– adventi beszéd –
„Hasonlítsatok azokhoz az emberekhez, akik urukra várnak, hogy mihelyt megérkezik a menyegzőről és zörget, rögtön ajtót nyissanak neki.” Lk 12,36
Kedves Testvéreim, Szeretett Atyámfiai!
Vártuk, nem vártuk, akartuk, vagy nem, megérkezett, itt van advent, a várakozási idő kezdete. Olyan időszakba léptünk, amikor nemcsak a régi tapasztalatok gyülekeznek bennünk, hanem – mondjuk ki – új remények is szárnyra kelnek. Azért hiszem ezt, mert bizonyára alig van közöttünk, viszont az istentiszteleteket látogatók között bizony senki sincs, – aki korára való tekintet nélkül ne nézne reményteli hittel a karácsony felé. Reménykedik a kisgyermek, hogy mi is lesz majd a karácsonyfa alatt, bizakodik az ifjú, hogy elérkezik számára a régen várt esemény, reménykednek az erejük teljében levők, hogy majd csak összeáll a szükséges anyagi az ünnepre, s végül, de nem utolsó sorban reménykednek az idős embertársaink, hogy számukra is tartogat még a jövendő karácsony valamilyen meglepetést.
Éppen az idősekre történő odafigyelés alapján rájöttem a következő megállapításra, s ez teremte meg bennem a mára leírt és elétek tárt gondolataimat. Nem tudom megmondani, hogy kitől származik az eredeti meglátás, de jelzem, hogy olvastam valahol. Az író egyfajta várakozáshoz, ma azt mondhatom, hogy adventhez hasonlította az idősek korát. Az említett ismeretlen mesélte, hogy, amikor nyugdíjba vonul egy ember, akkor – legyen nő, vagy férfi – általában mindenki kézbe kapja, átveheti a maga virágát, virágcsokrát. Legtöbbször koccintanak is az illető egészségére. Ezzel azonban egy új állapotot könyvelhet el az életében. A legtöbb esetben a „nagy várakozások kora” következik. „Várakozás /…/ otthon, az előszobában, hogy kopog-e a postás lépte, várakozás lent a téren, egy kis padon, bottal a kézben. Mindenre várni kell. Reggel a tejre és este az álomra…”
„Mindenre várni kell” – emelem ki a fenti gondolatból az egyetlen mondatot. S amit elhallgatott a számomra ismeretlen gondolkodó, azt hál’Istennek kimondjuk mi: „Mire vár igazán az ember? Szépségre… hogy élvezze? – Gazdagságra… mely utat nyit az élethez? – Hatalomra, amely mások felett jogot biztosít neki? – Háború nélküli tartós békére? Örömre, amely az életet megvidámítja? Szeretetre, amely magát önmaga fölé emeli? Mindenre vár! De a beteljesülés újabb vágyat ébreszt, új lehetőségek támadnak vágyainak horizontján.” (Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 21 . Old.)
Lépjünk csak vissza a kissé hátrahagyott szentleckéhez. Igencsak fontos ez nekünk, hiszen ismét egy olyan tanítással állunk szemben, mely sokunk számára nem ismeretlen. Korábban beszéltem már a készenlét fontosságáról. Most nem azokat a gondolatokat ismételgetem, hanem a várakozási időszakra vonatkozó tennivalóinkat sürgetem.
Jézus arra kér bennünket, hogy hasonlítsunk azokhoz az emberekhez, akik urukra várnak, hogy, amikor megérkezik, azonnal ajtót nyithassanak neki. Most pedig nem azon van a hangsúly, hogy egyfajta szolgálatot végzünk urunknak azzal, hogy kinyitjuk neki az ajtót, hanem arra összpontosíthatunk, hogy „mivel érkezik”, mit hoz nekünk. Ha ebben az összefüggésben látjuk magunkat és családtagjainkat, akkor megerősít hitünk, hogy urunk nem érkezik vissza „üres kézzel”, vagyis meg lesz az eredménye várakozásunknak.
Korai gondolatnak számít ma az ajándékozás, de szaladjunk bátran előre. Ha jön az ünnep, akkor mindenik családtagunkra gondolunk. Úgy szeretjük, hogy senkit se feledjünk ki a sorból. Mindenkinek keressük az ajándékot, hogy bármilyen csekélységgel, de meglepetést okozzunk. Ez így van jól! Ebben az esetben igaz, hogy mindannyian várunk is bizonyos ajándékra. Sőt igazoltnak látszik Bánk József püspök meglátása, aki a szépséget, gazdagságot, hatalmat, tartós békét, örömöt, szeretetet hangsúlyozza. Valljuk be, hogy mindenkinek kijár valamelyik a felsoroltak közül.
Most azonban visszatérek korábbi gondolatomhoz. Vagyis a nyugdíjba vonult, ha tetszik, akkor régóta nyugdíjban levő atyámfiaira gondolok ismét. Sőt felteszem a kérdést, hogy mi tölti ki az ők szüntelen várakozását? Mi az a „minden”, amire ők várnak? Általában, vagy közelebbről most, advent időszakában? Persze az ők eszével kell gondolkodnom. Szerényen szóló szájukkal kell kiejtenem a szót, hogy minél jobban hasonlítsak rájuk. Mert – bevallom – az ők, s az én várakozásom és bizonyos tekintetben a tiétek, nem azonos. Miért? Éppen azért, mert különböző ajándékokat várunk egymástól. Nem sorolom, hiszen említettem már a korosztályonkénti várakozásokat, s inkább arra összpontosítok, amire idős atyánkfiai, s ez nem más, mint a szeretet. Igen, kimondottan szeretetre vágynak. S mindarra, ami ebbe a fogalomba, érzésbe belefér. Nyugalom, megértés, gondoskodás. Ennyi. Ők ugyanis már egy egészen másabb várakozásban élnek, mint mi, a többség. Vallásos értelemben is.
