Reménység

Eliza Beth


Egyszer volt, hol nem volt… de igenis, volt! Élt egyszer egy család, akiket úgy hívtak, Reménység. Apa, anya, és három kisfiuk éldegéltek boldogan a falu végén, a legeslegutolsó házban.
Robika ötéves volt, az ikrek, Marci és Karcsi négyévesek – elevenek, folyton mozgásban voltak. Anya alig bírta követni őket. Pedig muszáj volt, hisz a kicsik mindenre felmásztak, kerítésre, fára, a kutyaház tetejére. Robi meglovagolta a németjuhászt, visongva kapaszkodott a kutya füleibe, de persze pórul járt. Leesett és eltörte a bal karját. Volt ám sírás!
Anya épp a városba ment elintézni valamit, apa felügyelt a fiúkra. Meg is ijedt rendesen, hogy most mi lesz, hova szaladjon? Kitől kérjen tanácsot? Mély lélegzet! – nyugtatgatta magát. Mit tenne Amália ebben a helyzetben? Hát orvoshoz vinné a gyereket! – csapott a homlokára gondolatban, mert a valóságban tele volt mindkét keze gyerekkel. Az egyikkel Robit szorította magához, a másikkal az ikreket próbálta összeterelni. Lázas igyekezettel tuszkolta be őket az autóba.
– Ti miért sírtok? – kérdezte a doktor bácsi az ikreket, miközben gondosan begipszelte Robika karját.
– Fáááj! – hüppögte Marci.
– Neked hol fáj?
– Nem neki fáj, hanem Robinak – válaszolt testvére helyett Karcsi.
– Aha. És te miért sírsz? – fordult hozzá a doktor bácsi.
– Mert ő is sír! – mutatott Marcira Karcsi.
– Értem. De abbahagyhatjátok, már nem fáj a testvéreteknek sem. Büszkén fogja mutogatni mindenkinek, milyen szép gipszet kapott.
Abban a szempillantásban felderültek a kis arcocskák, mosoly váltotta fel a görbe szájakat.
– Így már sokkal jobb – dicsérte meg őket az orvos. – Szeretnétek ti is büszkélkedni az oviban? Jártok oviba, ugye?
Szapora bólogatás volt a válasz. Sándor megkönnyebbülten hagyta, hogy a kedves doktor a két kicsinek is gipszpólyát tekerjen a karjára. Meghallgatta, hogyan tudja eltávolítani, ha ráunnának, aztán haza indult. A kocsiban majd’ megsüketült a három fiú csivitelésétől.
Ahogy hazaértek, azon nyomban rázúdultak édesanyjukra, aki már aggódott, mert megérkezve üres házat talált. Ugyanis a férje semmi üzenetet nem hagyott, csak eltűnt a gyerekekkel. Vajon mi történhetett? – töprengett. Megdöbbent a három begipszelt karú gyerek láttán. Egymás szavába vágva csacsogtak, természetesen egyetlen szót sem értett belőle.
– Cssss…. – igyekezett elhallgattatni őket. – Menjetek játszani! Óvatosan azzal a gipsszel! – kiáltott az elszáguldó trió után. Majd kérdőn nézett élete párjára. – Mi történt?
– Robi eltörte a karját, a kicsik csak ajándékba kapták a gipszet – nyugtatta meg Sándor. – Mondd, Amália, hogy bírsz velük nap mint nap? Olyanok, mint a sajtkukac – egy pillanatra sem lehet őket szem elől téveszteni. Te meg még főzöl, mosol, takarítasz, vásárolsz… Hogy csinálod?
Amália csak mosolygott. Mit válaszolhatott volna? Hogy muszáj? Hogy ez a nők sorsa? Hogy egy nő többfelé képes figyelni egyszerre, több terhet bír elviselni? Vagy azt, hogy erősebb a lelke, azért bírja a teste?
– Egy anya számára a család a legfontosabb – válaszolt. – Az én szívemben örökké szeretetünnep van. Te vagy életem megelevenedett karácsonyfája, a gyerekek az ajándékaim, az általatok átélt örömök a fenyő díszei. Ilyen egyszerű…
– Arról a fenyőről még hiányzik valami… – dünnyögte az orra alatt Sándor. Régi vágya volt egy kislány, de eddig csak fiúkat hozott a gólya. Mégis… hát miért Reménység a nevem, ha nem reménykedem?
