2012.07.15 – Az ígéret földje

Bibliaiolvasmány: 5 Mózes 1, 31-37.


– általános beszéd –

„A pusztában is láttad, hogy úgy vitt téged Istened, az Úr, ahogyan fiát viszi az ember, az egész úton, amelyen jártatok, míg el nem érkeztetek erre a helyre. Rám is megharagudott az Úr miattatok és azt mondta: Te sem mégy be oda.” 5 Mózes 1, 31. 37.

Szeretett Azyámfiai, Testvéreim! Nagy írónk gondolatával vezetem be mai mondanivalómat, aki a következőképpen nyilatkozik a vándorlásról: „Mint a vándor, aki egy bonyolult hegyrendszert ismert meg vándorlásai közben, s a legmagasabb csúcsra érve, átlátja egy táj szerkezetét, áttekinti a hegycsúcsok összefüggő sorozatának geológiai törvényszerűségét, úgy látjuk mi is a múló évekkel a rendszert mindabban, ami történik életünkben és mások életében. Ez az áttekintés, melyet csak az évek múlása hoz meg, a legnagyobb elégtétel, melyet az emberi és világi dolgok megismerése közben szerezhetünk.(Márai Sándor).

Nagyon rég hallottunk először a zsidók pusztai vándorlásáról. Történhetett ez gyermekkorunkban, vagy éppen felnőtten érhetett a régi élmény, amikor megtapasztalhattuk a fogságban élő emberek nyomorúságos helyzetét, és a szabadulás örömét is.

Ma ennek a vándorlásnak viszontagságai, nehézségei között kell keresnünk a jövő heti, elkövetkező életünk útját, hiszen szinte mindennapos számunkra is egyfajta rabság, melyből ki akarunk törni, s a gyakorlat bizonysága szerint tapasztalható, hogy próbálkozásaink többnyire sikertelenek maradnak, reménységünk letört fa lombja, miközben nemzedékek váltják egymást örökös készenlétben a szabadulásra. Hétköznapi kérdéseink között gyakran ostromoltuk egymást és az eget, mert úgy éreztük, hogy hiányzik valami szabadulásunk feltételeiből. Kérdezgettük, hogy mikor érkeznek a lehetőségek, melyek még mindig váratnak magukra, és kik azok a személyek, akiknek meg kell születniük, hogy vezérekként az élre állva, végre kivezessék a mindennapi gondjaikba fulladt, elreménytelenedett népet?!

Egyéni véleményem, – mellyel találkozunk a gazdag és Lázár példázatában is, már sokakat az sem győzne meg, ha valaki feltámadna a halottak közül -, hogy a mi várakozási időnk rég lejárt. A korábbi Mózesek helyett is újak jöttek, de az ásítozó nép visszadőlt szunyókálni az ágyába, mert túl fáradtnak érezte magát, hogy vállalkozzon a nehéz útra. Különben is mindene megvolt, csak a szabadsága hiányzott. Az a kérdés tehát, hogy van-e értelme beszélnünk ma a lelki fogságunkból való szabadulásunkról? Meggyőződésem, hogy nem csak érdemes, hanem szükséges is, annál is inkább, mert mindenki vágyik az eszményi szabadságra.

Mielőtt rátérnék a következő gondolatra, figyeljünk az alábbi idézet mondanivalójára: „Amikor az ember mindenfélét képzel és tervez, álmodik és remél – ez a várakozás jó része. Milyen lesz? (…) Hogyan lesz? Néha megálmodjuk! (…) Ezért nehéz az álmok üzenetét megfejteni, mert nem csak a múltunk és a jelenünk, de gyakran a jövőnk is üzen. Néha bizony belenézünk életfilmünk következő, még nem megélt jelenetébe… Várakozni egy ideig jó. De amikor várunk, várunk, és hiába – az már nem. /…/ ha nem történik valami, vagyis ha megáll az életed, s nem bomlik ki előtted, amit a jövőd rejt… az már nyugtalanító, sőt kifejezetten kellemetlen. Ha meghal az idő, meghal a hit és a reménység is, s megjelenik az embernek az a sötét és halálszagú ősélménye, hogy amit vár, soha nem jön el! Soha. Az ígéret nem teljesedik be.” (Müller Péter).

