– általános beszéd –
„Elhatároztam, hogy testemet átengedem a mámornak, de szívemet azért megtartom a bölcsességnek; átadom magamat az esztelenségnek, míg nem látom, mi válik javára az emberek fiainak, s mit csinálnak életük folyamán az ég alatt.” Préd 2,3.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Meggyőződésem, hogy nem egy jó választás – főként prédikációban – azzal foglalkoznom, hogy mi is történik az ég alatt. Más szóval hálátlan feladatnak bizonyul szembenéznünk a mindennapi, és vasárnapi élettel. Mint olyan, végeredményben nem is az eltelt életünk vizsgálatával van a baj, hanem azokkal a megállapításokkal, melyekben meghatározzuk napi cselekvéseinket, vagyis, amikor kimondjuk, hogy ki mit tesz, vagy mit mulasztott el. Ebben az esetben nemcsak a szép és a kellemes van felsorakoztatva, hanem hangsúlyt kapnak olyan cselekedeteink is, melyekről különben saját elhatározásból soha nem beszélnénk.
A kiválasztott bibliai vers segít abban, hogy eligazodjunk az ég alatt folytatott cselekvéseink össze-visszáságában. Azért említem ezt, mert lehetetlen lenne felsorolnom még azokat is, melyeket akár a jelenlevők, számbelileg ____ ember elkövetett egyetlen hét során.
Először a mámorról beszélek. Szóba jöhet az idült iszákosság, az időleges alkoholizálás, de igaziból én nem erről elmélkedem, hanem arról, amit közöl velünk Erdős Renée, a költő is: /„Uram, Te engem megajándékoztál…/ /Sodort az élet nagy, táncos mámorban/ /És amit adtál, mind eltékozoltam./ /Te adtad a rózsákat a hajamba/ /És szemembe az élet meleg fényét/ /S mézes italt töltöttél poharamba./ /…/ /S te mindent adtál. Te mindent engedtél,/ /Rablómadárként fészket fosztogattam/ /És Te utamba hálót nem vetettél./ /Engedted Uram, hogy megrészegüljek,/ /S kezemből a serleget ki nem verted,/ /Engedted, hogy daloljak és örüljek./ /Uram, úgy elhalmoztál jóságoddal!/ /Utoljára a nagy könnyeket adtad/ /S megismertettél a virrasztásokkal!/ /Utoljára a látásokat adtad,/ /És lelkem kapuit messze kitártad/ /És fáklyát gyújtottál, hogy belelássak./ /…/. (Uram, Te engem megajándékoztál)
A Prédikátor elhatározása belefér a költő gondolkodásába. Most már csak az a kérdés, hogy magunkra találunk-e a bibliai vers megállapításában, vagy a költő gondolataiban? Nem mondhatjuk, hogy életünk folyamán ne adtuk volna át magunkat annak a mámornak, mely megpróbálta testünket. Rendben van, ha némelyek állítják, hogy nem kerültek szédüléses állapotba semmilyen mámor hatására. Ez azonban ámítás, félrevezetés, mert nem tudom elképzelni, hogy létezne olyan ember, akit soha ne ragadott volna el az említett, mámoros állapot. Nem a részegségre gondolok, hanem valami másra! Talán éppen a szerelem mámora, vagy a pénzhajsza őrülete, vagy a munka öröme, vagy valami egészen más. Szinte nem létezik ember közöttünk, akit ne csábított volna el az élet kecsegtető mámora. Csapda, melybe, ha nem estünk bele eddig, még mindig fenn áll a lehetősége annak, hogy megtörténjen ma, vagy akár a holnapi nap folyamán. Egy fontos, hogy ne hassa át egész életünket a „táncos” mámor, hanem inkább a bölcsesség vegye át a vezető szerepet.
A bölcsességre hivatkozik a Prédikátor is, melyről azt állítja, hogy sokkal helyesebb út, mint a mámor. De, amikor bölcsességről beszélünk, akkor általában egy okos embertársra gondolunk, vagy valamilyen élethelyzetre, melyet megoldanak egyesek, s melyen magunk is hasonlóan szeretnénk átjutni akkor, amikor elér bennünket a szükséges változás. Igen ám, de bőven akad hasonló példa, időnk viszont nem igen van az említett téma vázolására. Ezért egy történetet mesélek el, mely Zeno iskolájában kezdődött. Egy kikerült ifjútól kérte édesapja, hogy mutassa meg mi hasznát vette a bölcselkedés tudományának. Majd megmutatom– felelt röviden az ifjú. Az édesapa megbosszankodott e rövid válaszon, ami miatt megverte fiát. Arra gondolt, hogy az iskolára áldozott pénzt fölöslegesen fizette ki. Ekkor azt mondta az ifjú: Íme azzal tudom megmutatni tanulásom hasznát, hogy atyám bosszús haragját csendes lélekkel tudom tűrni. Csodálatos bölcsesség! Kérdem, vajon létezik-e nagyobb bölcs közöttünk, mint a történetbeli ifjú? Bölcsek vagyunk-e elegendően ahhoz, hogy csak úgy eltűrjük azokat a bántásokat, melyek nemcsak ezer idegenektől áradnak felénk, hanem amelyeket közeli szeretteinktől is el kell időnként szenvednünk? Bárhogyan is okoskodunk, csak akkor válik osztályrészünkké az igazi bölcsesség, ha a támadásra türelemmel válaszolunk.