– Micsoda? – tettette a csodálkozást Amália.
– Hiszen tudod! Egy kislány. Egy olyan angyal, mint te vagy, csak kicsiben.
– Hol van az angyal? – viharzott be Robi, nyomában Karcsi és Marci. Még épp meghallották az utolsó szavakat.
– Hamarosan eljön közénk – mosolygott férjére boldogan az asszony. – Gyertek ide!
Magához ölelte a fiait, úgy suttogta nekik, Sándor szemébe nézve.
– Karácsonyra eljön hozzánk egy kicsi angyal, és velünk marad egy lánytestvérke képében. De addig türelemmel kell lennetek.
– Saját angyalunk lesz! – kiáltott fel Robi, és már rohant is világgá kürtölni a hírt. Az ikrek azonnal követték. Harsány csatakiáltásokkal kergették egymást és Dinó kutyát, máris feledve az angyalt…
– Szóval saját angyalunk lesz? – ölelte meg Amáliát Sándor. Óvatosan kapta fel, és fordult vele egy kört.
– Bizony! Nem akartam addig szólni, amíg nem volt biztos…
A fiúk rég megszabadultak a gipsztől. Gyakran érdeklődtek anyjuk gömbölyödő hasáról, az angyalkáról, aki benne lakik a pocakjában. Fülüket rászorítva hallgatták, tenyerüket rásimítva érezték a mocorgását. Türelmetlenül várták kistestvérük érkezését.
Karácsony közeledett. Egyik este halk sugdolózásra lett figyelmes Amália. A hangok a gyerekszobából jöttek. Már lefektette a kicsiket, azt hitte, alszanak is. Odasettenkedett az ajtóhoz, kicsit hallgatózott. Ha nem vitatkoznak, akkor csak hadd beszélgessenek!
– Kedves Mikulás! – hallotta Robika hangját, és nagy meglepetésére a kicsik ismételték.
– Kedves Mikulás!…
– Mi még nem tudunk neked írni…
– Mi még nem tudunk neked írni…
– …de tudjuk, hogy így is hallod. Kérlek, hozd el nekünk a mi saját angyalkánkat, de hamar, mert a maminak már nagyon fáj, hogy rugdossa a pociját! Majd mi vigyázunk rá, hogy a mami pihenhessen. Simogatjuk, és nagyon fogjuk szeretni őt…
– Lehet, hogy már későn szólunk – vetette közbe Karcsi.
– Holnap jön a Mikulás – suttogott Marci is. – Belefér egy angyal a kiscsizmánkba?
– Vajon melyikünkébe teszi?
– Az enyémbe! – szögezte le határozottan Robi. – Én vagyok a legnagyobb.
– Ha nem szóltunk későn – egészítette ki Karcsi.
Lassacskán álomba szenderültek a gyerekek. Amália boldogan mosolygott az ajtó másik oldalán. Örült, hogy a fiúk várják a húgukat, és – egyelőre legalábbis – nincs bennük féltékenység iránta. Remélte, ez így is marad!
Másnap Marci még meg is rázta a gondosan kitisztított, ajtó elé állított csizmácskákat, nincs-e elbújva bennük az angyal, de csak csoki potyogott ki belőlük. Egy Mikulás-figurát összetört, hátha abba rejtették, de az is üres volt! Legörbült a szája széle. Nem, nem sírt, dehogy! Csak nagyon szomorú lett, hogy nem teljesült a kívánságuk.
– Nincs angyalka – súgta panaszosan Karcsinak.
– Lesz! – közölte magabiztosan Robi. – Éjszaka bejött az ablakon egy csillag. Ti már aludtatok, de én láttam. Szép fényes csillag volt, majd este megmutatom, melyik, mert megismerem! Ő mondta, hogy a Jézuska fogja hozni az angyalt, mert a Mikulásnak már nem maradt rá ideje.
– Előbb kellett volna kérnünk – felelte Karcsi tudálékosan.
Eltelt két hét. Sándor titokban megvette már a fenyőt, és elrejtette a fészerben. Megérkezett Amália édesanyja, hogy vigyázzon a kicsikre, és segítsen Sándornak boldogulni velük.
