– adventi beszéd –
„Isten elég hatalmas ahhoz, hogy bőven megadjon nektek minden adományt, hogy mindig és minden tekintetben bőven ellátva készen legyetek minden jótettre. Az Írásban ezt olvassuk: Osztogat, adakozik a szegénynek, és jósága mindvégig megmarad.” 2Kor 9,8-9.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Vallomással tartozom. Kedves-kellemes gondolathalmaznak tűnik a jóság, de kibontásakor álltak elő a nehézségek. Lehetetlen csakis és kizárólagosan a „jóságról” szólnom akkor, amikor szinte elválaszthatatlanul szalad mellette a gonoszság, a rosszaság. Nem is lenne helyes részemről, ha kiemelném környezetem összefüggéseiből a jóságot, hogy arról beszéljek csupán, mert ez által mindenképpen beleesnék az elfogultság, az önzés csapdájába.
Nem volt nehéz rájönnöm erre, ugyanis feltétlenül megfogalmazódott bennem egy kérdés. Milyen ember vagyok én? A jók, a rosszak, vagy a közepesek közé sorolom magam? Akkor léphetek tovább, amennyiben ismerem a helyes választ. Ettől a pillanattól kezdve jobban szétnéztem magam körül, hogy még alaposabban belelássak rejtelmeimbe. Mi, akik itt vagyunk advent 2. vasárnapján, hasonló feladat előtt állunk. Csakis akkor gyújthatjuk meg adventi várakozásunk második gyertyaszálát, amennyiben a kijelölt úton haladunk.
Hogy megerősítést adjak előbbi meglátásomnak, máris az ókori gondolkodás egyik jellemző alakjához folyamodtam segítségért. „Ha jó akarsz lenni – mondta Epiktét – előbb hidd el azt, hogy rossz vagy.” Milyen rosszul esett ez a megállapítás. Főleg, ha más szájából hallom. Nem is fáj annyira, ha magányomban saját magam jövök rá erre az igazságra. Ha azonban más tesz rólunk ilyen megállapítást nyomban felvesszük a védekezési álláspontot. Az a kérdés, hogy miként sikerül bebizonyítanom jóságomat úgy, hogy elkerüljem az öndicséret csapdáját? Nehéz feladat!
Arra gondoltam Testvéreim, hogy haladjunk mai szentleckénk segítségével a jóság egyik járható útján, s így talán sikerül megtalálnunk önmagunk jóságát is. Ennek érdekében két részre bontottam az alapgondolatot, melynek első felében arról kell beszélnem, hogy Isten bőven megadott nekünk minden adományt ahhoz, hogy jó emberek legyünk és maradjunk, valamint így készen is álljunk minden jótettre.
Feltevődik máris a kérdés, hogy nehezebb, vagy könnyebb nekünk jó embereknek lennünk, illetve maradnunk? Vagyis csakugyan számít esetenként, hogy túlterheltek vagyunk a családban, a munkahelyen? Hogy mindenfelé megfelelően kell bizonyítanunk, különben bármelyik pillanatban komoly következményekkel kell szembenéznünk? Hallgassuk csak meg, hogy miként nyilatkozik ezzel kapcsolatosan a kor egyik híressége 1905-ben: „Eddig csak ötven lépésre hangzott el szavam, ma már a telefon útján beszélhetek száz, meg százmérföldnyire is. De vajon ezzel jobb ember lett-e belőlem? Nem az a fő dolog, hogy mennyire hallatszik el az én szavam, hanem az, hogy ki vagyok én, s van-e valami mondanivalóm? Amikor bátyám született, 1794-ben egy cseppel sem utazhattak gyorsabban az emberek, mint Ábrahám pátriárka idejében. Mindezek a bámulatra méltó változások az óta jöttek létre. De mi szükség is van arra, hogy 6-10 km helyett egy óra alatt 50-60 km-t fussak be? Meg kell adni, hogy nagy kényelem; de éppen nem következik ebből az, hogy én egyúttal jobb ember is vagyok, mint őseim; s aligha jobb és nemesebb a szándék, mely engem vezet. Újból és újból nem az a kérdés, hogy mit, milyen hamar és feltűnően tudok végrehajtani. Ki és mi vagyok én /…/.” (A genfi 1905 évi nemzetközi vallásos kongresszuson Mino J Savage lelkész által mondott beszédből).
Látom, hogy magyarázkodnom kell. Nemcsak a fenti, felvetett gondolattal, hanem a kiválasztott idézettel kapcsolatosan is. Modern időszakunk egyik különös, de ugyanakkor hasznos vívmánya az okostelefon. Ritka ma már az olyan ember, aki ne venné használatba a régebbi, vonalas telefonkészüléke mellett. Praktikus, viszonylag megfizethető, s hozzátartozik szaladó életmódunkhoz. Van azonban használatában egy parányi aggodalom. Lelki vonatkozásban, s nem működésével kapcsolatosan. A világ bármelyik részén is tartózkodunk, elérhetővé válunk e készüléknek köszönhetően. Ma már az üzemeltetési díjak is annyira közelítettek egymáshoz, hogy nem számottevő a fieztési különbség, ha azon keressük meg egymást. Ennek ellenére, mégis bizonyos furcsaságnak lehetünk szem- és fültanúi, hiszen továbbra is találkozunk panaszkodó szülőkkel, akik csak várják, várják távoli országokban élő gyermekeik hívását. Más szülők pedig éppen azzal dicsekednek, hogy rendszeresen hívja távolba költözött gyermeke. Vagyis nyomban megszületik a megállapítás. Az egyik gyermek továbbra is jóságáról ad bizonyságot, míg a másik, éppen szülője iránti érdeklődésének elhanyagolásával váltja ki belőlünk a jelzőt. Rossz gyermeknek bizonyul.
