– általános beszéd –
„Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta.”
1 Móz. 4,7.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Elöljáróban két tényezőt hangsúlyozok. Az egyik a szentleckéhez kapcsolódik, hiszen a mindenkori bűn annyira vágyik ránk, hogy állandóan az ajtónk előtt leselkedik, s arra vár, hogy hatalmába kerítsen minket. A második tényező abban merül ki, hogy néhány elnevezést vizsgálok az alaposabb szemlélet érdekében. A bűn elnevezései körül megosztott véleményeket találunk. Azt mondják sokan, – köztük említem magam is, hogy elegendő lenne egyetlen kifejezés a bűn megnevezésére. Semmi szükség arra, hogy finomítsunk egy olyan állapotot, melyben senki nem érezheti jól magát. Azaz ideig-óráig igen, de aztán a legtöbb ember életében bekövetkezik a lelkiismeret furdalás, mely soha nem jár következmények nélkül. Én semmiképpen nem törekszem arra, hogy finomítsam a bűn fogalmát, hanem ellenkezőleg. Arra igyekszem, hogy a lehető legszínesebb bemutatásával felhívjam a figyelmet, hogy a bűn nem lehet kedvelt állapot egyikünk életében sem.
Emlékszem gyermekkoromra, amikor a sok csúnya kifejezés között volt egy különös, melynek értelme számomra sokáig rejtély maradt. Ma már tudom, s meggyőződéssel vallom, hogy nem is volt baj, hogy nem értettem a kifejezést, melyet legtöbbször átokba foglaltak. Egy régi bibliafordításban „nyavalyának” nevezi a bűnt a zsoltáríró. Na, erről beszélek, s ti is tudjátok, hogy milyen összefüggésekben használják adott emberek ma is ezt a kifejezést. Amennyiben a nyavalya csakugyan azonosítható a bűnnel, s nem valami másról van szó, akkor elmondhatjuk mi is a szentleckénkkel, hogy vigyázzunk, mert a nyavalya az ajtónk előtt leselkedik, s nem arra vár, hogy valaki átokként reánk szórja, hanem, hogy gyenge időszakunkat kihasználva hatalmába kerítsen, vagyis, hogy inkább éljünk annak lehetőségével.
Nem tudom, emlékeztek-e még arra, amikor elétek állt apró gyermeketek, vagy éppen ez megismétlődött valamelyik unokával, s olyan történetet meséltek, amire azonnal ráismertetek, hogy bizony az esemény nem vele történt meg, hanem veletek, vagy valaki más felnőttel. Csodálattal, büszkeséggel figyeltétek szavait, s miután befejezte a történetet, megfogtátok, megcsókolgattátok, majd ezt mondtátok neki: „Lám, a kis hamis!” De nem így áll a dolog akkor, amikor egy felnőtt ember szájából halljuk a ferdítéseket. Ennek ellenére, mégsem tarjuk olyan bűnnek, mintha valamilyen tettről szólna a történet. Előző beszédemben már említettem az ártatlan hazugságot. Meg kell értenünk, hogy bűnnek számít minden hazugság, hamisság. Vagy nem éppen? Az idősebb nemzedék jól emlékszik a kommunista világ párhuzamos velejárójára, vagy éppen meghatározójára. Micsoda félrevezetések voltak, milyen hamis adatok tarkították szerencsétlen életünket. Annak ellenére azonban, hogy keményen ránk nézett egy aktivista, azt mondtuk, hogy „nagyon szép és nagyon jó”. Némelyek azt is állítják, hogy csak addig számít hazugságnak, hamisságnak egy állítás, míg meg nem ismétli a kitalálója, vagy az, aki először elhitte neki. A többszöri ismétlés nyomán igazságnak tűnik a legnagyobb hamisság is. Éppen ezért, meg kell szívlelnünk a szentlecke figyelmeztetését. Vigyázzunk, hiszen az ajtónk előtt áll a hamisság, s arra vár, hogy ajkunkra vegyük. Egyben legyünk óvatosak a mások által igaznak mondott ferdítésekkel, hamisságokkal kapcsolatosan. Tudjátok rólam, hogy nem szeretem a politikát, főleg nem az egyházi beszédeimben, viszont az alkalmazás kedvéért elmondom, hogy a pártok némelyikének rendszeres hazugságából igazság lesz, ha sokan bedőlnek neki.
Azt állítom, hogy a bűn kétféle betegségként jelentkezik életünkben. Az egyikre abból következtetek, amit olvastam Lukács evangéliumában, amikor egy beteget vittek Jézushoz azzal a szándékkal, hogy meggyógyítsa őt. Amikor először olvastam ezt a történetet, nem csak azon csodálkoztam el, hogy miként valósulhatott meg a csoda, hanem azon is, hogy egy hordágyon levő ember – pillanatokon belül meggyógyult. És nem akárhogyan, hanem azt mondta neki Jézus, hogy ember, megbocsáttattak a te bűneid! (Lk 5,20). Már első alkalommal feltettem magamnak a kérdést, amikor megismertem ezt a történetet, hogy vajon miként lehetett ez az eset? Nem könnyű rá a magyarázat, de ha már átéltünk ehhez hasonlót, akkor másoknak is könnyedén megmagyarázhatjuk a betegség második megjelenését. Arról van szó ugyanis, hogy esetenként annyira eluralkodik lelkünkön a bűntudat, hogy egyáltalán képtelenek vagyunk bármire is. Más szóval nemcsak lelkünk betegedett bele a bűn felismerésébe, s abba a ténybe, hogy nem látunk semmi menekülési lehetőséget, hanem testünk is átvette a fájdalmat, s mint lelkünk háza, viselte a belső betegséget. Arra figyelmeztet tehát mindenkit a mai szentlecke, hogy legyünk óvatosak, s nagyon vigyázzunk, hiszen a bűn, de főként annak felismerése olyan betegekké tehet, melyből esetenként nincs visszatérés a gyógyulásba.
