– húsv. elők. 2 –
„Senki meg ne vessen ifjú korod miatt, de légy is a hívek példaképe, beszédben, viselkedésben, szeretetben, hitben és tisztaságban.” 1 Tim 4, 12.
Szeretett Atyámfiai, Testvéreim! Gondolom, nem csak én voltam úgy, hanem veletek is gyakran előfordult, amikor nosztalgia hullám áradt át lelkünkön az ifjúság iránt. Ilyenkor szinte mindent képesek lennénk elölről kezdeni. Előfordul, hogy a miatt kerít hatalmába ez a vágy, mert valamit, valahol elrontottunk, vagy éppen azért, mert ezek után okosabban szeretnénk megélni életünket. Vannak, akik ilyenkor túlzásba esnek, s azt mondogatják: Ha ezzel az ésszel még egyszer fiatal lehetnék, akkor mindent másként csinálnék életemben.
A mai téma, tehát az ifjúság. A mindenkori ifjúság, a miénk, mely bizonyos mértékben elmúlt már és hiába vágyjuk vissza; ez az ifjúság a gyermekeink ifjúsága is, és egyben a jövendő nemzedéké is.
Arra gondoltam, hogy Isten nagy ajándékaként tárgyalom az ifjúságot. Ez egyedülálló és meghatározó mindannyiunk életében. Amennyiben félre tesszük az időnkénti nosztalgiázást, a lehetetlenség határán álló vágyunkat, hogy még egyszer ifjak lehessünk, bizony hibát követünk el. Ez által megfosztjuk magunkat az ifjúság áldásaitól, s koravénekként képtelenek leszünk megérteni a „mai ifjúságot”, de még saját ifjúságunkat is. Meggyőződésem, hogy míg gondolatban igyekszünk „megtérni” ifjúságunk idejére (Jób 33, 25), azaz meg akarunk ifjodni, addig valóságnak tűnik az isteni ígéret rajtunk: „Megújítja Isten ifjúságodat”. (103. Zsolt 5.).
Most tehát engedjük át magunkat Isten megfiatalító szándékának és ne ábrándképekben, hanem a valóság tiszta vetületeiben keressük a mindenkori ifjúság szívhez szóló örömüzenetét.
Democritos mondta egykor egy szorgalmas ifjúnak: „Igen jó eledelt készítesz te ifjú, a te öregségednek”. Tehát ez az istentiszteleti alkalom szolgálhat arra is, hogy tápláló gondolatokat raktározzunk öregségünk idejére. De nézzük azokat a valóságokat, melyek részei, tartozékai, éltetői, kiegészítői voltak fiatal életünknek.
Az ifjúságról szóló mai üzenetet négy részre tagoltam. Elgondolásom szerint ott kell kezdenem, ahol maga az ifjúság kezdődik: a gyermekkornál.
1). A gyermekkor tulajdonképpen az ifjúság kezdete. Nemcsak az ártatlanság bizonyos időszakára kell gondolnunk, hanem arra a helyzetre is, amikor még gyermekként nem tudtunk állást foglalni a korabeli ifjúság mellett. Más szóval szerettük volna, ha kissé idősebb társaink ifjúnak tekintenek bennünket, azonban saját belátásunk szerint is – melyet soha nem árultunk volna el -, még mindig a gyermekkorba tartoztunk. Ennek az időszaknak azonban elközeledett a vége. Az idős-fiatal ellentét hamarosan megmutatta magát. A fiatal elmondta véleményét, melyre az idős úgy válaszolt sokszor, mintha meg se hallotta volna. Ugyanakkor meg volt a véleménye. Pál apostol tanácsa megszívlelendő. Timóteusnak írta, hogy: „Senki meg ne vessen ifjú korod miatt, de légy is példaképe a híveknek beszédben, viselkedésben, szeretetben, hitben és tisztaságban”. Na, itt van a titok elrejtve! A lázongó ifjú általában nem ismeri ezt a sok feltételt, amit az apostol támaszt velünk szemben. Egy ifjúnak nehéz e sok követelményt betartani. Bevallhatjuk azt is, hogy még sok, az idősebb nemzedékkel szemben támasztott követelmény kimaradt az apostoli felsorolásból.
