Bibliai olvasmány: Jézus bevonulása Jeruzsálembe Mt 21,1-9.
– virágvasárnapi beszéd –
„Oh, Uram, tied a nagyság, hatalom, dicsőség, örökkévalóság és méltóság, sőt minden, valami a mennyben és a földön van, tied!” 1 Krónika 29, 11 / a
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Ígéretem szerint ma Isten dicsőségéről beszélek. A bibliai olvasmány előtárja a korabeli, virágvasárnapi gondolatokat, melyben lényeges szempontként figyeljük a tömeg megnyilatkozását. Ne feledjük, hogy ez a tömeg néhány nap múlva Jézus ellen fordul és ez által Istentagadóvá is válik. Az a feladatunk, hogy véglegesítsük és állandósítsuk magunkban Isten dicsőítését.
1). „Ha a föld minden fája írótollá, és minden tenger tintává változik, ha minden ember, aki a földön él, írni kezd és százezer esztendeig ír a Mindenható dicsőségére, akkor is mindaz, amit írtak, csak egy csepp lesz a tengerben, egy homokszem a sivatagban.” /Esad Bey Mohamed/
a). A dicsőség fogalmával kapcsolatosan mindenek előtt egy komoly tényt kell rögzítenünk: az ember nagyra vágyását és öndicsőítését. Midőn egy ünnepelt színész halálos ágyán feküdt, vigasztalásul eléje rakták babérkoszorúit s dicsőségét hirdető dolgait. „Ezek már mögöttem vannak – sóhajtott a haldokló – de mi van előttem?”
Szükséges felemelkednünk az önérzet határáról, és olyan megállapításokat tennünk, melyekből világosan kitűnik emberi gondolkodásunk. Így tapasztaljuk, hogy a nagyravágyás és öndicséret ellenkezik Isten akaratával. Mély értelmet hordoz a Lukács evangéliumában található meghatározás: „Ti igaznak mondjátok magatokat az emberek előtt, de Isten ismeri szíveteket. Ami az emberek előtt kiváló, Isten előtt utálatos”. (16, 15.). Igen, mert értékrendünkben felsőbb helyet tulajdonítunk emberi értékeléseinknek, mint, amilyent valóban megérdemelnek azok. Erre az igazságra csak akkor jövünk rá, amikor merészebben összehasonlítjuk őket az Isten értékrendjében találhatókkal.
A nagyravágyás és öndicséret ellenkezik Jézus tanításával. „Ne hivassátok magatokat rabbinak”, vagy mesternek (Mt 25, 8.) – mondja Jézus, hanem elégedjetek meg azzal, hogy egymásnak testvérei vagyunk és lehetünk. Az öndicsőítés ellenkezik a felebaráti szeretettel is. Mindenek előtt azért, mert a „szeretet nem fuvalkodik fel”, és azért is, mert „csak a hit használ, mely a szeretet által cselekszik” (Gal 5, 6.). Itt tehát hatályba lép a mély alázatosság, hogy, aki első akar lenni, az legyen a többiek szolgája (Mt 20, 17.).
Az öndicsőítés gyakran megszégyenít. Pl.
A farizeusok példáján okulhatunk. Ők szeretik, ha mindenütt köszöntik őket. Első helyeket foglalnak el a zsinagógában, és a lakomákon is. Ugyanakkor fölélik az özvegyek „házát” és „színből nagyokat imádkoznak”. (Mk 12, 38.).
A Zebedeus fiuk esetét is bizonyára ismeritek, akiknek édesanyja szerette volna elrendezni a názáreti mesterrel jövendő életük sorát.
Végül elmondom, hogy kerülnünk kell az öndicsőítés lehetőségét és a nagyravágyást. Szó szerint be kell tartanunk a zsoltár (131, 1.) és János evangéliuma (8, 50.) figyelmeztetését: „Uram, nem fuvalkodik fel az én szívem” és „én nem keresem az én dicsőségemet”.
b). Két nagy kérdés vár újabb megválaszolásra: Kell-e dicsőítenünk Istent? Vagy nem szükséges dicsérnünk Őt? Véleményem, hogy az egyik szerint Istennek nincs szüksége dicséretünkre. A másik viszont, hogy szükségünk van nekünk. Jobban mondva lelki szükségletként gyakoroljuk a hálaadást, az imádkozást és Isten dicsőítését is.
