Bibliai olvasmány: Róm 14,1-8
– általános beszéd –
„Senki sem él önmagának…” Róma 14, 7.
Kedves Testvéreim, Atyámfiai!
A gondolkodó a következőképpen nyilatkozik: „Életünk sohasem egyirányú utca… Sokszor kerülőutakon kell haladnunk. Gyakran úgy érezzük, hogy visszavetődtünk a kiindulópontra, mintha minden hiába történt volna. Úgy tűnik, mindent elölről kell kezdenünk. (…) Egy irányváltás olyan pontra vezethet, amelytől kezdve fordulatot tapasztalok meg. Innen új erővel mehetek tovább a középpont, a tulajdonképpeni cél felé. Megfordulni, a kitaposott ösvényeken megtett életnek fordulatot adni – új perspektívát ad. Ez megváltoztatja az embert.” (Anselm Grün)
Beszédemben az életről szólok. Mint, ahogy minden témát elképzelésem szerint közelítettem, úgy most is hasonlóképpen járok el. Az élet ez, még akkor is, ha olyan megvilágításban tálalom, mint amilyennek Isten szeretné látni. Természetesen ezért a Biblia világát használom, melynek rendjén nem csupán az eszmei állapothoz, hanem a lehető legbiztosabb megvalósításhoz is el kell jussunk.
Úgy terveztem, hogy e beszédben életünk céljait vizsgálom. Tamási Áron, székely írónk kérdésével választ keresek arra, hogy miért is vagyunk e világon? Tudjuk, hogy felelete abban ad eligazítást, hogy valahol otthon legyünk benne, viszont az én válaszom más: Azért vagyunk az életben, a világon, hogy létünkkel használjunk egymásnak.
Pál apostol üzenetében is ez olvasható, amikor hangsúlyozza, hogy senki sem él önmagának. Ha nem, akkor miként válhatunk környezetünk hasznos tagjaivá, vagy szolgálatkész és szolgáló egyéneivé?
1). 2000 októberében vendégünk volt Nagyváradon Phil Ward humanista, aki a világ békéjét és közeledését akarja szolgálni millenniumi gyaloglásával Belfast és Jeruzsálem között. A magunk helyén mi is hozzáadtuk segítségünket, hogy útjának romániai szakaszán támogassuk őt. Az utazó, vagyis a gyalogló ember családját hagyta maga mögött a 2000. év végén, hogy szolgáljon. Őt nem vallásos meggyőződése vezette, mégis módot talált és mutatott arra, hogy életünkkel is szolgálhatunk másoknak. Más szóval: hasznossá akarta a világ számára tenni magát.
Életünk első céljaként azt tartom, hogy hasznossá kell tennünk magunkat. Három gyönyörű jézusi tanítás nyomán láthatjuk meg ezt a szerepünket. Bármennyire is fáj a kijelentés, meg kell ismételnem Jézussal: Kivágnak, és tűzre raknak minden fát, amely jó gyümölcsöt nem terem (Mt 3, 10.). Nagyon fáj e kissé túlzásnak számító kijelentés, mert egy az egyben látjuk a gyümölcsfát, melyet ledönt és eltüzel a favágó. Miért ne értelmezhetnénk ma úgy ezt a tanítást, mint, ahogy azt a maga valóságában értenünk is kell? Miért tartaná a gyümölcstermelő a többi között az értéktelen fát? Ki az olyan értéktelen ember ma, pl. egy hivatalban, akit megtűrnek ott, miközben semmit, senkinek nem használ? E fenti tanításhoz társul a gyümölcstelen fügefáról szóló példázat is (Mt 21, 18-20.), melynek elhanyagolom ismertetését. Csak annyit fűzök a példázathoz, hogy itt nem a Jézus átkán van a hangsúly, hanem azon, hogy egy fa, egy ember, legyen gyümölcsöt termő!
A két, megelőző, kemény hangvételű tanítást egy harmadik oldja fel: És, ha világosságot gyújtanak, nem teszik véka alá, hanem a tartóra, hogy világítson a ház minden lakójának (Mt 5, 15.). Bár kissé régiesnek számít ez a kép, és egy nyaralóházba kívánkozó idillnek felel meg, mégis tisztában vagyunk azzal, hogy mit jelent egy fényforrás a sötét éjszakában. Másképp azt mondom, hogy egy-egy villanykörte vagyunk azon a helyen, ahol élünk. Isten azért rakott fel környezetünk mennyezetének körtefoglalójába, hogy világítsunk. Vagy, ha úgy tetszik, akkor a költővel valljuk, hogy égő gyertyák vagyunk, akik fényünket árasztva önmagunkat fogyasztjuk el (Reményik Sándor). Mindegy tehát, hogy milyen irányból közelítjük meg e kérdést, és mindegy, hogy milyen világítótestnek nevezzük magunkat, csak árasszuk mindig a fényt, hogy lássanak azok, akik velünk egy úton járnak. Ilyen értelemben elképzelem, hogy másnak élünk, mert nem csupán a magunk kedvéért váltunk a világ világosságává (Mt 5, 14.). Méltán mondhatjuk az apostollal, hogy ebben az esetben senki sem él önmagának.
2). Életünk második célja a tökéletesedés. Mi, unitáriusok, elég gyakran és előszeretettel hangoztatjuk, hogy legyünk tökéletesek, miként mennyei Atyánk is tökéletes (Mt 5, 48.). Mint sok minden másban, a vélemények itt is ütköznek, hiszen sokan mondogatják, hogy lehetetlen célja ez az embernek. Mégis lehetséges. Sőt mindent meg kell próbálnunk. Nyilvánvaló, hogy egy meredek úton kell haladnunk annak érdekében, hogy céllá nőhesse ki magát a jézusi felszólítás.