Érdekes módon semmi nem szólt arról, hogy milyen időtartamot ölelt fel az egyes hívás, vagy beszélgetés, sőt arról sem kell tárgyalnunk, hogy honnan hívott a gyermek. Ebben az esetben elegendő, ha tudjuk, hogy eleget tett vagy nem, gyermeki kötelességének, azaz gyakorolta-e a szeretetet. Így, hát, amennyiben egybevetjük a technika vívmányát a jelen kor jóságra vonatkozó követelményeivel, akkor nyugodtan megállapíthatjuk, hogy Isten most is megadott minden lehetőséget arra, hogy megmutassuk jóságunkat azoknak, akik vágynak rá, akik szorosan hozzánk tartoznak. Ettől aztán már csak egy lépésre van a többi lehetőség, hogy vonatra, repülőre, saját autóba üljünk, s kilométereket hagyjunk magunk mögött rövid idő alatt, hogy így részesíthessük egymást a személyes találkozás örömében.
Elérkeztem mai beszédem második feléhez, melyben – most már rövidebben, mint a megelőző pontban, arra kell keresnem néhány gondolatot, hogy amiként Isten jósága megmarad mindvégig, van-e számunkra esély, hogy mi is ugyanígy megtarthassuk, de főleg megélhessük Istennel, egymással, a világgal szembeni jóságunkat?
Visszakanyarodom beszédem első felében tett megállapításomhoz, hiszen ebben az esetben is megjelenik a jó mellett a rossz. Nem kell csodálkoznunk, hiszen elég gyakran halljuk környezetünkben, hogy valaki nem érdemelte meg Istentől, hogy ilyen kellemetlen csapást mérjen rá. A félelemtől nem mondják ki hangosan az emberek, de szívük mélyén egyértelmű a megállapítás, hogy ebben az esetben – legalábbis – Isten a rosszabbik arcát mutatta meg nekik. Az a véleményem, kedves Testvéreim, hogy nem szerencsések ezek a magyarázkodások, hiszen többnyire a tévedés csapdájába eshetünk. Annál is inkább, mert megkérdőjelezhetetlen Isten jósága. Olyan ez a jóság, mint, amilyen különbség van a szó és tettbeli jóság között. A szó egyfajta magyarázata jóságunknak, a tett pedig bizonyítása. Ezt a következőképpen fogalmazta meg az egyik író: „A jó bujkálva él, gyanúsítják, érzelgősséggel és naivitással vádolják, sőt – éppen ellentétként – valami agyafúrtan ravasz önzést tulajdonítanak neki. Hát inkább visszahúzódik. Teszi, amit tennie kell, és nem nyilatkozik, nem tiltakozik. Nem természete. Úgy-e máris türelmetlenek? Jóság? Szép szavak a »rossz« világban.” (Salamon Magda) Milyen helyesen fogalmaz az író: „Szép szavak a »rossz« világban”.
Nagy hibát követünk el, tehát, ha e két tényezőre összpontosítunk a helyett, hogy jócselekedetekkel töltenénk meg mindennapi életünket. Ebben az esetben ugyanis mindig csak azért magyarázkodunk, hogy környezetünk, a világ tudomására hozzuk, hogy micsoda rossz világban élünk. S ha időnként megkörnyékeznek az ünnepi érzések – mondjuk így adventben járva, vagy éppen még közelebb érve a karácsonyhoz, akkor szép szavakat keresünk a velünk kapcsolatosan kifogásolás alá került hozzáállásunkat illetően. Ebbe aztán helyet találnak a lehető legkülönbözőbb magyarázatok. De mindannyian tudjuk, hogy semmi nem állhat jóságunk, szeretetünk elé. Amennyiben csakugyan valaki gyermekként, vagy éppen gyermekéért aggódó szülőként jó cselekedetet akar ragasztani hite mellé (2 Pt 1,5.), akkor számára nem létezik a kilométer, vagy a technika ördöge által létrehozott akadály.
Összegezésképpen még egyszer ismételem az apostol helyes meglátását, s kimondom bátran, hogy Isten elég hatalmas ahhoz, hogy bőven megadjon nekünk minden adományt, hogy mindig és minden tekintetben készen legyünk a jótettre. Vigasztaljon és bátorítson egyben, hogy Isten: Osztogat, adakozik a szegénynek, és jósága mindvégig megmarad.
Végül pedig álljon előttünk egy igen találó, adventre, és mindenkorra alkalmas biztatás: „/…/ Sok jó szándékunk abbamarad, mert nagyon puhák és gyengék vagyunk. Az erkölcsi követelmények sokszor keménynek, nehéznek tűnnek. Szeretnénk ugyan a bűnt elkerülni, de erőfeszítést már nem vállalunk. Szeretnénk az erényt gyakorolni, de érte áldozatot hozni nem akarunk. Pedig tudomásul kell vennünk a komoly valóságot, hogy /…/ a bűn kerülése és az erény gyakorlása önlegyőzés, önmegfeszítés nélkül lehetetlen!” (Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 29. Old.)
Nem hangzik kellemesen, de ki kell mondanom, hogy csakis megfelelő áldozat vállalásával sikerül jó emberekké válnunk. Nem elegendő saját keresztünk hordozása, hanem részt kell vállalnunk a jézusi keresztviselésben is. Ámen.
Pap Gy. László 