„Emberi kötelékekkel vontam őket, a szeretetnek köteleivel…” (Hós 11,4)
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
A mára megjelölt téma a KÖTELÉK. Nem változtattam a kijelölt szentleckén, s arra törekszem mai mondanivalóm során, hogy a szűkre szabott időben, a rendelkezésre álló, prédikáció terjedelmében a lehető legtöbbet elmondjam a Bibliában, de a mindennapi életünkben fellelhető kötelékekkel kapcsolatosan.
1). Arra gondoltam, hogy először vizsgáljuk meg azokat, melyek a legelterjedtebb formában jelentkeznek életünk során. Összefoglalva azt mondhatjuk ezekről, hogy általános kötelékek. Lássunk néhány ilyent! Kötőfékkel látják el a kipányvázott lovat. Szabadságától fosztják meg a megláncolt kutyát. Kötelékekkel erősíti magát sziklához a hegymászó. Zsinórt von maga után a mélybe merülő barlang-búvár. Stb.
Földi értelemben kötelékekkel szoktuk magunkhoz kapcsolni szerelmünket. Első ilyen kötelék, melyet szerelmi vallomásnak nevezünk, s amelyet megtettünk kedvesünknek titokban a mogyoró bokrok alatt. Köteléknek számít az első gyűrű, melyet felhúztunk kedvesünk ujjára. Kötelék a holtomiglan eskü, melyet Isten és gyülekezet előtt tettünk hitvesünknek.
Ilyen és hasonló kötelékek találhatók családon belül: szülő és gyermek között. Kötelékek sokaságával találkozunk, sőt alkalmazunk társadalmi kapcsolataink során. Ezek közül még visszatérek némelyikre, de ajánlom, hogy máris nézzünk bele azokba a kötelékekbe, melyeket a Biblia lapjain olvashatunk.
2). Bár vallásos fogalmaink között ritkán vagy soha nem emlegetjük az alvilágot és a hozzá kötött képzeteket, el kell mondanom, hogy igen gyakran találkozunk a bibliai megjegyzések során olyan összefüggésekkel, melyekben valamilyen szinten éppen az alvilághoz való kötődésüket szemlélik némelyek. Ezek az „alvilág csapdái”, vagy az „alvilág kötelékei” megfogalmazásban jelentkeznek. Tagadhatatlan, hogy bármennyire is kiesik hitünkből, felfogásunkból, még inkább vallásos meggyőződésünkből az alvilág és minden ezzel kapcsolatos hiedelem, nem tudunk elszakadni teljes mértékben tőle, hiszen éppen a felekezeti együttélés, valamint a felőlük jövő hitfelfogásnak köszönhetően ismételten szembe találjuk magunkat ezekkel. Szinte azt mondhatom, hogy magunk is emlegetjük az alvilágot, s annak jelenre vetíthető alakjait, illetve a velük együtt járó cselekedeteket.
Ha a hozzánk közelebb álló újszövetségi megjegyzéseket használjuk is, arra a meggyőződésre jutunk, hogy ezekkel sem jutunk közelebb az alvilágról szóló ismeretek elfogadásához. Némelyek hangsúlyozzák mindennapi életünk során is, hogy adott embereket „megkötözve tart a sátán”, vagy megbilincselték a „gonoszok kötelékei”. Máris egy olyan területen vagyunk, ahol nem szívesen tartózkodom, hiszen ez együtt jár azzal a tiltással, hogy ne alkossak véleményt embertársaimról, még abban az esetben sem, ha nyilvánvalóan látszanak gonosz tetteik.
Amikor elérkeztem beszédemnek ehhez a részéhez, azonnal visszakérdeztem a szentleckével, hogy milyen kötelékek is ezek, melyekről eddig szóltam, melyeket eddig boncolgattam? Teljes mértékben emberiek, hiszen az csak egyfajta magyarázkodás lehet – hogy könnyítsen valaki felelősségén -, ha más valakire fogja bűnei egy részét, vagy az összes elkövetett cselekedetét, s ilyenképpen igyekszik menekülni a felelősség terhe alól. Vagyis egyes felekezetek tagjai azt mondják, hogy nem ők vétkeztek, hanem a magához láncoló ördög, vagy sátán. Nem saját akaratukból lettek már életükben az alvilág munkásai, hanem azért, mert odaláncolta őket az alvilág főnöke.
Meg lehet szakítani bármikor ezt a köteléket, hiszen csak abban áll a dolog, hogy jót, vagy rosszat akarok-e tenni. Ha sikerül döntenem a szeretet cselekedetei mellett, akkor nem kell könyörögnöm senkinek, hogy megengedje nekem. Egyszerű a továbblépés: Kizárólagosan jót teszek mindenkivel. Ennyi!
3). Egészen érdekes, hogy miként szövi át saját érzésvilágunkat a szentlecke üzenete, s miként jelenik meg itt-ott a Bibliában a halál gondolata, érzése, megközelítése nyomán nyert megtapasztalás. Sokféleképpen magyarázkodunk a halál tekintetében, s ennyiféle értékelés alá kerül, amikor közelebbről bennünket érint, vagy mások haláláról, illetve az azzal kapcsolatos bánatról, szomorúságról van szó.
