– általános beszéd –
Azt mondom hát neked, sok bűne bocsánatot nyer, mert nagyon szeretett. Akinek kevés bűnét bocsátják meg, az csak kevéssé szeret.” Aztán így szólt az asszonyhoz: „Bűneid bocsánatot nyernek.” Lk 7,47-48
Kedves Atyámfiai, szeretett testvéreim!
Azt írja Nagy Bandó András többek között, hogy „Hatmilliárd ember él a Földön, a hatmilliárdból legföljebb egy-két milliárd lehet keresztény, akinek föltétlen bűnben kell élniük, hogy a végén megkaphassák a bűnbocsánatot, és egész életük során ettől görcsölnek.” A gondolatot tovább folytatom, hiszen a két milliárdba beletartozunk, mi unitáriusok is, viszont másként szomjazunk a megbocsátásra, mint az átlag. Vagyis kikérték maguknak már unitárius elődeink, hogy a bűn, a vétek, személyesen elkövetett cselekedet, mely nem örökölhető, s így azokért a tettekért vagyunk felelősek, melyek nevünkhöz kapcsolhatók, illetve ezek megbocsátásáért esedez(het)ünk embertársaink és Isten felé.
Kerek egésznek tűnik a felvett szentlecke, sőt még sok is, hiszen pontosan eligazítnak azok a gondolatok, melyek a bűnös asszony cselekedetére utalnak. Kortársai közül sokan vádolták Jézust azzal is, hogy mélyebb kapcsolata volt a lábát megmosó asszonnyal, valamint merész megjegyzéseire is utaltak, amikor a bűnök megbocsátására hivatkozott. Beszédekben taglalhatnám az előbbi képzelgéseket, de hozzátartozik az igazsághoz, hogy többre tartom a történetnek tanító jellegét annál, minthogy modern pletykákat terjesszek unitárius istentisztelet alkalmával.
Visszakanyarodom Simon személyéhez, aki felé hangzik a figyelmeztetés és egyben a tanítás. De nemcsak ennyiről van szó. Szemrehányást is olvasunk a történetet megelőző szövegben, amikor azt hangsúlyozza Jézus, hogy amióta bejött Simon házába, ez a bűnös asszony csókolgatja, könnyeivel mossa és hajával törli a lábait. Sőt mindennek ráadásaként illatos olajjal is megkente a lábait. A házigazdája viszont semmi hasonlót nem tett. Kérdést is intéz Simonhoz egy rövid történetben: Van két adós. Mindkettő tartozik urának. Az egyik ötszáz, a másik ötven dénárral. A gazda mindkét adósságot elengedi. A kérdés, hogy melyik adós szereti jobban a gazdát? Simon a nagyobb adósra tippel, amit Jézus is helyesel, és ezzel máris megszületett a párhuzam. Azt mondom hát neked, sok bűne bocsánatot nyer, mert nagyon szeretett. Akinek kevés bűnét bocsátják meg, az csak kevéssé szeret.
A továbbiakban arra összpontosítok, hogy lehetőség szerint tisztázzak egye tényezőt. Pontosabban fogalmazva, körbejárok egy fontos gondolatot, illetve annak tartalmát, hogy így tisztázzam a szentlecke által felvetett tényeket. Bár először két összefüggés tapasztalható, úgy gondolom, hogy mindkettő egyetlen cselekvésbe szalad össze, ami nem más, mint a megbocsátás. Éppen ezért félreteszem a szeretet gondolatát, illetve érzését és nem foglalkozom azzal, hogy kis-, vagy nagy bűn megbocsátására van-e szükség. Ezt azért gondolom így, mert különben nem lenne elegendő a szokásos istentiszteleti beszédkeret. A szentlecke kijelentésével ellentétben tehát arra figyelek, hogy szükséges-e egyáltalán a bocsánatkérés, illetve a megbocsátás?
Bárhogy is kerülgetem a témát, mindig visszakanyarodom ahhoz a kérdéshez, hogy van-e szükségünk a megbocsátásra? „Görcsölünk-e” azon, hogy kis, vagy nagy bűneink egyszer napvilágra kerülnek, és akkor miként jön a számonkérés, és hogyan szabadulhatunk meg tőle? Mert azt egyértelműen kijelenthetem, hogy nincs ember bűn nélkül, senki sincs közülünk, aki valaha ne követett volna el hibát, ne hozott volna rossz döntést, amit idővel megbánt és szeretne érte bocsánatot nyerni. Ebben az esetben felmerül egy újabb kérdés: kitől kell bocsánatot kérnünk, illetve meddig mehetünk el „megalázkodásunkban”?