A felolvasott bibliai rész egy hozzánk közel álló képpel vezeti be gondolatainkat a zsidók vándorlásába. Isten mindig ott járt népe előtt, s bár az gyakran hiányolta jelenlétét, mégis úgy védelmezte őket, mint ahogy karjai között hordozni szokta az édesanya gyermekét. A nép nem tudott megválni a kísértéstől, hogy ne emlegesse fel szüntelen napi szükségleteinek hiányát, s ezért hangosan követelőzött kenyérért és vízért. Istentől megkapta a fennmaradásához szükségeseket, és ott volt a biztosíték is az ígéretben: beviszi őket egy boldog földre. A 21. század elején élő ember nemcsak fenntartásokkal fogadja ezt az egész vándorlást, hanem okoskodásaival is igyekszik kikerülni a megvalósítandó célt. Mondogatja magában, hogy: nem csoda, hisz 40 éven át megrendülhetett a nép bizalma, s a miatt tántorodott el az oszlopban előtte járó Istenétől. A kérdést viszont úgy is meglehet fogalmazni, hogy miért nem érzi a gyermek az őt ölelő szülő karjait? Miért nem érezte meg a nép Istennek ölelő karját, aki úgy hordozta őket, mint a legjobban szerető szülő a gyermekeiket?

Két hibát fedeztem fel a nagy vándorlásban, melyek ránk is érvényesek lehetnek:

– 1. a mindennapi kenyérgondok messze elhomályosították a „nagy célt”,

– 2. az előre haladásban megvolt az ölelés, de egyoldalúságban létezett, hiszen nem érezte a gyermek szülőjének – Istenének – ölelését, és nem bújt közel hozzá szeretetével. A felemlített bibliai képben a felnőtt tudta, ismerte a célt, hogy neki az „Ígéret földjére” kell bemenni, s a gyermek mit sem tudva arról szorosan rálapult, nyakát szorítva, akarata ellenére haladt előre. Isten tehát ölében hordozta népét, a nép pedig gyermekeit keblén nevelte fel. Egy lépésre álltak az Ígéret földjétől, a nagy céltól, amikor halhatták, hogy nem mehetnek be arra a földre, ahol a boldog élet lakozik. Ezt a tényt Mózes elkeseredve mondta népének, s a számonkérésekre mintegy összegezte a következtetését, miszerint népe magatartása miatt ő nem mehet be a megígért földre.

A bibliai történet mesés világából lépjünk közelebb a valósághoz! Meglátjuk magunkat, népünket, ölünkben tartott kevés számú gyermekeinket, s közben földön és égen Istent keressük, jól lehet nincs távol egyikünktől sem. A világ rendje megváltozott, s hála Istennek lassan elfeledjük, már nem érezzük azt a fogságot, melyben annak idején rab volt a zsidó nép és rabok voltunk mi is. Van azonban bennünk egy vágy, mely arra sarkall, hogy kitörjünk végre lelki életünk kelepcéjéből, és megérezzük az ölelésben megfogant szeretetet. Erre szükségünk van, mert mindannyian gyermekek, és tegyük hozzá: ölelések eredményei vagyunk. Ennek tudatában el kell mondanom azt is, hogy ismerjük tehát a kiszabadulás lehetőségét, viszont a felmerült akadályok még mindig meggátolnak a cselekvésben.

Milyen feltételek, vagy kik hiányoznak a sikeres kezdésből? Voltak Mózesek a ti életetekben is, akik elől jártak, a felhőt követték és hittek Istenben. Hányadik nemzedéknek kell elhaladnia a megígért föld határa mellett? Még hány nemzedék növeli fel karjai között gyermekét, s míg szereti azt, nem veszi észre az Isten ölelésében megszületett egyoldalú isteni szeretetet?

