– újévi beszéd –
„Várom az Urat, várja az én lelkem és bízom az ő ígéretében.” 130. Zsolt 5.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim! A megbocsátás gondolatával indítom mai beszédemet: „Az igazi megbocsátás nem követel meg semmiféle cselekedetet, bár olykor kísérheti egy-egy gesztus. A megbocsátás egy belső, lelki igazítás, amely könnyebbséget teremt a szívben. Elsősorban a mi saját lelki békénket szolgálja. Ha megtaláltuk a békénket, akkor másnak is jut belőle, márpedig ez a legmaradandóbb, legértékesebb ajándék, ami csak adható.” (Gerald G. Jampolsky).
Tudjuk, hogy az ún. Grádicsok énekei a Zsoltárok Könyvének szerves részét képezik. Ezeket a Zsoltárokat kórusok adták elő, lépcsőszerű emelvényen. Ezekben az énekekben változatosan jelenik meg hála, panasz, könyörgés, kérés szava. Sokszor úgy érzik, hogy az esdeklő ember, – miután kérését, szívével együtt Isten elé tárta, – meg is találta azt a reménységet, amit Istenbe helyezett. Esdeklését, könyörgését, magától értetődő módon az követi, hogy Isten meghallgatja az imádságot, valamint megjutalmazza a kitartást. Ebben a Zsoltárban is ennek a hangulatnak lehetünk és vagyunk tanúi. A zsoltáríró megérzi az emberi gyarlóságot, másra utaltságot. Ez a „más”, pedig nem más, mint Isten, aki mindenre képes: – teremt, óv, véd – számon kéri a bűnt és – jutalmaz a bűn megbánása után. A zsoltár szavaiból kiérzik, hogy Izrael népe Istentől megtalálja a bűnök bocsánatát. De itt egy komoly feltétel is fel van: – csak cserében. És hogy gondolja ezt a zsoltáríró ? Amennyiben Izrael népe bízik Istenben, akkor Isten cserében hűségesen megbocsát.
Kedves Testvéreim! Újesztendő első vasárnapja van. Alig léptünk túl az adventi várakozáson az ünnepen, az újév első napjain, máris másfajta várakozás lett úrrá rajtunk. Nem, mintha az év megelőző napjain nem várakoztunk volna hűségesen, – de most ez a várakozás kiteljesedik. Türelmetlenebb, életet, szívet jobban átjáró, átfogóbb lett, mert újabb beteljesülések elé nézünk. Nemcsak arra gondolunk, hogy vajon mit hoz az idei advent, hanem, mit remélhetünk még Istentől hátramaradt életünkben. Azok, akik reméljük várakozásaink beteljesülését, nem tölthetjük tétlenségben napjainkat. A néma várakozás nem hozza meg számunkra az ígéretek beteljesülését. Igaz, vannak emberek, akik úgy nyilatkoznak, hogy számunkra elegendő türelmesen várniuk, míg meg nem lesz a remélve várt dolog. Mi unitáriusok, azonban ha várjuk, hogy szánkba repüljön a sült galamb, keservesen tapasztaljuk, hogy mások távol elkerültek, megelőztek hitben, életvitelben minket. Mit kell hát tennünk? Keressük meg a választ, s akkor a jövendő életünk örömének megtapasztalására várakozó időszakban felismerjük, hogy mire kell fordítanunk azokat az alkalmakat, melyeket képtelen elrabolni életünkből a munka, a mindennapi betevő falatért való küzdelem.
Kedves Testvéreim! Mondjuk a zsoltáríróval: Várom az Urat, várja az én lelkem és bízom az ő ígéretében. „Lehet az ember ilyen is, olyan is azokkal szemben, akik nem bíznak benne, de olyanok iránt, akik bizalmukkal megajándékozzák, bizalmukkal kitüntetik, azok iránt csak egy, egyetlenegy magatartást tanúsíthat, méghozzá olyat, hogy rászolgáljon a bizalomra.” – hangsúlyozta Czifferszky István. Nézzünk magunkba! Kedves testvérem emlékszel-e megelőző fogadalmaidra? Emlékszel-e arra az órára, amikor a templomok harangjai búcsúztattak és köszöntöttek egy évet? Emlékszel-e a múlt év első napjára, amikor az örömtől meghatódottan, az öregedés keserves tudatától kínozva, az újév gazdag áldásaiban reménykedve imádkoztál? És úgy érezted, hogy tiéd a világ, érted van minden. Szíveddel, lelkeddel tudsz-e te is másért élni, küzdeni, szenvedni, vállalni. És kérted Istent. Meghallgatott-e? Ne mondd, hogy néha! Isten igazságos. Istenben még soha, senki nem csalatkozott. Mi, emberek magunkban és másokban, igen. Valljuk be, hogy sokszor elfeledkezünk. Így van. Kevesen vannak, akik úgy tudnak a hétköznapok küzdelmében dolgozni a mindennapi kenyérért, hogy egy pillanatra sem feledkeznek el Istenről. Számunkra nehéz ez. Azok számára, viszont természetes. Ahogy mondani szoktuk: Imádkozz és dolgozz!
