– anyák napi beszéd –
„Jézus keresztje mellett ott állt anyja…” Jn 19,25.
„/Ha csak egy virág volna,/ /én azt is megkeresném./ /Ha csak egy csillag gyúlna,/ /fényét idevezetném./ /Ha csak egy madár szólna,/ /megtanulnék hangján./ /Ami csak szép s jó volna,/ /édesanyámnak adnám./ (Létay Lajos).
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Megszokott környezetben, szinte a szokásos arcok koszorújában mi is megüljük az édesanyák napját, mint teszik mások, akik kereszténynek vallják magukat és százával szórják és nyújtják a virágot élő és emlékében élő édesanyák felé. Ma azokra a testvéreinkre is figyelhetünk ismét, akiknek esze ágában se jut soha legalább egy szerény mondatban hálát adni annak, aki a világra hozta, dédelgette, nevelte, imádkozott érte és bőven aggódott is azért, hogy minden jóra forduljon gyermeke életében. Ma tehát mindenkivel és mindenki nevében gondolunk az édesanyákra és ha egy mód van, akkor nem teszünk kivételt ebben senki felé még abban az esetben sem, ha tudjuk, sőt ismerünk környezetünkben olyanokat, akik esetleg mulasztottak édesanyaként. Szóval a mai leányok és fiak nyugodtan mondhatják a költővel: /lelkifurdalásom van mert még nem hívtam fel édesanyámat/ /és nem kívántam boldog születésnapot/ /mert miközben boldog születésnapot kellett volna kívánnom/ /egy verset írtam neki/ /arról hogy miért van lelkifurdalásom/ (Lackfi János).
Akik ismeritek stílusomat, nyomban észrevettétek textusválasztásomból, hogy ebben most is elrugaszkodtam kissé a hagyományostól. Miként mindennek megtaláljuk rendre a megfelelő magyarázatát, úgy én is megkerestem és most közölhetem veletek döntésem okát. Azért esett választásom erre az alapgondolatra, mert szinte mindenfelé ott találjuk az édesanyát gyermeke mellett. A kivételeket már említettem, ebben az esetben nem foglalkozom velük. Amikor a múlt esztendőben átéltem édesanyám elvesztését, de főként utolsó szenvedésének időszakát, bármilyen különös, rohamszerűen átviharzott rajtam az anyaság számtalan velejárója. Ezek közül a legfontosabbat átélhettem, a gondoskodást. Míg tapasztaltam, hogy minden kellemetlen emlék szertefoszlott, addig felerősödött bennem a gondoskodási ösztön, majd helyébe lépett az önzetlen szeretet. Soha nem éreztem ilyent még akkor sem, amikor annak idején ritkán tisztába tettem valamelyik gyermekem. Felerősödött bennem az a felismerés is, hogy az édesanyák valóban ott vannak mindig gyermekükkel még akkor is, ha ez fizikálisan nem érzékelhető. Miért is ne lehetne jó példa ebben a gondolathalmazban Jézus édesanyja, aki nemcsak gyermekkorában, hanem szenvedésének pillanataiban is ott állt gyermeke keresztfája alatt.
Most röviden szaladjunk át a szenvedések időszakán, majd az író gondolatával összegezzük az elmondottakat és kössük csokorba letisztult érzéseinket! Nincs érzékeltetőbb példa annál, hogy ott van a szenvedés Jézus egész életében. Az sem baj – nem követünk el szentség törést, ha nyomban felállítunk valamilyen párhuzamot. Amennyiben születésére figyelünk, azonnal tapasztaljuk, hogy másmilyen volt, mint általában megszoktuk a híres emberek esetében, vagy másokéban. Nemcsak a körülmények miatt, hiszen más is született szegényes helyen, vagy közegben, hanem a kivetettség, a kiszolgáltatottság ténye ejthetett komoly, életre szóló sebet. Sokat nem tudunk Jézus gyermekkoráról, de meg vagyok győződve, hogy istenes magatartása miatt sok kellemetlenségben lehetett része kortársaival, vagy éppen a nagyobbakkal szemben. Nemcsak az általunk ismert Isten-hiányos rendszerek szülték ezeket a gonoszságokat, hanem mindig voltak olyanok, akik túl az Isten-tagadáson arra is törekedtek, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzanak azoknak, akikről észrevették, hogy gazdagon szeretnek. Semmi kecsegtető nem volt életének abban az időszakában, amikor elhagyta a szülői házat. Felnőttként és Istent prédikáló emberként azokba a nehézségekbe ütközött, melyekről már tájékoztatnak a bibliai leírások is. Sokszor olvasunk arról, hogy szinte sehol nem várták „tárt karokkal”, ahová Isten üzenetét vitte. A jeruzsálemi bevonulása utáni események aztán egyértelműen magukon hordozzák a szenvedés jelzőit. Akik korábban dicsőítik, azok kiáltanak most feszítsd meg-et feléje, fittyet hányva arra a szenvedésre, melyet hamarosan el kell viselnie, sőt, ami aztán halálát okozta. Bármilyen nehéz újraismételnünk a helyszíneket kötelező, hiszen mindenütt ott találjuk az édesanyját. Ha nem bizonyosodhatunk meg a leírásokból, akkor nyugodtan gondolhatunk arra, hogy imádságaival mindig végig kísérte gyermekét. Máris megállapítom, hogy az édesanyai tevékenységnek egyik lélekkel teljes feladata, hogy gyermekéért imádkozik és imádkozhat. Számomra is eltelt néhány esztendő, míg ráébredtem ennek fontosságára. Nem mérhetem össze társam, feleségem, gyermekeim édesanyjának imádságaival az enyémet, de valami hasonló történik, csak fokozottabban, mint, amikor kétségbeesetten imádkozom gyermekeim holnapjáért. Szó szerint úgy imádkozott Jézus édesanyja is gyermekéért, mint, ahogy minden jó édesanya teszi az övéiért. Talán sokan ebben a pillanatban is. És amint ígértem, következik az író összegezése: „Ha nagy csapás, lelki fájdalom ér, mindenekelőtt gondolj arra, hogy ez természetes, mert ember vagy. Mit is képzeltél? Ember vagy, tehát kedveseid meghalnak, barátaid elhagynak, s minden, amit gyűjtöttél és szerettél, elrepül, mint a por a szélviharban. Ez nem csodálatos, hanem a természet rendje szerint való, ez az egyszerű és természetes. Inkább az a csodálnivaló, hogy nem érnek mindennap nagy csapások. Ember vagy, tehát szenvedned kell; s szenvedésed nem tart örökké, mert ember vagy.” (Márai Sándor).