Máris megbánta a Prédikátor, hogy bölccsé, azaz türelmessé vált. Nem hagyja hosszú kötélre, s nyomban változtat felfogásán. Azt mondta ugyanis, hogy mégis csak jobb lesz, ha átadja magát az esztelenségnek, míg rá nem jön arra, hogy igazán mi is válik javára az embereknek, vagyis mit tesznek életük folyamán. Ne hagyjuk akkor mi se, hogy magával ragadjon a bölcsesség! Engedjünk az esztelenség sodrának, hiszen könnyebb megoldások ígérkeznek ennek rendjén! Ez lenne a Prédikátor biztatása, de az enyém egészen más. Nem lázítok, mert nem ingerelhetek senkit arra, hogy esztelen dolgokba, cselekvésekbe kezdjen. A kommunista rendszer egy olyan állapot volt, ahol rengeteg esztelenséget végeztettek velünk. Véget ért – hála Istennek az említett rendszer, s lassan más alapokra kerül, kell helyeznünk az életünket, mert esztelen döntéseink miatt senki nem fog vállveregetésben, vagy dicséretben részesíteni. Sőt előbb-utóbb életünkben is hangossá válnak az elmarasztaló vélemények meggondolatlan tetteink miatt.
Azt mondta Cicero, hogy az esztelenség kezdete a harag. Tehát, amennyiben már bosszankodunk, bizonyos mértékig esztelen dolgot cselekszünk. Viszont, ha esztelen módon ítélkezünk, főként a külsőségekben, akkor már a korlátolt gondolkodásúak csoportjába tartozunk. A legnagyobb magyar, Deák Ferenc erről a következőképpen vélekedett: „A legkitűnőbb egyének néha sajátságosak modorukban, ügyetlenek a társalgásban, s eltérnek a szokottól ruházatukban. A bárgyúk kinevetik őket, de a komolyabb emberek előtt sajátságaik ellenére is köztiszteletben állnak. Általában korlátolt esztelenség jele, másokban, főképpen a külsőségeket kutatni, s utána határozni meg az emberek becsét.” (Vörösmarty Ilonához intézett leveléből).
Kedves Testvéreim! Láttunk, amit láttunk, hallottunk, amit akartunk, cselekszünk, ahogyan jónak látjuk. Ebben nincs is kivetni való, hiszen bármelyikünk szabadon rendelkezik döntését illetően. A további gond csak az, hogy milyen tanulsággal mehetünk haza a mai istentiszteletről? Azzal-e, hogy még a pap is megerősítette a Prédikátor meggyőződését, hogy jobb az esztelen ember útja, vagy elgondolkodunk a bölcsességgel teljes életről? Ha mindent összevetünk, akkor úgy látom, egyetlen kérdés megválaszolatlan maradt. Az ugyanis, hogy mit látunk, ha bölcsen végig nézünk – csak úgy általában – emberi életünkön? Kimondom, amire gondoltam készülésem alkalmával: Csupa esztelenséget. Ezt látta a Prédikátor is, amikor végig nézett embertársai életén. Arról azonban nem vagyok meggyőződve, hogy a sajátjáról is egyértelműen így értekezik, hiszen néhol, – nem mindenütt, tehát – előjön, hogy mégiscsak jobb bölcsen kezelni emberi életünk kényelmetlen nehézségeit, gondjait, bajait, mindennapi törődéseit.
A magam részéről ez utóbbi mellett kardoskodom. Ennél állapodom meg, hiszen annyira elegem van a világ pazar esztelenségeiből! Néhányszor hallottam megjegyzéseket, vicces történeteket a bolondokról, akikről azt is állították, hogy jó nekik, mert kolontos módon állnak a világ dolgaihoz. Hát lehet ebben igazság, de nem találok bölcsességet a meglátásban, hiszen mi nem vagyunk az ő helyükben. Véleményt valamiről csak akkor mondhatunk, ha ki is próbáltuk azt. Ha meg esztelen módon nyilatkozunk, akkor lehet saját szemszögünkből igazság a megjegyzésben, de az is igaz, amit rólunk tartanak embertársaink, hogy nem vagyunk beszámíthatóak a társadalom számára. Én pedig nem vállalok részt ezzel a réteggel. Sem azzal, aki véleményt alkot a bolondokról, sem azokkal, akik megmosolyogják a véleményt. Inkább maradnék bölcs, aki hallgatólagosan elviselem a külső megítélést, de belül, a lelkemben úgy nézek további életemre, mely megáll az okos meglátásokon.
Úgy-e mondtam, Testvéreim, hogy nem bölcs vállalkozás a Prédikátor szerint sem megvizsgálnunk életünket, cselekedeteinket, másokról alkotott véleményünket. Csakugyan hálátlan feladat, de szükséges. Meg kellett tennünk ezt is, hiszen egyre fokozottabban szembe kell néznünk önmagunkkal, és főként cselekedeteinkkel. Határozzuk el magunkat arra, hogy nem engedjük át testünket semmilyen csábító mámornak, hanem bölcsen figyeljük a körülöttünk zajló történéseket, s minden esetben úgy keressük a megfelelő megoldást, hogy az ne sértse embertársaink, vagy Isten elképzelését. Ámen.
Pap Gy. László 