Őszihálaadás – 2012

Bibliai olvasmány: Zsolt 40,1-14.

Hálaadás hallatszik

Őszihálaadási beszéd –

„Hálaadás hallatszik onnan és örömnek szava. Megsokasítom őket, és nem fogyatkoznak meg; megdicsőítem őket, és nem szégyenülnek meg.” Jer 30.19.

Kedves Ünneplő Testvéreim, szeretett Atyámfiai!

1). Hálaadás és öröm szava hallatszik. Elképzelem a hála nyomán megszületett örömöt. Azt is megértem, ha valaki örömében mond hálát. Nem is azon van a hangsúly, hogy melyik lelki állapotot helyezzük előtérbe, hanem arról, hogy a hálaadásnak volt-e van-e időszerűsége egyéni, közösségi múltunkban, jelenünkben, és az azt követő örömnek?

Múltunk kegyetlensége megtanította őseinket az állandó újrakezdésre. Időnként nekünk is volt részünk benne. Sokszor újrakezdtük életünket abban a reményben, hogy többé nem lesz pusztító időszak, mely lerombolja mindazt, amit felépítettünk kitartó munkával, vagy elpusztítja értékeinkkel együtt szeretteinket, jövendőnket is. Sokan újrakezdték kettőbe tört életüket. Valamennyi újrakezdés után beért a hálaadás gyümölcse. Mi, akik örökösen bízunk Isten végtelen szeretetében, gondviselésében, mindig hálásak vagyunk a megtartó segítségért. Nélküle nem fakadhat öröm ajkunkon, szívünkben. Amiként velünk van Isten bánatunkban, úgy velünk örül boldogságunkban is.

2). Megsokasítom őket – szól az isteni biztatás. Amikor ezt az ígéretet halljuk Istentől, és ennek rendjén megszületik bennünk a hálaadás, először családunkra gondolunk. Bármelyikünkéről is beszéljünk, Isten ígérete teljesül be abban. Ezért nagy a szülők öröme, akik gyermekeknek adtak életet. Imádkozunk értük, hogy jól legyen dolguk a nap alatt, és hálaadással megköszönjük Istennek őket.

Az alapgondolatban nem csupán kis családról, hanem egy egész városról beszél Jeremiás próféta. Ez pedig feljogosít bennünket arra, hogy mi is szóljunk nagy családunkról, vagy akár nemzetünk egészéről. 2012-őt írunk, s minden viszontagság ellenére, Isten megtartott a jelen számára. Mondjunk hát neki köszönetet ezért, s míg tesszük ezt, szorítsuk erősen magunkhoz jövő örömünk biztosítékát, gyermekeinket, unokáinkat.

3). Nem fogyatkozunk meg – ígéri Isten. Erre az ígéretre aggódva figyelek. Nem Isten, hanem saját magunk miatt! Nemcsak a behatárolt gyermekáldás miatt erősödhet félelmünk, hogy adott pillanatban elfogyunk. Lassan, de „porlunk, mint a szikla”. Módunkban áll-e tenni valamit annak érdekében, hogy el ne fogyjon nemzetünk? Ma még minden okunk meg van a hálaadásra. Gondjaink támadnak, hiszen megfogytunk az évtizedek alatt, és megtörtünk kiállásunk bizonyos vonatkozásaiban is. Kérdés tehát, hogy milyen lesz következő hálaadásunk, és vajon lesz-e örömünk, ha miattunk elmarad az isteni megtartás?

4). Megdicsőítem őket. Őszi hálaadásnak, mint minden nagy ünnepünknek van sajátos üzenete. A hálaadásra összpontosítunk, s ennek összefüggésében vizsgáljuk, hogy van-e időszerűsége annak, hogy hálát, köszönetet mondjunk Istennek, hogy mindez ideig érdemesnek tartott bennünket a dicsőségre!? Hálát mondhatunk Testvéreim, hiszen már csak az dicsőség, hogy emberek vagyunk. Olyan lehetőségeket adott életünk során, és olyanokban részesít továbbra is, melyek ezt igazolják. Amikor gyermeket látunk az édesanya karjaiban, akkor nyugodtan beszélünk a jövőről. Nagy dicsőség ez – kedves Testvéreim! Így, hát mondjunk hálát Istennek azért, hogy a teremtés koronájává nevezett bennünket, és azért is, hogy teremtő és gondviselő munkánk által érdemesek vagyunk erre.

5). Nem szégyenülnek meg. Ehhez szívem szerint még csak annyit teszek hozzá, hogy „soha”. Fontos ez. Vagyis a szégyen nem egy kívülről jövő „valami”, hanem állapot. A mindennapokat tarkító, besötétítő szégyenek más jellegűek, mint ami pl., a bizalom elvesztése. Isten megnyugtat, hogy miatta nem kell soha, egyetlen benne bízónak sem szégyenkeznie. S ez nem egyszerű biztatás, hanem tény. Ez nem ígéret, mely vagy megvalósul, vagy nem, hanem valóság, mely évezredeken át meggyőzte a keresztény világot. Ezért adjunk hálát Istennek, hogy akár jók, akár ingadozóak is voltunk magaviseletünkben, vagy dicsőséget szereztünk, Isten miatt egyikünknek sem kellett szégyenkeznie.

Kedves Ünneplő Testvéreim, szeretett Atyámfiai! Egyházközségeinkben a hálaadás és öröm szava hallatszik ma. Régi szokás szerint hálát és köszönetet mondtunk Istennek. Hálásak vagyunk, hogy ma is megmutatta megmásíthatatlan szándékát, hogy soha nem fog megszégyenülni egyetlen ember sem, aki bízik benne. Hálát mondunk neki, hiszen meggyőződésünk, hogy szükségünk van erre a hálaadásra. Ámen.

