– általános beszéd –
„Adósa vagyok görögnek és barbárnak, bölcsnek és tudatlannak. Ezért, amennyiben rajtam áll, kész vagyok, hogy nektek, rómaiaknak is hirdessem az evangéliumot. Nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az minden hívőnek, elsősorban a zsidónak, aztán a pogánynak üdvösségére”. Róma 1, 15-16.
A). Kedves debreceni Testvéreim! Az első, hivatalos szolgálat lehetőségével természetszerűen ötlött fel a gondolat, hogy mi legyen az induló téma, melyről egy szerény beszéd erejéig megmutathatom ittlétem célját? Nyilvánvaló, hogy huszonnégy évi lelkészi szolgálatom mondanivalóját, de az elkövetkezendő évekét sem sűríthettem bele néhány percbe. Szolgálatomat, stílusomat híven tükrözik Teerstegen, a kiváló énekköltő szavai. Egyik beszélgetése alkalmával megkérdezték tőle, hogy hogyan helyezkednek el a mennyországban az oda költözöttek, amire azt válaszolta, hogy nem tud felelni az ilyen kérdésekre, mert nem titkos tanácsos, hanem alázatos szolgája az ő urának. Én is egy hasonló alázattal élek, leszek és maradok ügyszerető, aki fenntartom a jogot, hogy csak arról szóljak, amiről kell, és szeretnék: Az örömüzenetről! Nincs és nem lesz senkinek oka aggodalomra, hiszen hallhattátok, és Isten akarata szerint hallani fogjátok ez után is, hogy a szentleckénkben ilyen természetű igényességről van szó. Röviden tehát azt szeretném, hogy szólhassam nektek is az örömüzenetet.
B). 1). Abban az összefüggésben, melyből kiragadtam beszédem alap gondolatát Pál apostol a fenti alkalommal sem mentette magát a római gyülekezettel szemben, hanem határozottan kijelentette: hogy Isten kezében érzi életét, s bár ő személy szerint megtesz minden tőle telhetőt, gyülekezetének mégis számolnia kell azzal az akadályozó valósággal, hogy ő minden körülményben Istentől függ. Azért állt fenn ez a megmásíthatatlan helyzet, mert Isten teljes mértékben átitatta életét, s a gyülekezeti tagok részéről feléje áradó támadásokra úgy válaszolt, fejtette ki véleményét, mint aki szorosan hozzátartozik Istenhez.
2). Pál apostol, adósnak nevezte magát, ami azt jelenti, hogy erkölcsi kötelességet érzett az örömüzenet hirdetésére. Ebben a tevékenységben – mint a többi másban is – nem történhetett személyválogatás. Sokan személyi kérdéssé tették, hogy Pál apostol nem volt mindig Rómában, és azzal magyarázták ezt, hogy a „kultúrától” távol élő népeknek, műveletlen „vidékieknek” hirdette az evangéliumot. A görögök tehát a görög-római művelődés területén belüli, a barbárok viszont azon a területen kívül eső népeket jelentették. Pál apostol nyomatékosan mutatott rá, hogy az ő szemében az evangélium hirdetése tárgyi kérdés, és nem egyéni elgondolástól, esetleges emberi okoskodástól, vagy hangulattól függ, hanem állandó kötelességet érez a szüntelen szolgálatra. Teljesen mindegy tehát, hogy értelemmel gazdagon felruházott személyeknek, vagy a vallásos ismeretekben járatlan embereknek prédikál. Egy tapasztalatokban gazdag életre hivatkozhatott volna, és egyben azt is bizonygathatta volna, hogy elkötelezettsége megkülönböztetés nélkül való, de mindezt nem találta szükségesnek.
3). „Nem szégyellem az evangéliumot”, összegezte Pál apostol mindazt, amit megelőzően elmondott. Az evangélium „bolondság” ugyan azoknak, akik elvesznek, és az is megtörténhet, hogy ezeknek hasonlóképpen üres szó-beszéd. De, aki hisz az üzenetben, abban lüktet Istennek mindenek felett álló ereje. Ezt az erőt pedig senkinek nem kell szégyellnie. Az örömüzenet nem elvont eszmék hirdetése, hanem Istennek rólunk gondoskodó ereje. Ez életünk nehéz kérdéseit megoldó valóság, melyre mindenkinek szüksége van. Mindebben rejlik benne, tehát az önmegvalósulás, de csak abban az esetben, amennyiben hiszünk Jézus személyében és tanításában.
C). 4). Bizonyára sokféle érzés, s talán megannyi indulat kavarog bennünk, hiszen komoly, várakozási időszakon vagyunk túl mindannyian. Annak idején Pál apostolra várt a római gyülekezet, ti vártatok valaki másra, közel sem rám, én pedig arra várok, hogy beteljen veletek az én örömem. Várakozásunk, tehát így még nem teljes, de ugyanakkor egy irányba terjed, hiszen a római gyülekezet megtalálta Pál apostolt, ti engem, én pedig titeket. Ebben, a mi találkozásunkban is van valami, ami mégis egyformán közös: egy kapaszkodó kilincs, melyet egymás kezébe szoktak adni az emberek, amibe belekapaszkodott Pál apostol, a római gyülekezet, és mi is belefogózkodhatunk. Ez pedig a lehetőség, hogy hitünk alapjairól, az örömüzenetről beszélgethetünk.
5). Távol áll tőlem, hogy Pál apostolhoz hasonlítsam magam, de abban megegyezem vele, hogy én is egyfajta adósságot érzek, s emiatt kész vagyok az evangélium hirdetésére. Hétköznapi adósságaink teljesítésében – a szereteten kívül – igyekszünk mindennek és mindenkinek eleget tenni, de az evangélium hirdetésében a teljességig számunkra is még van néhány évtized. Volt eddig is, akiknek lerójam az említett adósságot, és éppen ezért most is kész vagyok össze fogott kézzel könyörögni hozzátok, hogy tőletek is megkapjam ezt a lehetőséget. Szeretném szólni az evangélium tisztaságát és kezemben tartani egy apró sugarat, melynek fényénél bármikor meggyújthatjátok gyertyátokat.
