2014.08.24 – Út – 5.

„Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál benne…” 37. Zsolt 5.

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Mai beszédemnek ezt a címet is adhattam volna: „Az ember útjai”. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az eddig elhangzottak nem erről szóltak, hanem hangsúlyosabbá teszem útjainkat az által, hogy eddig nem tárgyalt megvilágításban szemlélem azokat. Éppen ennek érdekében választottam vezérgondolatként az ismételt szentleckét, mert minden egyes gondolat végkicsengéseként megállapítható a választás helyessége: Hagyjuk Istenre utjainkat, s bízzunk abban, hogy ő a leghelyesebben cselekszik velünk!

Mielőtt új irányba fordítanánk tekintetünket, ajánlom, hogy ismételten gondoljuk meg útjainkat! (Péld 16, 9). Fontos követelmény ez, hiszen a meggondolás fontoltságot feltételez és eredményez. Ez pedig azt jelenti, hogy kezünkben tartjuk életünket. Egy pillanatig sem engedjük át magunkat a sors önkényének. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy életünket sorsfordulatszerű események tartóztatják fel. Felismerjük, hogy Isten terve alapján születtünk, akarata szerint élünk, ami arra kötelez, hogy megtagadjuk bábuként történő kezelésünket, nem engedjük elsodorni magunkat az életet támadó és elsöpörni akaró árjával. Bízunk abban, hogy Isten, és nem a sors önkénye igazgatja útjainkat.

Tagadhatatlan biztonságot ad, ha saját szemünk előtt igaznak, helyesnek találjuk járt útjainkat (Péld 21, 2). Ez azonban csupán látszat a felszínen, mert Isten vizsgálja szívünket. Ő megállapítja, hogy milyen magasra tehető az általunk képviselt, vagy annak tűnő igazság. A vélt és valós emberi világok nyitott kapukká válnak Isten előtt, ami arra késztet, hogy reménnyel bízzuk Istenre útjainkat.

Kezdeti megállapításomnak újabb igazolását találtam a Példabeszédek Könyvében. Az író azt tudatja velünk, hogy tövis és tőr nő a gonosz ember útjában (22, 5). Vajon ebben az esetben használ-e valamit a magyarázkodás, ha úgy fogadjuk ezt a megállapítást, ami nemcsak a gonosz ember útjára érvényes? Pl. Feltételezzük, hogy megválasztott utunk igaz. Sőt, mondjuk ki, hogy nemcsak saját szemünkben tűnik annak. Ennek ellenére azonban, mégis tövis és tőr nő ellenünk. Ezt úgy érthetjük, hogy gyakran találunk tövist megpróbáltatásaink között. Tövisnek számít minden akadály, melybe beleakadhatunk előrehaladásunk során. Szabadulásunk rendjén ruházatunk szakad össze, és elég gyakran bőrünket, húsunkat is felsértik ezek a hátráltató, kínzó tövisek. És még mindig hátra van a tőr. Az is előfordulhat, hogy önmagunk által ásott verembe esünk, de saját tőrünkbe is. Legyen bár helyes, igaz emberi utunk, ennek ellenére vermet áshatnak és tőrt állíthatnak nekünk. A tőrbeesés nem csupán figyelmetlenség kérdése. Így, tehát ismételhetem, hogy ne a veremben, vagy tőrbe esetten végződő életünkre összpontosítsunk, hanem arra, hogy bízzunk Istenben, aki gondot visel ránk azon az úton, melyen járunk.

A következő út meghatározását kérdés világítja meg: Mennyit érünk útjainkon? Fontos kérdése előrehaladásunknak ez, hiszen véleményem szerint Isten segítsége nélkül egyetlen lépést sem tehetnénk. Az Ő akarata nem önkényes, de segítsége elmaradhatatlanul szükséges. Büszke tudatunk vezet sokszor, amikor kijelentjük, hogy saját erőnkből erre, vagy arra képesek vagyunk, de ez a vélt erő úgy lesz oda egyik napról a másikra, mint a mező füve. Az életerős ember pedig keservesen vonja vállát, ha éppen erre engedi ereje, midőn családtagjai neki szegezik a kérdést: Hát akkor most mi lesz velünk nélküled? Annyit érünk életutunkon, amennyire megsegít Isten minket. Addig érünk valamit, míg erre Isten lehetőséget ad. Így hát tapasztaljuk, hogy legjobb választás, ha megmaradunk Isten kezében. Ezért rábízzuk egész életünket.

Az előbbi megállapítás sugallja a következő tényt: Sajátunknak vélt utunk nem a mi birtokunk (Jer 10, 23). Két véglet közé szorítom véleményemet. Először az önző típust látom, aki képtelen megosztani örökölt, vagy szerzett tulajdonát, életét. Önzése állandó fukarságba kényszeríti, aminek gyűjtési kényszerképzet, esetleg látszólagos anyagi megvalósítás lehet az eredménye. Saját magára sem néz általában az ilyen egyén. Másoktól teljes mértékben elfordul. Egyszer azonban életútja véget ér. Amit rakásra hordott prédává válik. A vagyon szétkapkodása alatt szó eshet arról, hogy a gyűjtő útja nem volt saját birtoka.

