2013.10.20. – Az idő – 2.

„És ő változtatja meg az időket és az időknek részeit.” Dán 2,21/a.

Megrakják néha roskadásig,

De a kocsi vígan repül.

A „Vén Idő” ül a bakon

És hajt, hajt istentelenül.

 

Reggel beszállunk nyaktörésre

Készen: Szívünk csak úgy röpít,

/…/

 

 

Délre alább hagy a buzgóság,

A vad iram félholtra ráz.

Nézzük a lejtőt, omladékot,

Lassan, – kiáltjuk, hé vigyázz!

 

Estére végre megnyugodna

Az összezötykölt társaság.

S próbál a vackán elaludni

De a kocsis csak hajt tovább.

/Puskin: Az élet szekerén/

Szeretett Testvéreim!

Pál apostol figyelmeztet, hogy nagy áron is megvegyük a jó alkalmakat (Ef 5, 16), amikor szívvel és lélekkel ráhangolódhatunk a megélt időre. Arra kell gondolnunk, hogy éppen most van a kellemes és alkalmas idő (2 Kor 6, 2) arra, amikor az idő összefüggéseiben beszélhetünk magunkról.

1). Ha a múltról emlékezünk, akkor az mindenkinek nem jelent élményt. Van, akit felkavar, van, akit megnyugtat. Bármelyik csoporthoz tartozónak is valljuk magunkat, a múltra úgy tekinthetünk, mint jövendőnk tükörére.

Múltra, jövőre tekints,

S mely még a tiéd, élj az idővel. /Vörösmarty Mihály/

Sokféle vélemény csatározik a múlt szemlélésekor. Nem az én tisztem eldöntenem, hogy melyik a helyes. Kellett azonban határoznom, állást foglalnom, hogy jó-e emlékeznünk a múltról? Válogattam a bibliai versek között és megállapítom, hogy nincs egyértelmű állásfoglalás a Bibliában sem. Míg pl. Ézsaiás próféta arra buzdít, hogy ne emlékezzünk a régiekről, sőt ne is gondolkozzunk azokon (43, 18), addig a következő helyen azt mondja, hogy meg kell emlékeznünk a régi időkről (46, 9). A Prédikátor meglátása viszont elszomorított engem, hiszen ő azt állítja, hogy a múlt semmivel sem volt jobb, mint a jelen (1, 9).

A múltat nemcsak eltöltött időnkben kell látnunk. Benne felfedezzük őseinket, és éppen emiatt úgy találom, hogy hasznos minden emlékezés. Őseink nélkül törés állt volna be életünkben, azaz nem lehettünk volna a változtatások és változások átélői. Ezért jó nekünk időnként emlékeznünk a múltról, a régi időkről (5 Móz 32, 7) és tudakozódni azokról a történésekről (5 Móz 4, 32) melyekhez szorosan hozzátartozik egész életünk.

2). Isten adta a pillanatot, hogy a múltat azzal változtassa jelenné. Leonardo da Vinci egyik gondolata szépen tükrözi ezt, amikor azt mondja, hogy az emberi élet jelene olyan, mint, amikor folyóvízbe dugjuk az ujjunkat. Az a víz, amit érintünk, a lefolyt idő vége, de ugyanakkor annak a jövendőnek az eleje, mely várhatóan felénk ömlik.

A jelen időről is sokféleképpen vélekedünk. Egyetlen példát hozok fel annak érzékeltetésére, hogy én miként gondolkodom. Társadalmi életünk kapcsolatait figyelem és olyan következtetésekre jutok, melyek elszomorítóak, de mégis biztatással teljesek.

