értekezem. Különben is nem az a fontos, hogy én, vagy embertársaim milyennek látjuk a szabadságot, hanem hogy milyen jelentést hordoz magában. Két területen kell mozogjon gondolkodásunk. Az egyik a mindennapi életre tekint, melyben a szabad embert figyeljük, a másik pedig a vallás, vagy ideológia világára hívja fel figyelmünket. Meggyőződésem, hogy nekünk, szabad vallásgyakorlatot hirdető úttörői leszármazottainak úgy kell hozzányúlnunk a szabadság gondolatához, hogy szavainkban és tetteinkben ötvöződjön az egymást kiegészítő felfogás és mindennapi cselekvés.
Ez volt gondolataim meghatározója, amikor a cselekvés apostolától, Jakab apostoltól választottam a mai szentleckét. Hallgassuk csak! De a ki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe és megmarad a mellett, az nem feledékeny hallgató, sőt cselekedet követője lévén, az boldog lesz az ő cselekedetében. Meggyőződésem, hogy nagyon kevesen hallották eddig az általam felvett szentleckét. Sőt azt is hozzáteszem, hogy amennyiben ellenkezőleg lenne állításommal, akkor nem telne el egyetlen hét sem, hogy többen ne jelentkeznének azzal a szándékkal, hogy szeretnék megméretni hitüket az unitárius vallásban. A mi vallásunk az ugyanis, mely teljes lehetőséget ad követői számára, hogy belenézzenek a tökéletes törvénybe, miáltal megérthetik, hogy nem emberi hiedelmek elfogadásáról szól az, hanem cselekedetek hosszú, véget nem érő soráról, melyet éppen Jézus hagyott hátra nekünk. A szabadság törvényének útvesztőjében könnyedén elvesz az, aki másként értelmezi az Istentől kapott szabadságát, mint ahogy azt meg kell élnie a mindennapi élete rendjén. Vagyis értelmezhető sokféleképpen a szabadság, mely iránt lehetünk elkötelezettek, vagy fogadhatjuk úgy is, mint egy jó tanácsot. A kérdés az, hogy miként valósítjuk meg életünkben, illetve milyen cselekedetek lesznek mozgató rugói további tetteinknek. A sok példa közül egyet emelek ki, melyet Mózes harmadik könyvében találtam. Eszerint: „szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt, és hirdessetek szabadságot a földön, annak minden lakójának; kürtölésnek esztendeje legyen ez néktek, és kapja vissza kiki az ő birtokát, és térjen vissza kiki az ő nemzetségéhez.” (3 Móz 25,10). Az én kérdésem az, hogy vajon elegendő-e, ha valaki biztosítékot ad arra nézve, hogy valamennyi idő után – pl. 50 év – felszabadít, vagy visszahelyez régi jogainkba, nemzetünkhöz. Mennyire jelenthet ez további biztonságot nekünk és gyermekeinknek, illetve van-e okunk a félelemre, miszerint eljöhet ismét egy olyan esztendő, amikor újra elveszíthetjük szabadságunkat, vagyis most már sokkal „biztonságosabb” béklyóba kerülünk?
1). Beszédem második felében nézzük meg azt a három figyelmeztetést, melyek alapjául szolgáltak mai, vallásszabadságról történő megemlékezésemnek. Az első figyelmeztetés szerint azt hangsúlyozza az apostol, hogy van közöttünk olyan ember, aki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe és megmarad mellette. Két bibliai idézettel és egy vallásos gondolkodónak a meglátásával ecsetelem ideszánt véleményemet. Először arra hívja fel figyelmünket Pál apostol, hogy „az Úrban elhívott szolga az Úrnak szabadosa; hasonlóképen a ki szabadságban hívatott el, Krisztusnak szolgája.” (1 Kor 7,22). Mit értek ez alatt? Azt, hogy amennyiben én úgy döntöttem, hogy életemet Isten szolgálatának szentelem és erre önként vállalkoztam, akkor ez elhívatást jelent döntésem pillanatától fogva. Nemcsak arra voltam szabad, hogy vállalkozzam erre a feladatra, hanem Isten azt is megengedi, hogy szabadon távozzak ebből a szolgálattételből. Igen ám, de miután éppen Istenben megismertem a törvény teljességét és önkéntesen vállalt szabadságban ért a szolgai elhívatásom, ettől kezdve már nemcsak Isten, hanem Jézus és embertársaim szolgálatára is elszegődtem.