A másik példa ezzel ellentétes. A családért, másokért élő áldozatkész útja ez. Az ilyen ember egy pillanatig sem akarja kisajátítani magának a járt utat. Másokért él, és azzal a tudattal, hogy ez kedves Isten előtt is. Így ő és útja Isten ajándékaként azoké lesz, akik örvendeznek rajta.

Az önző, illetve másokért élők mellett találunk kettősszívűeket, akik állhatatlanok útjaikban (Jk 1, 8.). Gondoltam arra, hogy ne feledjünk ki egyetlen embertípust sem a felsorolásból, hogy estleges támadásra, vagy szemrehányásra se legyen okuk azoknak, akik köznyelven szólva „kétszívűek”. Úgy-e Testvéreim az ilyen alkat nem ritka életutunkon? Óvatosan fogalmazok, s így Jézus tanítását hangsúlyozom. Nem lehet két úrnak szolgálni. A vagy-vagy parancsa az előbb említett embertípus esetében érvénytelen. Szavát adja, életre szóló ígéreteket tesz, házassági fogadalmakat esküszik, de szavai, tettei mindig igazolják kétarcúságát. Más akkor érzi rosszul magát, ha nem tud megjelenni a megbeszélt időpontra, ez pedig akkor érzi jól magát, ha eszébe se jut, hogy találkoznia kellett volna a másik ember számára nagyon fontos ügyben. Az ilyen ember egyszerűen nem gondol arra, hogy Istenre kellene bíznia útját.

Időnként megmutatják az élet hű példái, hogy a gonosz úton járó ember előbb-utóbb elakad (Péld 28, 18). Mondjuk a közmondással, hogy a hazug ember hamarabb utolérhető, mint a sánta kutya. Minden látszat ellenére, így van a gonoszságban sántikáló emberrel. A hamisság, a csalás külön úton jár azoktól, akik Istenre bízzák életüket. Sokszor bosszankodunk gonosz embertársaink átverései miatt, de szinte minden alkalommal megnyugtat a tudat, hogy addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. Bízunk az igazságszolgáltatásban, és bízunk Isten gondviselő szeretetében is.

Kétségbeesett pillanatainkban pokolba kívánjuk azokat, akik hazugságokat koholnak és terjesztenek rólunk, becsapnak minket, vagy éppen életünkre tőrnek. Aztán megtudjuk, hogy ők is magyarok, netán éppen rokonok, vagy akár unitáriusok. Erre kissé higgadni kezdünk. Szerény megjegyzések erejéig szólunk róluk: Jaj azoknak, akik Káin útján járnak! Tudjuk, hogy egy testvérgyilkos életén sem teremhet babér. Vallásos érzületünkben nincs helye a gyilkosságnak, de még a gyűlöletnek sem. Életünk a bizalom útja. Hit Istenben, aki akarata szerint szeretetben és jóságban vezet országa felé.

Hagyjuk el gonosz útjainkat! (Ézs 65, 2) – hangzik a bibliai üzenet. Hagyjuk el azokat a szokásokat, melyeket a megmaradás farkastörvénye ültetett évszázadok, évezredek túlélési lehetőségeibe. Tegyük egyenessé útjainkat (Péld 15, 19), mert csak így válhatunk viselkedésben, életvitelben egyenes tartású, jó lelkületű emberekké! Ez a tartás erősít meg akkor, amikor az előrehaladás gondjaival küszködünk, amikor erő és bátorság jellemzi életünket, vagy amikor csupán a hit és bizalom sugara maradt.

Boldogok, akik útjukban ártatlanok (119. Zsolt 2). Két fontos kérdés felelete közé ékelődik a mai tanítás lényege. Mikor vagyok boldog életutamon? Akkor, ha érzem a boldogságot, vagy akkor, ha mások véleményére szorítkozom ebben a tekintetben? Mikor lehetek igazán boldog? Tudom, hogy szerényen viselem magam abban a lehetőségben, melyet életnek nevezünk. Ennek ismeretében hangsúlyozom, hogy egyedül Isten az, aki felismeri útjaim igaz voltát. Ezért egyetlen pillanatig sem ingadozom hitemben, mert tudom, hogy semmi és senki nem árthat nekem ezen az úton.

Mindenkinek az útjára vigyáz Isten szeme (Jób 34, 21). A hosszú felsorolás rendjén eljutottam egy különös megállapításhoz. Ez nemcsak személyes hibám. Erre késztet a szeretet, melyről prédikálok nektek hetedik éve. Ez a szeretet az, ami mindent megbocsát. Ez a szeretet elsöpri előlünk Isten rólunk történő gondoskodásának kisajátítását. Egy szülőnek nem csak jó, hanem rossz gyermeke is lehet. Sőt nem csak okos, hanem balga is. Végül mindenik gyermek egyforma szeretetet érdemel. Nem válunk-e rossz testvérekké akkor, ha a szeretet nagyobbik részét követeljük magunknak?

Nincs annál fontosabb, hogy az érdekeljen, amit Isten cselekszik velünk. Nagyon szeret minket, s ezért gondviselő szeretetével le nem veszi soha rólunk a szemét. Jól ismeri szándékainkat, útjainkat. Ő nem csak azt veszi észre, hogy letértünk az általa megjelölt útról, hanem rögtön mellénk áll, hogy segítsen rajtunk, ha meginognak térdeink életünk terhei alatt. Ezért hirdettem mai beszédemben, hogy legszebb feladataink egyike, amikor Isten kezébe tesszük életünket. Ámen.