Ősi szokásunkban van valami mélységes: Amikor munkához kezd az ember, egy: Istenem segíts meg! – hagyja el ajkát. Ha délben a harangszót meghallja, a régi paraszt megemeli a kalapját. Este pedig, munkája végeztével, az első dolga, hogy hálát ad Istennek. Belátjuk, hogy az imádkozó, vallásos léleknek mély megnyilvánulása ez, de vajon mennyire érthető, ha munka közben káromkodik, mert ökrei nem járnak úgy az eke előtt, ahogy szeretné, vagy arra gondol, hogy miként lehetne a szomszédéból egy barázdát a magáéhoz szántani?! „Vannak gyógyíthatatlanul sérült emberek, kiket a kapzsiság, a hiúság és az irigység oly mélyen megfertőzött, hogy nincs semmiféle mód reá, megközelíteni és megengesztelni beteg lelküket. Ezeket szánjad, de kerüljed. Nincs az a nagylelkű cselekedet, önzetlen magatartás, bátor és nemes közeledés, ami segíthet ez embereken. Különösképpen az irigység kínozza ez embereket. Epét hánynak, álmukban felordítanak, hánykolódnak vackukon, mint a nyavalyatörősök, habot köpnek, ha azt látják, hogy valaki munkával vagy a kegyes sors jóindulatával szerzett, elért valamit az életben. Betegek ezek, fertőző betegek. Kerüld a társaságukat, ne hidd, hogy érvelés, bizonyítás valaha is meggyőzheti őket. Mintha a leprásnak akarnád bizonyítani, hogy az egészségesek bűntelenek és ártatlanok! Nem hiszi el. Ha feltárod előttük betegségük igazi okát, meggyűlölnek. Ha érzéseikre akarsz hatni, fütyköst ragadnak. Oly mélyen élnek indulataikban, mint a száműzött sorsában: nem ismernek más megoldást, csak a bosszút. Ne alkudozz velük, kerüld el őket, s viseld el létezésüket a földön, mint egy sorscsapást.” – írta Márai Sándor.
Itt az év első alkalma közösségünkben, amikor máris hálát adhatunk a tegnapért, mindenért, amit elvettünk Istentől. Ne tévedjünk! Istenhez bárhol imádkozhatunk, hálát adhatunk neki mindenhol. Most, amikor átléptünk egy újesztendőbe, s ha gyorsan tovatűnik ez a nap is, mint a többi más. Kint a hidegben, s bent a meleg szobában jusson eszünkbe megköszönni Isten áldását. Egyetlen szóval, rövid hálaadással! Persze nem feledkezünk el arról sem, hogy bánat is ért, sok bánat lett úrrá rajtunk a múlt év első napjának könnyes imádkozása óta. Rövid, emberi életünk velejárója, melyet csak a hit, az Istenben való teljes bizalom, az élethez való ragaszkodás ellensúlyozhat. Családunkból, szeretteink közül elveszítettünk valakit? Biztasson, nyugtasson az a felismerés, hogy a halállal nincs vége mindennek. Van valami, ami a síron túl is él, amit tőlünk soha, senki el nem vehet. Ez pedig a biztonság, melyet Istenbe, a LÉT-be vetett hit nyújt.
Kedves Atyámfiai! Az óévi imádság után eltelt már jó néhány óra. Kérdezzük meg ez év első vasárnapján önmagunktól, amikor nem zárt ajtó mögött imádkozunk, hogy nehéz volt-e az út, amelyet eddig megtettünk? Fájtak-e a tövisek szúrásai? Szomjazott-e lelkünk templomi áhítat után? Maradt-e el valami, amit még meg kellett volna tennünk? Ha a zsoltáríróval szívből elmondjuk, hogy: Várom az Urat és bízom az ő ígéretében, akkor még sok idő áll rendelkezésünkre, hogy 2018. évi várakozásunkban mindent jóvátegyünk, minden rosszat megbánjunk, sírjunk, nevessünk, áldást kérjünk.
Kedves Testvéreim! Hiszitek-e, hogy Istennél van a megbocsátás? Örömet, nyugalmat, boldog életet ígér azoknak, aki benne bíznak. Ha várjuk, hogy Isten nekünk is megbocsásson, akkor:
Még jobban meggyőződünk arról, hogy Isten mindig velünk van.
Káromkodás és hamis gondolatok nélkül imádkozunk és dolgozunk
Minden áldásért sikerül időben hálát adnunk
A sok munkánk nem von el az istentiszteletek látogatásától.
Ha tudunk sírni a sírókkal, majd észrevesszük, hogy bánatunk elviselésében olyanok is részt vesznek, akikről soha nem gondoltuk volna.
Akkor azt is hinni fogjuk, hogy a halál nem vont szakadékot köztünk és elveszettnek vélt szeretteink között, mert a szellemi életben a lélek társra talált, s Istennel egy eszményi élet megvalósulásában boldogan gyönyörködik.
Mit kell hát tennünk az elkövetkező esztendőben? Forduljunk Istenhez teljes bizalommal. Imádkozva kérjük bűneink megbocsátását. Isten vizsgálja a szíveket: tudja, ismeri útjainkat, képességeinket. Tőlünk függ, hogy mennyire vagyunk önmagunkkal őszinték, merjük megvallani tévelygéseinket. Ha bizodalommal fordulunk Istenhez, Ő biztosan megadja a lélek gazdag áldását, a lelkiismeret nyugalmát, s ez által ránk derít egy békés, boldog újesztendőt.
Ezt adja meg számunkra a jó Isten. Ámen.
Pap Gy. László 