A szentlecke első részének második felében feltevődik a kérdés, hogy miként sikerült megmaradnunk, vagyis kitartanunk, helytállnunk ebben a szabadon választott szolgai életben? A galata levél szerint: „a szabadságban, melyre minket Krisztus megszabadított, álljatok meg, és ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgaságnak igájával.” (Gal 5,1). A mindennapi élet kihívása, cselekvési kényszere is megjelenik, amikor hirtelen magunk előtt látjuk azt az életutat, melyen elérkeztünk 1568-ig, a vallásszabadság kihirdetéséig, majd megrkeztünk napjainkig. Mennyi szabadság-igény és szabadság-fosztás tapad a múlthoz. Őseink kiállásában az a szép és ma is megnyugtató, hogy ők anélkül maradtak meg a szabadságukban, hogy bárkit is megkötöztek, elárultak, meggyilkoltak volna. A tökéletes törvényt Istentől eredeztették, s így állítjuk, hogy „/…/ mi csak egy morálisan tökéletes (szent és jóságos), egyúttal mindenható akarattól remélhetjük a legfőbb jót, amelyet az erkölcsi törvény értelmében kötelességünk törekvésünk tárgyává tenni, tehát elérésében akkor reménykedhetünk, ha összhangban állunk ezzel az akarattal.” (Kant I.).
2). Ki a nem feledékeny hallgató? Erről Jézustól hallottunk már kiforrott véleményt. Most a szabadságra hangolt felfogást helyezem előtérbe, mely három vonatkozásban erősíti a „szabályt”. Mindhármat Pál apostol fogalmazta meg, melyek közül az első az embertárs lelkiismeretére utal. Azt kérdezi az apostol, hogy „miért kárhoztassa az én szabadságomat a más lelkiismerete?” (1 Kor 10,29). Míg arra gondolunk, hogy nekünk nem sokat kell törődnünk mások lelkiismeretének alakulásával, addig azonnal szemünk elé tárulkozik a második figyelmeztetés, miszerint arra int bennünket az apostol, hogy szabadságunk „valamiképen botránkozásukra ne legyen az erőteleneknek.” (1 Kor 8,9). Tehát nagyon kell figyelnünk arra is, hogy míg saját szabadságunkkal és lelkiismeretünkkel foglalatoskodunk, addig másokat meg ne botránkoztassunk. Végül pedig a harmadik kérdés is említésre kerülhet. Miként válunk olyan hallgatókká az előbbiek alapján, akik nem feledünk? Azáltal, hogy unitáriusokként „mindent eltűrünk, hogy valami akadályt ne gördítsünk a Krisztus evangyélioma elé.” (1 Kor 9,12).
3). A cselekedet követőjeként boldog leszünk tetteinkben. Ezt akár jutalomként is fogadhatjuk Jakab apostoltól. Mielőtt folytatnám a gondolatot, hadd idézzem az írót, aki azt tanácsolja, hogy „Ha megfogsz valamit; fogd két kézzel és erősen, ha elengedsz valamit, engedd el tudatosan és minden következménnyel, ha szólsz, álljon szavad az időben, mint a kő, ha örülsz valaminek, örülj fenntartás nélkül.” (Márai Sándor). Hogy közülünk kinek mi a követendő cselekedete, az nem nyilvánvaló. Hogy milyen erősen és tudatosan ragaszkodunk hozzá és mennyire örülünk annak, ha szavaink megállnak az időben, ez további rejtély marad. Én ma, a vallásszabadság kihirdetésének emlékünnepén arra hivatkozom, ami meghatározója volt és marad életemnek: a szabad szolgálat. Éppen ezért nemcsak az eltelt 26 évi szolgálatom alatt tartottam szem előtt, hanem ezután is – ha Isten éltet – követendő cselekedetnek minősítem, hogy hirdessem a szabadságot, mert „ti szabadságra hivattatok atyámfiai; csakhogy a szabadság ürügye ne legyen a testnek, sőt szeretettel szolgáljatok egymásnak.” (Gal 5,13). „Micsoda tehát az én jutalmam? Hogy prédikálásommal ingyenvalóvá tegyem a Krisztus evangyéliomát, hogy ne használjam ki ama szabadságomat az evangyéliom hirdetésénél.” (1 Kor 9,18).
Mi mindnyájan belenéztünk a szabadság tökéletes törvényébe, hiszen ezért választottuk őseink útját, a tiszta jézusi kereszténységet, az egy Isten hitet. Szóljunk erről mindig büszkén és szavunknak adjunk tetteinkkel nyomatékot, hogy boldogok legyünk és maradjunk, s ezzel is dicsérjék Istent, látva unitárius gyermekeinek akarata szerinti tetteit. Ámen.
Debrecen, 2011. január 16.-án.
Pap Gy. László 