2008-ban én is beléptem pusztai vándorlásotokba. Istennel jöttem, előttem járt Ő, és hittel követtem. Hívogattalak, biztattalak, mert éreztem, hogy nincs messze az ígéret földje. Tapasztaltam kenyér-gondjaitokat, s annyira sajátommá tettem aggódásotokat, hogy azokon a vasárnapokon is, mikor csak a családom volt a templomban, hűségesen imádkoztam Istenhez, hogy nektek, mindnyájunknak erőt adjon kenyérkeresésünkhöz. Míg mannáért és fürjekért gyakran ostromoltuk az eget, azt is tapasztaltam, hogy nemcsak gyermekeinket, hanem egymást is karjainkon, szívünkön hordozzuk. Belefáradtunk: nehéz volt már a könyörgés is, nekem a magány, nektek pedig a hét 7 napjának elfoglaltsága miatt. A szeretetünk is alább hagyott, mert sokan azt mondták: nem szülünk gyermeket, mert nagy nehézséggel kell hordoznunk magunk után. Jó gondolkodásúaknak neveztük magunkat, miközben elfeledtük, hogy bennünket is ölükben neveltek fel szüleink, és számunkra is jó lenne, ha a mi nyakunkba is belekapaszkodna a jövendő szeretet.

Ingadozni láttalak titeket és megrendített a felismerés: Az nem lehet, hogy Isten szeretetétől eltávozzon ez a nemzedék. Az lehet, hogy Isten több nemzedéktől is megtagadta a megígért földre való bemenetelt, de ez a jövendő nemzedék az újraindulást testesíti meg. Én az élre álltam, s kineveztem magam Mózesnek. Isten bátor harcosaként ott jártam előttetek, s közben saját lábaira ereszkedett ifjaitokat csalogattam, hogy jöjjenek, mert Isten megígért egy hazát, melyben kiegyensúlyozottá válik az életünk. Én, az új Mózes a szántó-vető ember elszántságával nem tekintettem vissza, s mára azt kellett tapasztalnom, hogy alig van követőm. Hogy csalóka ábrándnak tűnik-e az ígéret, én azt helyettetek meg nem mondhatom, de annyit tudok, hogy míg visszafordultam, hogy visszaszaladásotokban utolérjelek, rájöttem, hogy nem vagyok Mózes, hanem Pap Gy. László, egy ember a többi közül, aki hisz Isten ígéreteiben. Éppen azért, mert nem vagyok Mózes, nem szólhat nekem az isteni figyelmeztetés, és nem vádollak titeket sem amiatt, hogy oda, az ígéret földjére nem mehetek be. Továbbra is érzem, hogy ölel engem Istenem, szívem dobbanásában él a remény, hogy hamarosan az ígért föld határára érek. Még egy bérc van a láthatáron, és csak arra kell felmennem ahhoz, hogy megérkezzem. Azt is mondom, hogy nem maradhatok le azoktól, akik bíznak Isten szeretetében és az ő ígéreteiben. A szemem könnybe borul, ha arra gondolok, hogy ti nem akartok jönni a reménység hittel kikövezett útján. A történet tehát nagyon régi, s így a keret is, de a szereplők újak és mi vagyunk azok. Felnőttek, akik saját lábainkon haladunk céljaink és reményeink fele, de ne feledjük, hogy Isten bennünket is karjai közt hordoz a Nagy úton. Bele kell kapaszkodnunk az Ő szeretetébe. Végül egy kedves idézettel zárom mai beszédemet: „Ha köd ereszkedik le, ha dér szitál reád, ha ágyútűzben állsz, vagy végigver a vihar, te tárd ki a két karod, ölelésre tárd, mert hátha egyszer kisüt még a nap, valahonnan tán nyúl egy kéz feléd, hogy hidat verjen a parttalan folyón, mely elválasztja az embertől az embert.” (B. Radó Lili). Ámen.