– Nagyi! Nagyi! – futottak elé a gyerekek, majd’ ledöntve a lábáról. – Képzeld, nagyi, saját angyalunk lesz! A mami most fog elmenni érte!
– Tudom, Robika – nevetett a nagyi. – Azért jöttem, hogy addig veletek legyek, mert tudom, milyen rosszcsontok vagytok.
– Nagyi! Ha az angyal ott lakik a mami pocakjában, miért kell elmenni érte? Hiszen itt van!
Összenéztek a felnőttek. Milyen okosat kérdez ez a gyerek! A nagyi megsimogatta a buksiját, és úgy válaszolt.
– Tudod, Robika, az angyalok nem jönnek bárhol erre a világra. Azért érkeznek a kórházba, hogy azonnal megvizsgálhassák őket, egészségesek-e. Ha igen, akkor haza lehet hozni őket.
– A mi angyalkánk egészséges! Mondta a csillag…
– Hűha… – nyögött egyet Amália. – Mennem kell, közeledik az idő…
Gyorsan megmutatott mindent az édesanyjának, mit hol talál meg, megsúgta, hol vannak a fenyődíszek, a becsomagolt ajándékok.
– Remélem, ajándékosztásra már itthon leszünk! – búcsúzott el tőle.
Puszit adott a fiúknak, megígértette velük, hogy jók lesznek, és szót fogadnak a nagyinak. Aztán nagy sóhajjal bekászálódott a kocsiba. Elindultak a kórházba…
Szenteste volt. A fiúk már édesdeden aludtak. Sándor délelőtt meglátogatta Amáliát és Angelikát. A doktor megígérte, hogy másnap reggel hazaviheti őket. Ezért most próbált úgy időzíteni, hogy minden kész legyen, mire a gyerekek felébrednek.
A fészerben beállította a fenyőfát a talapzatába. Elégedett volt, biztosan, egyenesen állt. Becipelte a házba. A nagyi segített feldíszíteni. Került arra mézeskalács-figura, aranydió, gömbök, csillagok szalmából fonva, színes gyertyák, csillagszórók. A törékeny anyagokat mellőzte, mióta Robi egyetlen mozdulattal felborította élete első karácsonyfáját. Inkább akasztott fel a gyerekek kedvenc cukorkájából egy zacskónyit. Hisz emlékezett még, micsoda varázsa van a karácsonyfáról titokban lopkodott édességnek.
Behordták az ajándékokat, gondosan elhelyezték a fa alatt. Hogy ne legyen gond a kiválasztással, mindegyikre rátették a gyerekek óvodai jelét. A régi kisbölcső frissen csiszolva, lakkozva, tisztán várta új lakóját…
Sándor nem bírt aludni. Egy fényes csillag a redőny résein keresztül szórta szemébe a sugarait. Éjfél volt. Felkelt, és kinézett a havas kertbe. Fehér karácsonyunk lesz! – örült meg. Eszébe jutott, hogy kell lennie valahol egy fényfüzérnek. Hol is?
Előkereste, kabátot vett magára, és kiment az udvarra. A ház előtt álló sudár fenyőfa tüskéin még nem ült meg a hó. Kivezette a villanyt, feltette a fényfüzért, bár létra nélkül kicsit csáléra sikeredett, de nem baj! Felkapcsolta a lámpákat. Most jó! – nyugodott meg, ahogy kinézett a szobából a keskeny réseken, és végre képes volt elaludni.
Karácsony reggelén a három fiú óvatos léptekkel sündörgött a nappali felé. Csend volt a házban, bár a konyha felől finom kakaóillat szállt. De most nem törődtek a hasukkal. Sokkal, de sokkal fontosabb megtudni, megérkezett-e végre az angyal?
Amália és Sándor a csillogó fenyőfa mellől nézték a mezítláb, kócosan besorakozó pizsamás alakokat. Ők viszont a fa alatt lágyan himbálózó bölcsőt bámulták. Megilletődötten somfordáltak közelebb. Még a mamit is elfelejtették köszönteni.
– Robi! Marci! Karcsi! – szólt hozzájuk Amália. – Ő a kishúgotok, Angelika.
– Megérkezett az angyalka! – suttogták a fiúk.