Heine tudja a választ: „Négy éve már az összes filozófiai büszkeségemnek ellenálltam és visszatértem a vallási eszmékhez és érzésekhez. Abban az egy örökkön való Istenben vetett hitben halok meg, aki a világ Teremtője, s akinek az irgalmáért könyörgök halhatatlan lelkem számára. Sajnálom, hogy néha a szent dolgokról szóló írásaimban a neki kijáró tisztelet nélkül beszéltem róla, de elragadott korom szellemisége, valamint a saját elhajlásom. Ha tudatlanul azokat a jó szokásokat és erkölcsöket megsértettem, amelyek az összes egyistenhit igaz sajátosságai, bocsánatot kérek Istentől és az emberektől.” (Heinrich Heine)
Sajnos sok esetben nem ilyen egyértelmű a válasz. Már csak a kettős felelet miatt sem. Először, mert mindig attól kell bocsánatot kérnünk, akit megbántottunk. Neveltetésünkkel egybeesett – a legtöbbünk életében -, hogy az eset nyilvánosságra kerülését követően elnézést, bocsánatot kellett kérnünk. Az egy más téma, hogy milyen érzéseket, netán újabb indulatokat ébresztett bennünk ez a kényszerhelyzet. Arról is beszámolhatok, hogy sokunk életében előfordult már olyan alkalom, amikor senkitől nem kényszerítve előálltunk és bocsánatot kértünk. Nem egy kellemes dolog, de nyugodtan beismerem előttetek, hogy legalább olyan fontos és léleknyugtató tevékenység számunkra, mint annak, akitől kértük a megbocsátást. A harmadik tényezővel akkor találkozunk, amikor egyértelműen Istenre terelődik a beszéd. Megjegyzem, hogy Ő és a dolgai „balgaságnak” számítanak a hitetlenek fülében, de nekünk mindennapi szükséglet és létforma. Éppen ezért tartozunk – hitünk szerint -, hogy a bezárt szoba csendjében és magányában megvalljuk Istennek tévedéseinket és megbocsátását kérjük. Éppen ezért hangsúlyozom azok számára, akik kételkednek, vagy bizonytalanok, hogy nyugodt lelkiismerettel legyenek Isten és a megbocsátás iránt. Tehát van igenlő válasz néhány feltett, idevágó kérdésre: „Megváltozhat egy ember? Kibújhat-e a bőréből? Vagy személyisége és sorsa menthetetlenül kijelölt számára egy utat? Vagy épp ellenkezőleg? Életünk folytonos tanulás és újrakezdés, mikor is szabad akarattal választhatunk jó és rossz között? De ad-e mindig az élet új esélyt, s csak rajtunk múlik, hogy sikerül-e élnünk vele? S ha van bűn, és ha van bűnhődés, jár-e mindenkinek a bűnök bocsánata is?” (Szalai Vivien).
Végül mára még egy tisztázni való kérdés maradt. Mekkora bennünk az a bűn, mely kényszerít, vagy egyszerűen csak szorgalmaz arra, hogy kérjük valakinek a bocsánatát? Hol van az a határ, ami úgymond még szóra sem érdemes és mi az a sértés, bántás, más rossz cselekedet, mely megkívánja, elvárja tőlünk, hogy „zúgolódjon” bennünk a lelkiismeret? A válasz bonyolult, mert némelyeknek a sok is kevés, vagy fordítva. Éppen ezért visszatérek az eredeti alapgondolatomhoz, hogy ne foglalkozzunk a bántás mértékével. Úgysem arról szól majd a történetünk, amikor néhány arra érdemesült kimondja, hogy büntetésként hány térdhajlítást, vagy fekvőtámaszt kell végeznünk, hanem az a kérdés, hogy megbántottunk-e valakit és elérkezettnek tartjuk-e az időt arra, hogy végre ne halogassuk tovább és bocsánatot kérjünk. Vallom a gondolkodóval, hogy a „jó barát nem lovagol a sérelmein, nem nyalogatja sértődötten lelki sebeit, nem álmodozik bosszúról, hanem szégyelli magát azért, hogy összekaptak, hogy ő maga nem volt eléggé fegyelmezett, bölcs, belátó. Nem azt mérlegeli, ki volt a hibás, ki kezdte, kinek kell elkezdeni a kibékülést, hanem maga keresi a közeledést, szívesen kér bocsánatot is, vagy mond engesztelő szót, tesz békülékeny gesztust, iparkodik egészen felengedni, minden rosszat elfelejteni.” (Csőgl János).
Még egyszer eszembe jut a bűnös asszony. Elképzelem őt a teljes történet összefüggésében. Látom szenvedő lényében, ahogy vívódik, múltja, jelene és jövője határán. Semmilyen más érzés nem látszik rajta, csak a szeretet. Nem szégyelli ezt könnyekbe önteni, majd hajával letörölni. Nem megy templomba, ahonnan kinéznék, hanem hívatlan vendégként egy idegen házába lép, akinek megnyilatkozásaitól megvédi az, akit szeret.
Így kell megtalálnunk nekünk is azt, akit megbántottunk ugyan, de nagyon szeretünk. Azért, hogy ne szakadjon ránk senki haragja, mi már nyugodtan elmehetünk egy, az Isten tiszteletére épített hajlékba, hogy ott esedezzünk Isten megbocsátó szeretetéért.
Azt mondom hát én is neked, hogy sok bűne bocsánatot nyert az asszonynak, mert nagyon szeretett. Az is elfogadható, hogy akinek kevés bűnét bocsátják meg, az csak kevéssé szeret. Aztán jól figyeljünk, mert valaki bármikor megszólíthat, akitől ezt halljuk: „Bűneid bocsánatot nyernek.” Ámen.
Pap Gy. László 