A tökéletesedés egy bonyolult és összetett folyamat, melynek legalább három állomását, szakaszát ismerem:
– 1). Az első az, hogy állandóan nemesíteni kell szívünket. Ez abban nyilvánul meg, hogy folyamatos hála és köszönet jellemzi cselekedeteinket (1 Tess 5, 18.).
– 2). Másodsorban az által tökéletesíthetjük magunkat, ha mindenkivel jót teszünk, már csak azért is, hogy jó napokat lássunk (Ézs 1, 27.).
– 3). Harmadsorban pedig bölcsességben kell tökéletesednünk. Az a bölcsesség az irányadó itt, melyre Pál apostol hivatkozik: Amikor gyermek voltam, úgy gondolkodtam, beszéltem, cselekedtem, mint gyermek, de miután felnőtté váltam, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat (1Kor 13, 11.). A bölcs belátás uraivá válunk, tehát, amikor megértettük, elfogadtuk és alkalmazkodtunk az élet fordulataihoz. Ezek közé tartozik a szentlecke figyelmeztetése is, hogy senki sem él önmagának. Élünk, világítunk, tökéletesedünk. Életünkkel közvetlen, vagy közvetve másokat szolgálunk. Ez pedig nem bölcselet, vagy eszmei képzet, hanem életkövetelmény.
3). Röviden említem megszentelődésünket. Ezzel a kérdéssel már foglalkoztam egy korábbi beszédemben (Jézus a mi utunk: 1999. november 14; Az életút: 1999. november 21.). Itt is a szentlecke összefüggésében látom a valóságot. Amennyiben nem magunknak élünk, akkor kinek? – teszem fel a kérdést. Az emberekről szóltam, hogy értük élünk, akkor most már csak Isten maradt hátra. Egyikünk sem él, és egyikünk sem hal meg önmagának. Míg élünk az Úrnak élünk, s ha meghalunk, az Úrnak halunk meg – mondja Pál apostol. Tehát akár élünk, akár meghaltunk, az Úré vagyunk. Ez a megállapítás túlmutat életünk szűkös keretein. Eddig saját elhatározásunk alapján, önnön akaratunkból éltünk másokért, most ez Isten akaratává is vált. Sőt Isten éppen ez által akarja, hogy megszentelődjünk (1 Tess 4, 3.) és nem emberi gondolkodás szerint, fejünk fölött dicsfénnyel, lábunk előtt pedig hozzánk imádkozó térdeplőkkel.
4). Dicsőítsük Istent. Néhány élethű bibliai gondolat töltötte be lelkemet. Éppen az életről való gondolkodás juttatta eszembe a zsoltáros kérését: Éljen az én lelkem, hogy dicsérjen tégedet (119, 175.). Nincs szebb kívánság ennél. Azért óhajtjuk az életet, hogy annak minden pillanatában, de napnyugtával és keltével legalább, dicséretet mondjunk Istennek, életünk adójának és megtartójának. Emberi megelégedettségünk hangsúlyos bizonyítéka ez, amikor valaki hálás tud lenni életéért. A hálának hangos szóval is nyomatékot adunk, mert így érezzük jól magunkat a nap alatt. Ezzel a cselekedetünkkel sokat használunk, hiszen szavainkon átárad a tanítás: Látják mások, hogy miképpen cselekszünk, s ez által dicsőítik a mi Atyánkat.
Végül pedig, mintegy hangsúlyként említem még egyszer a szentleckét. Jézust helyezem a középpontba, aki kihangsúlyozta, hogy elvégezte a rábízott munkát (Jn 17, 4.). Van-e életünknek fontosabb célja annál, hogy elvégezzük azt, amit ránk bíztak? Mondjuk azt, hogy nem teher ez a megbízatás, hanem egy szép és kedves élet, melyet csak itt élhetünk a földi keretek között. El kell végeznünk, tehát a munkát, bármi legyen is az. Ha családot alapítottunk, akkor a család gondjait kell elhordoznunk, ha gyermeket vállaltunk, akkor az azzal járó örömet és bánatot kell elfogadnunk. Amennyiben életünk örömöt osztogat, akkor azért kell hálásak legyünk, ha pedig szomorúság ér, akkor azt kell elviselnünk. Csak így tudjuk elmondani, hogy sem élet, sem halál el nem választhat Isten szeretetétől (Róma 8, 35.). Csak így válhat hangsúlyossá életünk, melyben senki sem él, és senki sem hal meg önmagának.
Nem szabad felednünk, hogy a „valóságban az élet minősége nem függ közvetlenül attól, hogy mink van, vagy mit gondolnak rólunk mások. Ha van valaminek egyáltalán szerepe ebben, akkor annak, hogy mi hogyan érezzük magunkat és mit gondolunk arról, ami történik velünk. Hogy az életünket jobbá tegyük, az élményeinket kell jobbá tenni.” (Csíkszentmihályi Mihály).
Végül pedig kijelentem, hogy egyetlen földi életünk van, melyet azért kaptunk Istentől, hogy kihasználjuk, közösségünk és egyéni életünk javára éljük meg azt. Fontos célunk, tökéletesedésre törekednünk, ami egész valónkat nemesíti, olyannyira, hogy életünk egyetlen dicsőítő imádsággá válik. Ámen.
Pap Gy. László 