2). Az ifjúság az élet aranykora. Ezt állapítja meg többek között a 89. Zsoltár 46. verse. Bizonyára meg volt a kellő oka a zsoltárosnak, hogy az arany csillogásával hozza párhuzamba az ifjúságot. A mindennapi életben, naponkénti értékítéleteinkben a kincsek között a legelső helyet foglalja el az arany, s nem szoktunk gondolkodni egy pillanatra sem azon, hogy az ilyen értékek között lenne valami értékesebb.
Csakugyan van az ifjúságnak egy értékes jellemvonása, ami mindennél többet ér. Az ifjúság szabadsága ez, melyet János evangéliuma így fogalmazott meg: „Mikor fiatalabb voltál, magad övezted fel magadat, és oda mentél, ahová akartál”. (21, 18.). A vers folytatása megadja a további magyarázatot, hogy miért értékes az ifjúság: „De ha majd megöregszel, kiterjeszted kezedet, és más övez fel téged, aztán oda visz, ahová nem akarod”. (U.o. 21, 19.).
A Prédikátor Könyvének írójával szeretném összegezni e pontban elmondottakat: Örvendezz ifjú a te ifjúságodban! Azaz időben ébredjünk rá arra, hogy egyáltalán nem tanácsos elkotyavetélni az ifjúságunkat. Szinte érezhető és be is bizonyított, hogy ha majd megöregszünk, akkor nem azt tesszük, amit akarunk, és nem oda megyünk, ahová akarunk.
3). A harmadik tényező kényesnek bizonyul fejtegetésemben, de sajnálattal kell megállapítanom, hogy képtelen vagyok mellőzni azt. Tudatában vagyok, hogy nem vagyok ifjú, viszont azt is tudom, hogy koravén külsőm ellenére igyekszem fiatalosan gondolkodni. Ennek ismeretében úgy találom, hogy ki kell emelnem az ifjúságot, mint a tökéletlenség korát. Ennek több oka is van. Ezek mind tapasztalatokon nyugszanak.
Gyakran előfordul, hogy éppen az ifjak tanácsa térít rossz útra valakit. Nézzük meg Roboám esetét (1 Királyok 12, 8.), aki mellőzte a vének tanácsát. Hangsúlyozom, hogy sarkalatosnak találom Mózes próféta megjegyzését (1 Mózes 8, 21.), mely azt a bélyeget süti rá az ifjúra, hogy gonosz az ember ifjúságától fogva. Az már bizonyosnak látszik, hogy az ifjúság útja nagyon sikamlóssá válhat (Ez 23, 19.). E helyen még annyit kívánok megjegyezni, hogy Homerosnak igaza volt, mikor azt mondta, hogy „Az ifjak mindig bolondoskodnak”.
Még e „bolondosság” érthető addig, míg nincs szó arról, hogy az ifjak „elestek”, ahogy Ézsaiás próféta emlegeti (40, 31.). E „tökéletlenségi időszak” záróakkordjaként egy Pál apostoli verset szeretnék említeni, melyben arra kéri Timóteust, hogy az „ifjakat intsed, mint atyádfiait”. (1 Tim 5, 1.).
4). Ezen intés szolgáltatja az ifjak tulajdonképpeni kötelességeit.
(1). Első kötelesség, hogy a mindenkori ifjú megemlékezzen az ő Teremtőjéről. Az első és nagy kérdés az most, – ami bennem sokszor megfogalmazódott -, hogy vajon szüksége van-e az ifjúnak Istenre? Sokan azt hangoztatják, hogy az első nagy „szükségig” nem keresik Istent. De mivel magyarázható, pl. az, hogy az új keresztények esetében a fiatalok tömege vonul a templomok, gyülekezési helyek felé. Az olyan ifjú, aki elgondolkodik élete eredetén, folytatásán, révbe jutásán, az nem tudja mellőzni Istent. Sőt egyszerűen akarja Őt. Előfordul az is, hogy számtalan eseményben nem érti igazán Urát, de ez nem csak vele, hanem velünk, idősebbekkel is gyakran megesik.