Hallottam egy kisfiúról, aki ebben az esetben nem én voltam. Én az voltam ugyanis, aki megtanultam az anyák napi verset, de valami miatt könnyeimben fuldokolva nem sikerült elmondanom, így sem a versben leírt szép gondolatok, sem a csokor virág akkor nem került átadásra. Az a másik fiú viszont rosszabbul járt, mint én. Ő is bevállalta a szavalást, elkészült a csokorkötéssel, elszavalta szépen a verset, de a csokor átadásakor döbbent meg mindenki, hogy a fiúnak nincs édesanyja és nem beszélték meg előre, hogy ki lesz a helyettesítő. A történet máig érő szomorúsága nem csak annyiban fogalmazható meg, hogy ez a gyermek árva volt és egy ilyen történet csatolható életéhez név nélkül, hanem azok a kérdések, melyek mindannyiszor feltevődnek a történet említése rendjén, hogy pl. ki fogja élete folyamán elkísérni könnyes imádságaival, aggódó szeretetével és állandó megbocsátásával? Többek közt ezért felnőtt fejjel is meg kell látnom, és láttatnom, hogy milyen nagy szükségünk van édesanyánkra. A nagy kérdés ebben az esetben is feltevődik, sőt szerintem életünk hátra maradt időszakára nézve megválaszolatlan marad, hogy akik elveszítettük édesanyánkat, kinek a támogató imádságára számíthatunk?
Vagy talán érzéseink feloldódhatnak valahogyan, mint a könnyek. „A /…/ folyó partján ültem, és sírtam. /…/ minden, ami ebbe a vízbe hullik – a falevelek, a bogarak, a madártollak -, a folyó fenekén kaviccsá változik. Ó, ha kitéphetném a szívemet a keblemből, és belehajíthatnám az áradatba! Nem volna többé fájdalom, sem szenvedés, sem emlékek. A /…/ folyó partján ültem, és sírtam. Hideg téli nap volt, és éreztem, ahogy a könnyeim lecsorognak az arcomon, azután elvegyülnek a jeges vízzel, amely a lábaim előtt hömpölyög. Valahol ez a folyó is csatlakozik majd egy másikhoz, aztán megint egy másikhoz, míg végül – távol a szememtől és a szívemtől – ez az összes víz beleömlik a tengerbe. Folyjanak hát minél messzebbre a könnyeim, hogy kedvesem soha ne tudja meg, hogy sírtam miatta. Folyjanak minél messzebbre a könnyeim, hogy elfeledhessem, a /…/ folyót, /…/, a templomot /…/, a ködöt, az egész utat, amit megtettünk. Hadd felejtsem el álmaim országútjait, hegyeit és mezőit. Álmaimat, amelyek az enyémek voltak, és amelyekről mégsem tudtam.” (Paulo Coelho).
Ne feledjük! Amiként megfogalmazódik sok emberben a másokért való imádkozás vágya, vagy amiként átrendeződik életünknek ez a vonatkozása is, rajtunk kívül még számtalan ember áhítozik hasonló megoldás után, hiszen őket is rongálja naponta a szükség. Ne feledjük, hogy ránk, vagyis a mi imádságainkra is vágynak többen, akik megvalósíthatónak érzik még mindig holnapi álmaikat. Segítenünk kell nekik, hogy közelebb kerüljenek a reménységükhöz. Tulajdonképpen ők azok, akik még megtöltik életünk nemcsak a változás kiszámíthatatlanságával, hanem a beteljesülések és viszontlátások örömével is. Szükségünk van minderre? Igen, azért, hogy szeressük életünket, szeressük azokat, akiket Isten ebben nekünk adott, és nem utolsó sorban szeressük Istent és embertársainkat.
Isten éltesse az édesanyákat, a megholtaknak pedig adjon csendes pihenést az örökkévalóságban. Mindörökké. Ámen.
Debrecen, 2018.05.06.
Pap Gy. László 