6). Végre érezhető közelségbe kerültem és ennek köszönhetően örömüzenetet, jó hírt hirdetek, és azért jót, mert rosszakkal tele vagyunk. Évekig terjedően, csakis és kizárólagosan jó hírekről szeretnék beszélni nektek, mint pl.:
a). – jó hír az Istenben bízó ember számára, hogy bizonyíthat: családja, egyháza, népe, nemzete iránt. –
b). – tudnotok kell, hogy az evangéliumban meglelhető boldogság lehetőség azok számára, akik hisznek benne. De figyelmeztetlek, hogy nem elég hinnünk, hanem bíznunk kell. És nem elég bíznunk, hanem szeretnünk kell. Más szóval: mások boldogságát kell keresnünk ahhoz, hogy megtalálhassuk a magunkét.
c). – azt a jó hírt is szólom majd, hogy nekünk, Istenben bízó embereknek nem kell kétségbe esnünk, még akkor sem, ha földi előnyeink és szeretteink elhagytak, s bebizonyítom nektek, hogy képesek vagyunk minden rossz-kellemetlen feledésére, s mosolygó arccal szépnek mutatjuk fel megfosztott, megtépázott, megvert életünket is.
7). Gondoltam arra, hogy megóvjalak benneteket egy fölösleges kérdéstől, s ezért Istentisztelet után nem kell megkérdeznetek, hogy miért akarom mindezeket hirdetni nektek: Azért, mert az örömüzenetben találhatók a világ legjobb hírei, melyek azok a felismerések, hogy valakik hozzánk közel állnak. A boldogságunkat itt kell elérnünk földi életünkben, s ezért bíztatlak, hogy higgyetek Jézus tanításában, hogy örökösen érezhessétek: A mellettünk álló Isten ölel bennünket, és ölelni akar. Szeretetét megmutatja a mellettünk álló felebarát is, de ő még bátortalan, s emiatt nekünk kell kezdeményeznünk. Tagadhatatlanul prédikálom majd a jó hírt, hogy egymás számára éppen mi vagyunk és leszünk a legjobb hír, amennyiben örömben és nehézségben egymás mellé állunk, és hallhatóan mondjuk: Itt vagyok veled!
8). Másodsorban azért szeretném nektek szólni az örömüzenetet, mert Pál apostolhoz hasonlóan nem szégyellem azt. Általában sok alkalmat, és okot szerzünk a szégyenkezésre magunknak, de az evangélium miatt még senkinek sem kellett piruljon az arca. Főleg akkor nem, ha Jézusra figyelünk, aki üldözést, megszégyenítést, megalázást, megtagadást, de még a halált is elviselte anélkül, hogy szégyenkeznie kellett volna. Hirdetni fogom nektek azt a jó hírt, hogy nem kell szégyellnünk magunkat sem az üldözéseink, sem megaláztatásaink, sem nyelvünk, sem nemzetünk, sem vallásunk miatt. Nem szégyellem, tehát alkalmas és alkalmatlan időben hirdetni nektek az örömüzenetet, s azért teszem, mert nagyra értékellek titeket: az egymásért vállalt áldozathozatal örökösei, unitáriusok vagyunk. Ez pedig nemcsak az élettel járó szenvedéseket, hanem a jó hírt, az evangéliumot és a szeretetet is jelképezi.
D). 9). Még egyszer szerényen Teerstegenre figyelmeztetlek, és megkérlek szeretett Testvéreim, ne várjátok tőlem, hogy múltnak és jövendőnek álom képeivel ámítsalak titeket, mert azt nem tehetem. Az időnk meghatározott, amiről nem tudunk semmi közelebbit, viszont egyet bizonyosan megfontolhatunk, hogy ki kell a végsőkig használnunk azt. Balázs Ferenc unitárius lelkésszel vallom, hogy „szomorú dolog volna, hogyha a mi unitárius hitünk nem bírná meg a mindenkori igazat, a lelkiismeret szavát, a határozott imperativust. A lelkiismeret szava Isten szava. /…/ Titkok és meglepetések már csak itt vannak ezen a kurta lélegzetű világon, az öregek taposta úton. Az ősök fájdalom színjátéka hol van? /…/ Magamban hordom Isten tüzét, szüntelen buzgólkodván az ő útjain.”Azt az igazi vallást hirdetem, ami átmegy a vérünkbe, mi életünkké lesz, ami mozgat bennünket, s amelyet cselekszünk /Varga Béla /.
10). Ha megszomorodtatok, vagy terhetek megnőtt, jöjjetek evangéliumot hallgatni, mert megtudjátok tőlem, hogy „mindig van néhány jó ember, aki magában egy meleg szobát hordoz, kályha, tető és ablak nélkül”, /Keller/ ahová bemehetsz, megpihenhetsz, megmelegedhetsz, kisírhatod magad, és enyhülten távozhatsz. Itt, a szív melegében, a vigasztalás, az új reménység megérkezéséig mindenki talál magának nyugalmat, egy kellemes helyet.
Igyekszem tehát bátor és hű maradni, mint a fenyő, mely színét akkor sem változtatja meg, mikor a hó az ágát a földre nyomja /Hirohito/. A kezemben fáklyát hordozok, engedjétek, hogy közétek lépjek vele, s ígérem, hogy nem takarom el előletek a Napot! Ámen.
2008. febr, 3
Pap Gy. László 