Most szeretném, ha még egy kicsit megmaradnánk a szentlecke tanítása mellett, s annak további összefüggésében figyelnénk az idősebb korosztály adventi várakozását. Ők teljesen tisztában vannak a szolgálat önzetlen oldalával. De azzal is, hogy az ő életük nem volt más, mint egy folyamatos szolgálat. Egy igen nehéz feladat a kötelességek sorában. Nem könnyű ugyanis évtizedeken át, figyelni az „ÚR” minden mozdulatát. Nehéz feladat az állandó készenlét. S ők már régóta túl vannak azon, hogy ezen a téren bizonyítsák alkalmasságukat.
Éppen ezért érthető mindannyiunk számára és főként azok részére, akik még nem tartoznak az idősek korosztályába, hogy csupán egyetlen tényező létezik számukra a várakozás, az advent időszakában. Ez pedig csakugyan nem más, mint a szeretet. És miért? Azért, mert többnyire minden más, értékét veszítette. Legalábbis számukra. Nem meghatározó már a szépség, vagy a gazdagság. De nincs szükségük a hatalom gyakorlására sem. A tartós békét szívükben elraktározták, s az öröm már egészen más forrásból ered, mint annak idején. De a szeretet, az igen. Arra szükségük van, mindennél jobban. Sokszor beérik, sőt megelégednek, s egyszerűen szeretetnek nevezik már azt is, ha egy gyöngéd figyelmességben részesülnek. Ez az, tehát, amire naponként várnak, ennek újbóli megjelenését remélik az ünnep megérkezésével, s erre mondják, hogy bár van néhány dolog életükben, melyet nélkülözniük kell, mégis, ha egy cseppnyi szeretetet kapnak valakitől, máris boldog embernek tudják magukat. Ez az adventi beteljesülés számukra, mely újabb vágyat ébreszt bennük a holnap iránt, s mely új lehetőséget nyit szerény vágyaik idős látóhatárán.
Kedves Testvéreim! Mondhatni könnyebb nekünk mindig mással foglalkoznunk. Mások életét terelnünk szabályos mederbe. Az advent azonban, figyelmeztetően számunkra is komoly felelősségeket hoz elő. De egy pillanatig sem szabad elfelednünk, hogy míg vágyakozunk életünk egy-egy újabb áldására, vagy éppen a másoktól, akár szeretteinktől jövő ajándékokra, nekünk is komolyan oda kell figyelnünk cselekedeteinkre.
Ezért a következőképpen látom mai szentleckénket, amikor magunkra alkalmazom tanácsait. Arra kér Jézus, hogy „legalább” egy kicsit hasonlítsunk azokra az emberekre, akik éberen, szolgálatkészen várakoznak urukra, hogy amidőn megérkezik, talán kopogás nélkül beléphessen a házba. Legyünk mi is „ugrásra”, szolgálatra készek, hogy önként, minden külső kérés nélkül megtegyünk valamilyen szívességet, bármilyen szolgálatot. Hogy kivel szemben? Egyszerű, szinte mondanunk sem kell, hogy elsőrendű feladataink közé tartozik, hogy szolgáljunk szeretteinknek, általában embertársainknak. Hogy milyen alapon? Csak annak köszönhetően, hogy ők is igen sokszor látnak el hasonló feladatokat, amikor rólunk gondoskodnak. Itt kap helyet, pl., annak a szeretetnek a gyakorlása, melyre várnak idősebb atyánkfiai.
Másodlagosnak hagytam azt a készenlétet, mely hitünk gyakorlását jelenti. Szerintem egyáltalán nem elegendő, ha időnként, főleg nehézségek között keressük Isten közelségét. Még az sem elegendő, ha megpróbáltatásaink idején keresünk útbaigazítást Jézus tanításai között. Nehéz feladat, de nyilvánvaló, hogy ebben a tekintetben is állandó éberséget kell mutatnunk.
Végül pedig megemlítem Lacordaire egyik adventre szóló gondolatát, aki szerint „az emberi történet két korszakra oszlik. Az elsőben az ember várt Istenre, a másodikban Isten vár az emberre. Valóban! Advent évezredek sóhaját idézi, amikor az emberiség epedve várta a Megváltót. Adventus: eljövetel – és a várt elérkezett a történelem tanúsága szerint.”
Arra kérlek Testvéreim, hogy egy hétig gondolkodjunk csak el ez utóbbi megjegyzés fölött. Ugyanakkor részletesen vegyük számba jövőre szóló vágyainkat és harmadsorban szenteljünk egy kevés időt azoknak is, akik várnak ránk, mint a „Messiásra”, hogy hozzájuk belépjünk, egy jó szót szóljunk, szívből megsimogassuk őket, hogy szeretetet kapjanak tőlünk. Ez nem csak nekik jelent majd adventi beteljesülést, hanem számunkra is igazi örömet hoz akkor, amikor minden okunk meg lesz majd az örömre. Ámen.
Pap Gy. László 