(2). A második ifjúi kötelesség az, hogy az előbbi megérzést, gondolkodást, hitet tökéletesítenie kell. Az evangéliumi történetek egy ifjúról beszélnek csupán, aki követte Jézust (Mk 14, 51.). Pál apostol prédikálása közben Euthikus kiesett az ablakon, mert elnyomta az álom (ApCsel 20, 9.). Gyönyörű megfogalmazását találjuk az ifjak tökéletesedésére való törekvésnek a Zsoltárok Könyvében: „A mi fiaink legyenek olyanok, mint a növekedő palánták és a mi leányaink, mint a templom köveinek hasonlatosságára megfaragott kövek” 144, 12.).
(3). A harmadik kötelesség az ifjúság kívánságaira vonatkozik. Nem szívesen bocsátkozom ebbe a témába sem, hiszen éppen ez az a pont, ahol csatározhatnak fiatal és idős gondolatok. Itt János szavait találom döntőknek, mikor ő arra buzdítja az ifjúságot, hogy lehetőségük szerint ne vétkezzenek (1 Jn 2, 1.).
(4). A negyedik kötelesség mértékletességet és engedelmességet támaszt az ifjúsággal szemben. Mértékletesség szükséges akkor, mikor az ifjú megdönthetetlen erejében bízik, és engedelmesség kell akkor, mikor szülője, vagy nevelője előtt áll.
(5). A negyedik kötelességből ered az utolsó, melyről szólni akarok még ebben a beszédemben, és ami nem más, mint eltűrni az ifjúkori szenvedéseket. Aristoteles mondása kívánkozik ide, aki hangsúlyozta, hogy a „tudománynak gyökerei keserűek, de gyümölcsi édesek”. Két kiegészítő vetődik ezek után elénk: A gyökér és a gyümölcs. Esetenként egymástól távol eső, de egy növényhez tartozó elemek. Érdekes, hogy mindkettő hordozza magában az azonos ízt: a gyökér és a gyümölcs egyszerre lehet fanyar, vagy éppen édes. Gyümölcsfa alatt állunk egy pillanatra képzeletben és kóstoljunk is meg egyet a gyümölcsök közül. Gondolunk-e ilyen helyzetben a gyökérre? Megkóstoljuk egy másik fa gyümölcsét s a keserű íz, ellenszenvet ébreszt bennünk, ami gyakran maga után von egy átkot, mely gyökerestől kívánja a fa kiszáradását. Ha pedig jó gyümölcsbe haraptunk, akkor nyomban következik a dicséret: Isten áldja meg még a talajt is, melybe e fa belegyökerezett!
Íme testvéreim, én így láttam az ifjúságunkat, és így képzelem el a jövendő ifjúságot is. A mindenkori ifjúság olyan legyen, mely korán megtanulja türelemmel, szeretettel, békével elhordozni a számára megterhelő és új próbák elé állító igát, hogy felmutathassa élete édes, zamatos gyümölcsit. Két történelmi személyiség neve mellé tegyük oda a mi ifjúságunkat: Caesar Hispániában olvasgatta Nagy Sándor hős tetteit és sírt. Ő úgymond az én éveimmel egyenlő korban nagyon sok nép felett uralkodott, és én mindez ideig semmi emlékezetest végbe nem vittem – írta róla Plutarchos.
Egyikünk sem lehet ilyen nagy történelmi nagyság, de a magunk helyén megmaradhatunk örök ifjaknak, és örök ifjak maradhatnak gyermekeink, akik nem nagy tetteikkel, hanem jó ízt adó életükkel akarják kiegészíteni gondviselő Istenünk nemes szándékát. Ámen.
Pap Gy. László 