Bibliai olvasmány: Mt 10,32-42
– általános beszéd – 2011.
Jézus véleménye az elszántságról – 10.
Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, az nem méltó hozzám; aki jobban szereti fiát vagy leányát, mint engem, az nem méltó hozzám; Mt. 10,37
Kedves Atyámfiai, Testvéreim!
Először én is elgondolkodtam azon, hogy miért nevezik elszántságnak azt, amit kimond Jézus a családon, a közösségen belüli ellenségeskedéssel kapcsolatosan. Nem sok időre rájöttem, hogy ez nem őszinteség kérdése csupán, hanem sokkal többről van szó: Jézus tanításának elfogadása, vagy elutasítása függ ettől. A második kérdés pedig azért borzolja a kedélyeket, mert legtöbb ember számára a tabunak tekinthető családról, családjáról, illetve azoknak tagjairól van szó. Ahogy mondani szoktuk: adott embereket nem érdekel, hogy jogosan bántják családtagjaikat, úgy rendelkeznek, hogy erre nincs senkinek megfelelő alapja. Igen, de amikor vele száll szembe a korábban védelmezett családtag, nyomban maga alá roskad, főként, ha észreveszi, hogy nem csupán megélhetési, vagy politikai nézetkülönbség a megosztója kapcsolatuknak, hanem vallási. Talán az is feltűnő, hogy időnként többre értékelik valamelyik háziállatot, mint őt. A szakember véleményével zárom a bevezetőt és indítom útjukra a szentleckére alapozott gondolataimat: „Néztél már gyerekszembe? Pár éves gyerek szemébe. De nem úgy felszínesen, ahogy mi egymásra nézünk – hanem komolyan. Kíváncsian. Mélyen. /…/. Édenkerti tekintet ez. Zavartalan békés. Tiszta. És… boldog? Igen, boldog. De nem úgy, hogy örömteli, hanem úgy, hogy egységben él önmagával: egy olyan világból néz, ahol nincs még hasadtság, dráma, – ahol a lélek még nem koszos.” (Müller Péter).
1). „Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt”, (Mt. 10,32) – mondja Jézus. Előbb-utóbb be kell vallanunk, hogy hová, kihez tartozunk. Ki kell mondanunk, hogy Jézust követjük-e, azaz Istent akarjuk-e életünkben, vagy valaki más tanítása után szaladgálunk azt gondolva, hogy az is helyes irány. Nem a félelem miatt teszünk vallást Jézusról, hanem azért, mert unitárius őseinktől ezt kaptuk drága ajándékként. Aki viszont vallástalanságban, Istennélküliségben született, nőtt fel és mai nap is abban él, nem csodálkozunk rajta, hogy fűbe-fába kapaszkodik, csak éppen ne kelljen imára kulcsolnia a kezét és úgy imádkoznia, mint akik évszázadok óta ezt teszik.
Aztán folytatja a Mester: „aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” (Mt. 10,33). Különbség van a megtagadások között. Itt nem arról szól a tanítás, hogy elegünk van a családi környezet befolyásától, embertársaink ájtatoskodásából, hanem arról, hogy szakítunk-e azzal az életvitellel, mely vallástalan, emberellenes, egyházellenes és Isten-tagadó. A tudás, a humanista törekvések mind szép tulajdonságai lehetnek a vallásos embernek, de azt nem érthetjük meg, ha humanitárius voltára hivatkozva valaki többre becsül egy jól táplált ebet, mint a rászoruló embertársát. Oltalmába vehet az ilyen ember egy egész állat-menhelyet, de semmire nem megy vele, ha elhanyagolja embertársait, akivel nap, mint találkozik, és arra sem méltatja, hogy köszönjön neki.
2). „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre /…/, hanem hogy kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával” (Mt. 10,34-36). Nagy tévedés van a felfogásban, hiszen némelyek úgy értelmezik, hogy Jézus akarattal állítja szembe a családban, a közösségben az embereket. Pedig egyáltalán nem erről van szó. Csupán felnyitja követői szemét, hogy mi érték ebben az életben és mi az, ami eldobandó szemét. Isten szeretete és gondviselése nélkül nem létezik harmónia a családon, a közösségen belül. Aki azért gyűlöli valamelyik embertársát, mert annak vallásos a világszemlélete, mert az mindennél előbbre valónak tartja a közösség akaratát a közösséget kihasználó szándéknál, ott azonnal megjelenik a haragvó ellenség. Erre az ellenségeskedésre pedig nem Jézus hívta fel a figyelmet, nem ő az okozója, hanem az ellenségeskedő ember maga.
3). Aki „nem veszi fel keresztjét, és nem követ engem, nem méltó hozzám” (Mt. 10,39) hangsúlyozza Jézus. Sokat beszéltünk már eddig is a keresztről, a kereszt hordozásáról. Nekem ebben az esetben mindennél fontosabb Jézus megállapítása, miszerint kinek-kinek el kell hordoznia keresztjét. Lényeges azonban, hogy sajátunkat ne ruházzuk át másra. Vagy ne kapaszkodjunk bele mások keresztjébe, hogy még bennünket is cipeljenek. Nem mondhatjuk egyetlen esetben sem azt, hogy jó kemény, hát vigye. És azt se gondoljuk, hogy valaki éppen azért, mert hitében, vallásosságában, gyülekezet iránti szolgálatában erősnek bizonyul, vígan, fütyörészve viszi mások keresztjét. Ki kell próbálnia mindenkinek, hogy saját keresztje mellett vigye egy évig, fél évig más, vagy mások keresztjét és akkor bizonyára ebben is megváltozik a véleménye.
