2010. június 5-e végleges, megmásíthatatlan és szomorú tényt idéz! Közel fél évszázados történések emléke fonódik össze a Homoród mente és a Gagy völgye között. Ezek megmaradtak, élnek és emlékeztetnek.
Lapozgatom a Keresztény Magvetőket, az Unitárius Közlönyöket. Hasábjaikon kinyomtatott prédikációi, tanulmányai, alkalmi írásai sorakoznak. A polcokon irattartók, füzetek, szemléltetőképek, idézetek-gondolatok gyűjteménye sorjázik, kézzel vagy írógéppel írottan, tanulmányok, méltatások, amelyek ünnepi alkalmakra vagy a teológiai csendes-napokra való felkérésekre készültek.
A lapozgatás közben az írásai mellett gondolataimban végigvonulnak az egyházközségek épületeinek nagyobb javításai. Csak néhányat sorolnék: templomjavítások, székelykapu- és emlékműállítás, a magyarandrásfalvi templom építése. Ezen események során sok elhangzott véleményfoszlánya is megelevenedik, hallom, ahogyan sokszor elismételte – akár a lelkészi lakáson – azokat. Megelevenedik az a fél évszázadnyi munka, eredmény, megvalósítás, amely egy teljes életmű, de mindenekfölött a nép szeretete. „A nép között élni, a nép mellett maradni, a nép elé kiállni” – ez volt az ő hitvallása.
De most, amikor emlékeztetni akarok rá, 2007. október 14-ét említem meg, az ünnepélyes kibúcsúztató istentiszteletet a szentábrahámi templomban. Ott, akkor hangzott el utolsó szószéki szolgálata. Beleolvasva az említett prédikációba megtudhatjuk, hogyan vall magáról a múltat és a jövőt illetően:
„47 évig szolgáltam Unitárius Egyházamat, Isten és emberszeretettől vezérelve. Ha ehhez hozzáadom a négyévi teológiai tanulmányi időt, akkor elmondhatom, hogy 51 esztendeje vagyok szoros kötelékben Erdélyi Unitárius Egyházammal. 1973. augusztus 1. óta, a 34 év alatt vérbeli szentábrahámi lettem annak ellenére, hogy Homoródújfalut, az első szolgálati helyemet, annak 13 évi szép emlékét ma is szívemben hordozom. Hogy hány egyházi beszédet mondtam el, hány gyermeket kereszteltem, hányat konfirmáltam, hány ifjú pár házasságára adtam áldást, hány halottat kísértem ki a temetőbe, meg sem próbálom összeszámolni. Talán csak annyit, hogy nemzedékek nőttek fel mellettem, nemzedékek távoztak el mellőlem az örök hazába, és a nemzedékek tagjainak öröme és bánata átfolyt a lelkemen. A kibúcsúzás órájában felteszem a kérdést: Mi marad meg az én tevékenységem eredményéből a jövő számára? Pál apostol felel nekem, s neked is, testvérem: »Most azért megmarad a hit, remény és a szeretet.« Megmarad az a szeretet, amely engem e helyekhez kötött, amelyet megéltünk a gyülekezettel, amely biztosította azon igyekezetemet, hogy ma felemelt fejjel mondhassam, nem tartok senkivel haragot. Így megyek el. Viszem magammal a Szentábrahám-Magyarandrásfalváról a legnagyobbat, s magam után hagyom a legnagyobbat, ami megmarad, a szeretetet.”
Az emlékezés súlya alatt én is feltettem magamnak a kérdést, hogy egy lelkész élettárs után mi marad meg? A válasz pedig csak az lehet, ami az elköszönő beszédében elhangzott Pál apostoltól: Megmarad tehát a szeretet!
Jakab Éva
Pap Gy. László 