Sötétségnek is szokták nevezni a bűnt. Arra emlékszem, hogy beszéltem már a világosságról, s összefüggéseiben természetesen említettem valamilyen szinten a sötétséget is, de nem volt lehetőségem arra, hogy elsődlegesen tárgyaljam. Bár többnyire negatív előjelet hordoz magán, hátha majd megtaláljuk benne azt a kevés világosságot, melyre mindig szüksége van azoknak, akik a bűntől mindinkább szabadok kívánnak maradni. Mielőtt azonban áttérnék az utolsó elnevezés részletezésére, hadd ismételjem meg a szentlecke felszólítását a sötétséggel kapcsolatosan. Vigyázzunk, mert a bűn olyan, mint a sötétség. Türelmesen vár ránk, hogy bennünket is rabul ejtsen, s mint annak gyermekei, átadjuk magunkat a sötétség cselekedeteinek!
Végül maradt a gonoszság. Egyetlen példát választottam. A Miatyánkból ragadtam ki a rövid mondatot, melyben arra kérjük Istent, hogy szabadítson meg a gonosztól. (Mt 6,13). Sajnos, ez nem olyan egyszerű! Már csak azért sem, mert sokan nem figyelnek kellőképpen a Miatyánk egyes kérésére, főként az azokban foglaltakra. A második pedig az, – bármilyen csodálkozás is övezi megjegyzésemet, hogy sok ember egy személyre gondol, amikor gonoszt emleget. Így igaz is bizonyos tekintetben, hiszen ellenkező esetben úgy fogalmazott volna Jézus, hogy ne vigyél minket gonoszságba. Vagyis a bűn egyfajta cselekvésébe. A harmadik magyarázat arra vonatkozik, ahogyan értelmeznünk kell a Jézusi imádság kérését. Összefogott kézzel kérjük szüntelen Istent, hogy ne vigyen gonoszságba bennünket. Ugyanis, nemcsak a gonosztól kell félnünk, vagy a gonoszsággal megtelt emberektől, hanem attól is, hogy mi is olyanokká váljunk. A gonoszság semmivel sem különb, mint a köznyelven ismert bűn. Arra vár, hogy a megfelelő alkalommal hatalmába kerítsen, azaz gyengének bizonyuljunk és éljünk a gonoszság kínálta lehetőségekkel.
A bűn természeteként említek két tényezőt. Ez nem azt jelenti, hogy nyomban egyfajta cáfolata következik a szentlecke eddigi igazolásának, hanem még inkább megerősítem annak igazság forrását és ugyanakkor saját meglátásomat is. Arra gondolok – nemcsak e beszédben elhangzott példa miatt, hogy minden valószínűsége meg van annak, hogy gyermekségünktől kezdve megfoganjanak szívünkben a gonosz gondolatok. Ezzel nem azt érzékeltetem, hogy minden gonoszkodó gyermek magában hordozza a felnőtté ért bűnöket, hanem számukra is állandóan ott várakozik, leselkedik a bűn, hogy emberére, azaz gyermekére találjon. Én most nem sorolok példákat, de megállapítom, hogy a gyermekek sok felnőttet is próbára tevő bűnt elkövetnek. Mindenik közül, mégis, hadd mondjak egyet: pl. a gyilkosságot. Nem tudatos, de minden tekintetben kimeríti a bűn, sőt a legsúlyosabb bűn tényét.
Egy második tényezőt is ígértem a bűn természeteként, s ezt akkor látom előtérbe kerülni, amikor megromlik az akarat. Az Újszövetségben így olvassuk: „A lélek kész, de a test erőtlen.” (Mt 26,41.). Ez pedig nem azt jelenti, hogy az erőtlen test miatt áll készen lelkünk a rossz cselekvésére, hanem fordítva. Vagyis kész a lelkünk, hogy jót cselekedjen, sőt tudatában is van annak, hogy kizárólagosan jót kell tennünk mindenkivel, de az erőtlen test gátoló tényezőként jelentkezik.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Én tudom, hogy a fenti állításomat bővebb magyarázat kell kövesse a könnyebb érthetőség kedvéért, de sajnos erre már nem maradt időm, viszont bizonyos értelemben nincs is rá nagy szükség. Vigyáznunk kell szüntelen arra, hogy nem elég akarnunk a jót, hanem tennünk is kell érte. Sőt egészen könnyebbnek bizonyul nem tennünk semmit, ha már erőtlennek tűnik a test, mint esetleg szóval-tettel bántanunk valakit. Ha erőtlen a test, akkor legyen erőtlen a szánk is, s így nagy esélyünk van, hogy ne kerítsen ismételten hatalmába az ajtónk előtt leselkedő bűn. Ámen.
Pap Gy. László 