Ha igaz, hogy Istennek gondja volt reánk akkor is, amikor még meg sem születtünk, és gondja lesz reánk akkor is, amikor már rég eltemettek, akkor az örök élet valamilyen hite már nem szorul magyarázatra – ami önmagában amúgy is hiábavalóság lenne, hiszen ezt és ennek mibenlétét „Isten jótékonyan eltakarta vágyó szemünk elől”.
Előttünk hullt a rög egy kedves szolgatársunkra, akit sok szép méltató beszéd mellett „tovább már nem kísérhettünk”.
A közelmúltban meglátogattam. Látható volt, hogy a halál keze van rajta. Halálhíre mégis megrázó volt, hiszen ő egy volt abból a csapatunkból, akiket a gellérdimrei eszmeiség „egy szakaszba” sorozott. Nem is volt akármilyen közkatona, hiszen a szellemi állomány, amelyet kapott, felülmúlta valamennyiünkét.
Tegnap óta az emlékek mezein bolyongtam, és megjelent lelki szemeim előtt az Alba menti, leánykás arcú gyermek-pajtásom, akinek édesapja odaveszett a háborúba, özvegyen hagyva Ilona nénit két kicsi fiával. Három esztendővel járt előttem, de a kertjük alatt ő mutatta meg, hogy lehet horgot csinálni gombostűből. Az is lehet, hogy egy-egy szerencsétlen halacska ráakadt a sirített cérnából készített „damilunkra” – vagy ezt csak odaképzelem?
Ő továbblépett a keresztúri iskolába, találkozásaink így csak a nyárra korlátozódtak. E találkozások annak függvényében is alakultak, mikor akadt egy kis idő a mezei munka közben, hogy a Nyikóban megmártózhassunk.
Teológiára ment, és egy évet diáktársak voltunk. Kedves, segítőkész ember volt. Esetenként nemigen hagyta ki a helyzetet, hogy rendesen „meg ne szívasson”. Aztán a Homoród mentén találkoztunk. Ő már három éve pap volt, én a vázlataiért esedező kezdő. Elég gyakran összejártunk. Ádám Dénes, Albert Lőrinc, Kiss Domi, Zoltán Sándor, Gellérd Imre, Bencző Dénes, Andrási Gyurka és én. (Már csak hárman élünk.)
Hosszú esztendők után Szentábrahámon találkoztunk, ahol a pap és a gazdaember életét élte. Ott folytattuk, ahol huszonévvel azelőtt abbahagytuk.
Volt Dénesnek egy cigány bácsi bejárója, aki besegített a gazdasági munkába. Kitakarította a disznópajtát, almot készített a marhák alá, kóstot tett a jászolba és így tovább… Ez az úr szokta meginni Jakab Dénesnek a rezesét, amit a pap szívesen is adott neki. Olyan szakszerűen beidegződött a rezes fogyasztása, hogy a „kliensnek” már nem is kellett kimondania óhaját, csak a csorba száját mutatta a papnak, jelezvén: milyen jó is lenne az a dolog, ami egy kicsit megrágná az ínyét.
Egy nap, ott jártamkor a lelkész lábtöréssel feküdt. Megérkezett az említett cigány bácsi, és az ínyét mutogatva „bűvölte” a papot a megszokott szertartás folytonosságát nem felejtendő magatartásra. Dénes ráérzett erre, és mondta is tüstént, hogy „töltenék magának egy pohárral abból, de nézze meg, hogy most nem tudok, mert ágyban vagyok.” „Én meg is értem – mondta a bejáró –, mert amíg maga életben volt (!), örökkétig adott kérés nélkül is.”
Drága Iskolatársam, drága Szolgatársam! Te már ezt nem olvasod! Azért írtam ezt a pár sort, hogy magam is bizonylatoljam, hogy míg „életben voltál”, bizony, adtál kérés nélkül is.
Legyen csendes a pihenésed, legyen áldott az emléked!
Farkas Dénes
Gyászjelentő az UK-ben; Forrás: http://kozlony.unitarius.com/2010/uk2010-07.pdf
Pap Gy. László 