A mindenkori kenyér

– úrvacsorai ágenda Ősziálaadásra –

„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.”             Mt 6, 11.

Szeretett Atyámfiai, Testvéreim! Tiszta szívvel és hálaadással hamarosan megtörjük az ünnepi kenyeret. Erről és a mindenkori kenyérről szólok úrvacsorára készítő beszédemben. A kenyér Isten ajándéka, mely erőforrásunkat, létfenntartásunkat jelenti. Aki szükséget lát, hiányt érez. Az Úri imádság egyetlen anyagi vonatkozású kérése, a kenyér az ajándékok között a legnagyobb. Miként jelenik meg életünkben a mindennapi kenyér? Tegyük fel, hogy egy nagy asztaltársaságban szándékozunk elfogyasztani a napi kenyeret, mely „mainak” számít. Mondjuk ki azt is, hogy ez a közösség, nem akaratunkból gyűlt össze, hanem véletlenszerűen alakult. Érdemes odafigyelnünk, hogy ugyanaz a kenyér sokféle ízzel fogyasztható. Nem arra gondolok, hogy a pék miként adagolta az ízt adó anyagokat, a kovászt, az élesztőt, a sót, hanem milyen érzések kerítenek hatalmukba, amikor asztalhoz ülünk, megszegjük a kenyeret, és falatozni kezdünk.

1). Legalább ötféle íze van ugyanannak a kenyérnek:

(1). Lehetnek olyan emberek az asztaltársaságban, kiknek életében, a szenvedés jutott osztályrészül. Ők a szorongás, a könnyek kenyerét eszik. Nekik megszaporodik szájukban a falat, s mielőtt lenyelnék, lelkükön végig pereg a szomorú megállapítás: Isten elhagyta őket. Szenvedéseiknek könnyeikkel adnak nyomatékot, miáltal szájukban keserűvé válik a kenyér.

(2). A másik embercsoport szavától hangos a helyiség, hiszen ők boldogok. E lelkiállapot állandó örömérzete sugárzik arcukon, s jó nézni az ilyen embereket, amikor boldogan nyelik le kenyerüknek ízes darabjait. Ők általában boldog napjaiknak örömteli pillanatairól mesélnek. Számukra mindennél fontosabb, hogy megosszák társaságukkal örömüket.

(3). Az asztaltársaságban van a harmadik réteg, akiknek minden gondolata gonoszságon alapul. Ők a csendesek, de közben mindenkit megfigyelnek. Míg csendben eszegetnek, tekintetükkel felmérik a jelenlevőket, a lehetőséget is, hogy távozáskor mit tudnának magukkal vinni.

(4). Létezik a negyedik csoport, melyben örömmel szóló emberek hordozzák a hangulatot. Ők a hamisság megtestesítői, akik jótettekről, szeretetteljes pillanatokról beszélnek. Hamisan szólnak, cselekedeteik meg sem közelítik azt, amiről beszélnek. Ennek ellenére nyugodtan falatoznak, mintha ők lennének e társaság házigazdái.

(5). Vannak a lusta emberek, akik várják a sült galambot, akik azt keresik, hogy kevés munkával, vagy, ha mód van rá, akkor munka nélkül jussanak hozzá a szükséges mindennapihoz. Lehet tél, vagy nyár, jó, vagy rossz időjárás, soha nincs hangulatuk dolgozni. A munkát úgy fogják fel, mint egy átkot, melyet Isten szórt az emberre, hogy nyomorba döntse.

2). Tegyük szívünkre a kezünket és így válaszoljunk: Milyen gyülekezeti összetevődésünk? Megállapíthatjuk, hogy mindenkinek helye van e közösség asztalánál, mint ahogy helye volt és lesz más összejövetelkor is. Az úrvacsorai kenyér jelképe lett a közösség formálásnak, összetartó erejének. Semmi nem állhat közre, hogy ezt megmásítsa, és egyetlen emberi típus sem követelheti magának a közösség által megfogalmazott igazságot. Ha feszültségek árán is -, de meg vagyunk egy asztal mellett. Még inkább közösséget vállalunk itt, az úrasztalánál.

A mindennapi kenyér szüksége ünnepire alakul, és hangulata is azzá lesz. A kenyér szóvá változik. Az éhség ettől kezdve értelmet nyer itt a templomban. Éhezünk Isten szava után (Ámos 8, 11.). Ahogy Jézus számára a kenyér az isteni szót jelentette a pusztában, melyből ő is táplálkozott, úgy mi is naponta részesülünk abból.

Összegezve elmondom, hogy életünk folyamán sokszor mi vagyunk asztaltársaságok házigazdái, amikor felfedjük egymás örömét, szorongását és hibáit is. Itt azonban Isten a házigazdánk, aki örökérvényű üzenetét tolmácsolja a darab kenyérben, melyet magunkhoz veszünk, s melyből kipattan mindenki számára az üzenet: vigasz, ígéret, megbocsátás és szeretet.

Kérjük Istentől a mindennapok kenyerét, mely a szükséges táplálékot jelenti, és anyagi mivoltában adomány marad. Ez azt jelenti, hogy szót kapunk, mely az élet kenyere (Jn 6, 32.): örömben és bánatban, jólétben és szenvedésben, szegénységben és gazdagságban egyaránt. Ámen.