Néhány bibliai meglátást felsorakoztatok szemléletem alátámasztása érdekében, melyek tulajdonképpen múltbeli visszatükröződései azoknak a vallásos gondolkodásnak, mely nemcsak az elragadtatott emberek lelkét töltötte be, hanem azokét is, akik csodálattal álltak Isten nagy tettei előtt. Azt a dicsőséget látom, mely befogja a világot. Dicsőséges a teremtett világ, melyből csak a föld kis részét és néhány égi testet láthatunk. A világegyetemre kiterjedő dicsőség az, mely egyedül Istent illeti. „Mily számtalanok a te műveid, Uram!” (104, 24.) – mondom én is a zsoltárossal, és nyomban gyönyörűséggel telik meg szívem és a lelkem.
Érzem, hogy életünk szükséges velejárójaként dicsőíthetjük Istent. Felfogásomban sok minden megerősít. A kisgyermekekből indulok ki, akiknek szava, éneke a legnagyobb dicséretnek számít Isten előtt. Ők mindig szívből és gyermeki módon közelítik meg Istent. Szemükben felnőttek vagyunk, de Isten nagysága fölött nem állnak olyan bámulattal, mint mi. Hálaadó dicséretükben ezért tudnak tisztán és őszintén viszonyulni Istenhez.
Ezek után még mindig marad hátra egy kérdés: cselekedeteinkkel miként tudjuk dicsőíteni Istent? Mindenek előtt áldozathozatallal. Ennek egyszerű, de nagyszerű megfogalmazását találjuk a jézusi mondásban, hogy „adjátok meg Istennek, ami az Istené” (Lk 20, 25.). Ehhez szorosan kapcsolódik a tiszta istentisztelet gyakorlása, ami több mint részt venni egy istentiszteleten. „Jót tenni a szegényekkel” (Zsid 13, 13.), és „meglátogatni az özvegyeket és árvákat” (Jk 1, 27.) jelenti a teljes istentiszteletet.
A másik lehetőség Isten dicsőítésére szolgáló cselekedetek során az, hogy követjük az igazságot. Ézsaiás próféta észrevette, hogy népe csak szóval közelített Isten felé (29, 13.), de amennyiben így cselekszik, akkor hiába mondogatja majd, hogy Uram! Uram!
A jó tett egyedüli bizonyíték, mely harmad sorban megköveteli tőlünk, hogy jó példával járjunk. A zsoltáros könnyek között vallotta meg, hogy mennyire bántja őt a kellemetlen tapasztalat, mikor látja, hogy Isten igaz törvényeit hamissággal ferdítik el az emberek.
Két bibliai alakot szeretnék megeleveníteni. Az egyik éppen Ézsaiás próféta, aki elkiáltotta magát, hogy „jaj nekem! Fertelmes ajkú nép között lakom” (6, 5.). A másik viszont Lót, aki lelkében gyötrődött a sodomabeliek gonosz cselekedetei miatt (2 Pt 2, 8.). Tagadhatatlan, hogy lépten-nyomon trágár szavú emberek társaságát kell elviselnünk, megromlott társadalmunk tagjaiként küzdünk a létért, és vallásos hitünk épségben maradásáért is. Ebben a fojtogató küzdelemben kell megtalálnunk annak módját, hogy példásan járjunk elől cselekedeteinkkel. Isten dicsőítését ilyenképpen nem magunk szóljuk, hanem, azok, akik megállapítják, hogy a nehéz viszonyok között is megmaradunk egyházunkat, Istenünket, és embertársainkat szerető teremtményeknek.
„Nem a tornyok hirdetik Isten dicsőségét, hanem a gyümölcsfák”- mondta Jókai Mór: A barátfalvi lévita c. írásában. Legyen életünk hasonló a gyümölcsöt termő fához, mert csak akkor hirdethetjük Isten dicsőségét. Ez a dicsőítés maradjon meg bennünk egész életünkben. Ámen.
Pap Gy. László 