Két külön álló gondolattal kívánom szemléltetni a következőkben mindazt, ami a halál kötelékeivel kapcsolatos, de ezt megelőzően három megjelenési formájára hívom fel szíves figyelmet. Arról olvasunk a Szentírásban, hogy fogva tartanak a „halál bilincsei”, vagy körül vettek a „halál kötelékei”, illetve „halálos hurkok” csapdájába estünk. Bármelyiket is boncolgatjuk elmélkedéseink rendjén, mindig ugyanoda jutunk, hiszen ezek egyértelműen tudomásunkra adják, hogy valamilyen szinten személyes találkozásra került sor. Ez nem feltételezi, hogy mindenképpen hatása alá kerített a halál, vagyis előállt a félelem, hanem inkább azt érzékelteti mindenik forma, hogy igen csak közelségbe kerültünk az élet legdermesztőbb, legkomolyabb változást eszközlő tényével, a halállal.
Na, most akkor máris eljött az ideje az előbb tett ígéretemnek. Buddha felfogását említem először, aki állítja, hogy: „Az elme messzire kóborolhat testetlenül, felöltve a tudat rejtélyes köntösét. Csak az szabadul meg a halál kötelékétől, akinek elméje összhangot talált.” Szinte azt is mondhatom, hogy mennyire unitárius ez a felfogás, ugyanakkor mennyire emberi, hiszen elsősorban tudatosan kell megértenünk, hogy mit jelent a halál, s mit jelent számunkra az a kötelék, mely hozzá láncolhat. Melyek azok a kötelékek, melyek erősebbeknek bizonyulnak a halál bilincseinél, s melyek esetleg átmenthetnek egy másik állapot, mondjuk, az örökélet számára?
Hasonlóan értékes gondolatokat hordoz a második illusztráció, mely szerint „Egészen mindegy, hogy a madárkának a szárnya erős rézdróttal vagy egészen finom selyemfonállal van-e megkötve. Nem tud elrepülni mindaddig, míg ez a kötelék – akár az egyik, akár a másik – el nem szakad. Hasonlóképpen az a lélek sem haladhat előre az Istenhez vezető úton, akit fogva tart az emberi dolgokhoz való ragaszkodás, ha még olyan jelentéktelen is az.”. (Popper Péter gyűjtéséből)
Kedves Testvéreim! Úgy érzem, hogy ismét fordulóponthoz érkeztem beszédem mondanivalóját illetően, hiszen igazából erre a területre kívánkozom minden egyes istentisztelet alkalmával. Szorosan követem a mindennapi élet által támasztott elvárásokat, de csak akkor
válik gyakorlatiassá a mondanivaló, amennyiben sikerül összekötnöm folyó életünket azzal a tanítással, melyet megtalálunk a Biblia lapjain.
4). Beszédem befejező, negyedik részében arról értekezem, hogy két nagy lehetőség áll előttünk, de azok előtt is, akik ugyan másként vélekednek az eddig felsorolt, vagy ezután következő kötelékekről. Az egyik az, hogy úgy képzeljük el életünket, mint amely időnként kiköt itt-ott, de valaki, egy láthatatlan kéz eloldja a parthoz rögzítő kötelet.
A másik lehetőség számomra sokkal elfogadhatóbb és ez arra vonatkozik, hogy az ún. „szív”-, vagy „tökéletesség” kötelékével rögzítjük magunkhoz egymást, illetve engedjük is el, amikor eljött annak az ideje. Megmagyarázom, hogy miként látom ezt: A következőket írtam az egyik beszédemben: „És vajon milyen az a kötelék, mellyel, pl. egy édesanya köti össze magát szeretett gyermekeivel? Milyen lehet az a szeretet, melyet Isten tanúsít irántunk, bár sokszor meg sem érdemeljük ezt a mélységes gondoskodást? Ez a szeretet nem más, mint a tökéletesség köteléke. Olyan, mely vitathatatlan. Az édesanyának kitéphetik kezéből gyermekét, elveszítheti őt a fronton, vagy akár végzetes kor végezhet vele, a szeretet, mely tökéletessé lett szívében, örökre ott is marad. Az édesanya szívéből nem tűnik el elveszített gyermekével a szeretet, hanem az mindörökre megmarad”. „A kötelék, amely egy igazi családot összefűz, nem a vér, hanem az egymás élete iránti tisztelet és az abban lelt öröm.” (ismeretlen) Gondolom, nincs értelme kommentálnom az elhangzottakat.
Kedves Testvéreim! Már csak az összegezésre maradt időm és lehetőségem, de persze most is fenntartom annak szerepét, hogy bármikor elbeszélgessünk a fenti, vagy hasonló kérdésekről. Azt írta az egyik gondolkodó, hogy „Az embert kötelék fűzi össze ragaszkodásának valamennyi tárgyával, ám a kötél mindig szétszakadhat. Ugyanily kötelék fűz /…/ Istenhez, /…/, akinek számára a szeretet szintén kötelék. A valóságos Istenhez nem vagyunk odakötözve, ezért nincs is kötél, ami elszakadhatna. ” (Simone Weil)
Ebben az esetben igen csak törekednünk kell arra, hogy ápoljuk, fenntartsuk Istennel a jó viszonyt. Ámen. Debrecen, 2008-09-14.
Pap Gy. László 