4). „Aki befogad egy prófétát azért, mert az próféta, prófétának járó jutalmat kap; aki pedig egy igaz embert fogad be azért, mert az igaz, igaz embernek járó jutalmat kap.” (Mt. 10,42) Végül, de nem utolsó sorban a próféta befogadásának, vagy kitagadásának, illetve elűzésének kérdése jön elő. Lehet szeretni, vagy utálni egy prófétát, ha nem beszél mindenkinek a nyájasság, alattomosság, szemfényvesztés hangján. Az ilyen próféta Isten szavát követi és ő nem azért érkezett, hogy átmentse korábbi álnokságok terhét a későbbi időszakra, hanem leleplezze azokat és felvillantsa a megtérés, a megbánás és megváltozás lehetőségét azoknak, akik elkóboroltak az eredeti nyájtól. Persze komoly baj van, ha ez a nyáj soha nem volt még egy rendes akolban. A próféta szeme mindent lát. Azt is észrevette, hogy néhányan megkülönböztetett körülmények között vannak, akikről a pásztor úgy nyilatkozott, hogy ez az én juhaim. Viseljetek nagy gondot rájuk, hogy ne fenyegesse őket semmilyen veszély, főként a farkas maradjon távol. Vegyétek közre őket a többivel, hogy azok közül ragadjon magával mindig valakit az ordas, de ezeknek ne legyen bántódásuk. Senkinek eszébe se jusson, hogy bármit is követeljen tőlük, hiszen ők az én kiválasztottaim.
Amikor az új pásztor egybeszerkesztette az akolt, amikor számára nem volt többé megkülönböztetés az egyik-másik tag között, nyomban éhes és szomjas maradt. Azért, mert az állandó simogatáshoz, dédelgetéshez, megkülönböztetéshez szokott birka nem feledhette különc voltát. Van néhány magyarázat, lehetőség a megoldásra. Ha gyakran kószálni kezd, könnyen előfordulhat, hogy elragadja a farkas. Talán éppen a pásztor haragja éri utol és azt mondja, hogy nincs szüksége ilyen juhra, mely állandóan fejfájást okoz neki, ráadásul még meddő is.
Mai összegezésemre több helyet és időt szántam, hiszen a téma gazdagsága is megköveteli ezt.
– az első figyelmeztetés feltétlenül Jézus prédikálására, tanítására, és főként annak tartalmi mondanivalójára vonatkozik. Sokszor kihangsúlyozta a Mester, hogy tanítása megosztást idéz majd a családon belül is a hozzátartozók között, amit kell ismernie a tanítványoknak, követőinek is és annak megfelelően le kell vonniuk a hasznos következtetéseket. Vagyis el kell határozniuk magukat, hogy a család, az egyén érdekeit képviselik, vagy a közösség szolgálatában állnak és annak előnyeit tartják szem előtt. Ahogy Jézus hangsúlyozza: Tisztelnünk és szeretnünk kell minden embertársunkat, s így az ezekből eredő kapcsolatokat. Arra kér azonban, hogy mélyen gondolkodjunk el és hozzunk határozott döntést azzal, vagy azokkal szemben, akik Isten, Jézus és a közösség ellen szólnak, vagy tevékenykednek. Nem vállalhatunk közösséget olyan emberekkel, akik Isten és Jézus ellen, vagy unitárius mivoltunk megtagadására lázítnak.
– Jézus a tanítványokat kiküldő beszédének végén arra utal, hogy Izraelben lesznek olyan városok és falvak, ahol befogadják őket és olyanok is, ahonnan elüldözik. És kimondja, amit sajnálatos módon nekünk is hallanunk kellett itt Debrecenben: vannak magasan képzett unitáriusok és létezünk mi, a többiek az alsóbbrendűek vagy, ahogy Jézus mondta, a „kicsik”.
– Csakugyan legyünk mi a kicsik, a megvetettek, megalázottak, állandóan elítéltek, csak éppen abban maradjunk következetesek, amit unitárius gyökereinkből magunkba szívtunk: a tisztesség, becsület, hit és vallásosság. Tudományos értekezésekben meghatározható, hogy mennyit nyom a mérlegen egy jól táplált tudós és egy szerényen éldegélő, kétkezi munkás. Lényegében kilóban dől el a tudomány. Isten előtt viszont másféle értékrend dönti el, hogy ki, mennyit ér.
Arra kérlek atyámfiai, hogy továbbra is tűrjük és szenvedjük el a bántásokat és felemelt fejjel meneteljünk Isten zászlajával, hiszen életünk eddig sem volt zsákba macska, szavak játéka, ellenségeskedések szítása és éltetése, hanem kitartó életvitel az unitárius hitben és cselekedetben.
Végül pedig nagy írónk gondolatával zárom mai beszédemet: „Ellentétes igazságok korszakát éljük. Ami az egyik embernek fácántojás, az a másiknak varjútojás. Ami az egyik népnek varjútojás, a másiknak fácántojás. (…) Meg kell gondolni mindig, hogy nem csak nekem lehet igazam, másnak is lehet. Ugyanaz a tojás lehet nekem varjútojás, másnak fácántojás. S ha én tudom, hogy valóban lehet egy és ugyanazon tojás kétféle egyszerre, akkor én okosabb vagyok, mint az, aki ezt nem tudja és ha okosabb vagyok, akkor én kell tűrjek és hallgassak. Mert olyan a világ, hogy aki okos, az tűr és hallgat.” (Wass Albert). Ámen.
Debrecen, 2011-04-10.
Pap Gy. László 