Egy keleti uralkodónak kedvenc alattvalója megdobott egy kővel egy szegény papot. A pap felvette a követ, de nem merte visszadobni, mivel a kedvencnek befolyása és nagy hatalma volt. Betette zsebébe és azt gondolta: Majd egyszer el fog jönni az idő, amikor visszaadom én ezt neki. Nem sok idő múlva, egyszer az utcán járt, amikor csodálkozással látta, hogy a király kedvence egy tevén ül, és a sokaság gúnyolódva kíséri egyik helyről a másikra. A pap azonnal kikapta zsebéből a követ, és arra gondolt, hogy most van a bosszúállás ideje. Azonban, miután meggondolta a dolgot, eldobta a követ és így szólt: A bosszú ideje soha el nem jön, mert, ha az ellenség elég erős, akkor a bosszú veszedelmes, sőt esztelen dolog, ellenben, ha gyenge és tehetetlen, akkor nemcsak esztelen, hanem egyszersmind hitvány, kegyetlen dolog, és mindkét esetben tiltott és bűnös cselekedet. /Unitárius Közlöny/

Az erőszak és a bosszú ideje jellemzi a legtöbb ember jelenét. Igaziból nem is tudja, hogy miért támad, és miért védekezik támadással. Régi harcos ösztöne, vagy magyar testvérgyűlölete szólal meg benne? Tény, hogy megannyi tennivaló lenne ahelyett, hogy állandó védekezésben, vagy támadásban álljunk. A jelen egy pillanat, mely úgy tűnik tova, mint a nyári harmat. Akarva, akaratlan Isten úgy is elvégzi az időket megváltoztató munkáját. Ha tetszik nekünk, ha nem, elszáll fölöttünk a pillanatnyi jelen, s majd üstökösként csapódik belénk a felismerés, hogy nem volt egyetlen, igazán megélt jelen pillanatunk sem.

Nem hittem, közelít az idő, mely végzi keservünk,

S a beborult éjből virrad ránk tiszta verőfény.

Horváth Endre sem hitte, hogy a jövendő gyönyörű áldásokat tartogat. Más szóval azt mondhatom, hogy bíznunk kell jövendőnkben. Az lenne szép, ha mindannyiunk életén szétáradna a reménység, hogy nincs semmi jobb annál, mint, amikor a jövendő meghozza ajándékát: Mindenki örülhetne az ő dolgainak (Préd 3, 22).

A jövőt illető aggodalomról csak annyit jegyzek meg, hogy erre vonatkozóan kétféle buzdítást találtam a Bibliában. Az egyik arra késztet, hogy célratörően szaladjuk meg földi időnket (1 Kor 9, 24), a másik viszont arra figyelmeztet, hogy nem a mi dolgunk tudni a jövendő időt (ApCsel 1,7). Maradjunk abban, hogy sem a hívők, sem a hitetlenek, még kevésbé a babonások nem tudják megmondani, hogy mit tartogat, és mit hoz számunkra a jövő.

Ha engem kérdeztek, akkor hangsúlyozom, hogy személy szerint bízom Istenben és tudom, miként életem. Így jövendőm, és a számomra rendelt időm egyaránt az Ő kezében van. Formál az idővel együtt engem is, és ahogy megváltoztatja bennem és körülöttem az időt, ez a változtatás javamra, javunkra szolgál. Azt is látom, hogy az idő sok szempontból ellenem, ellenünk dolgozik, de tudom, hogy Isten mindig velünk van.

Egy ismeretlen szerző gondolataival zárom mai beszédemet, melyhez nem fűzök magyarázatot. Gondolkodjunk el külön-külön a mondatok közé rejtett értelmen!

Valaki azt állapította meg rólunk, hogy mi, erdélyi magyarok a félemberek földjén lakunk. Lelkünk tele van ábrándokkal, melyekre a legtisztább napfény ragyog, de ábrándjainknak soha nem tudnak kinőni szárnyai. Kezdtünk mi sokat és nagyot, de a végét ki nem vártuk semminek. Két kezünkkel felnyúltunk az égig, de szívünk közepén egy darab kopár mezőség hever. Mi voltunk az örök kezdet és az örök félben maradás. Mi voltunk az örök sietők, s az örök későn érkezők. Nem hiszem, hogy volna a világon hely, ahol annyi a derékban kettétört élet, mint itt. Sorsunk értetlenül rázza le terveink gyümölcseit. S mindennek ellenére száz, ezer csalódás után is kezdjük mindig elölről. Vajon nem éppen most érkezett-e el az idő, mikor bebizonyíthatjuk ennek az ellenkezőjét?

Adja a gondviselő Isten, hogy minél hamarabb teljes emberekké váljunk! Életünket csakis Isten kezébe tegyük, aki minden bizonnyal felelősen cselekszik velünk. Ámen.