- nap:
„… lebontotta az elválasztó falat…”
– hiterősítő – 8.
Textus: Ef 2,13-19
Kedves Atyámfiai, szeretett testvéreim! Elérkeztünk hiterősítő istentiszteleteink utolsó állomásához és egyben itt vagyunk húsvét előtti második vasárnapon, amikor figyelmünk egyre inkább összpontosul a lényeges tanításra. Tesszük ezt azért, hogy, ha egy mód van, akkor semmi el ne kerülje figyelmünket, ami hozzásegít emberi életünk szebbé és jobbá tételéhez, valamint reménykedünk abban, hogy ebben az évben is kiteljesedik bennünk az ünnepi áldás. Szép gondolatsor állítható fel mai elmélkedésünkben is, viszont előrebocsátom, hogy a mai alkalommal, akarattal kihagyom azt a részt, mely Pál apostol Jézusról vallott felfogására utal, illetve melytől minden idők unitárius embere elhatárolta magát. Ez nem jelenti azt, hogy bármilyen módon csorbulna a mára kijelölt rész központi gondolata, hiszen első sorban arról van szó, hogy Jézus több módon lebontotta az embertársait elválasztó falakat. Ennek feltárható lehetőségeit vizsgálom mai beszédemben.
Arról tájékoztat az apostol, hogy mára azok is közel kerültek az egyházhoz, akik korábban távol voltak. Jézus békességünkké vált, aki a korábbi kettőt egybeforrasztotta, sőt ennél többről is szó van, hiszen ledöntötte a bennünket elkülönítő válaszfalakat. Ettől a perctől kezdve megszüntette közöttünk az ellenségeskedést, valamint megnyugtatásunkra szolgál, hogy parancsaival és rendelkezéseivel érvénytelenítette a régi törvényt. Mint békeszerző a két különböző népet eggyé teremtette, miáltal elpusztította az ellenségeskedést. Azért jött közénk, hogy békét hirdessen mindenkinek, aki közel, vagy távol levőnek érzi magát, valamint neki köszönhetően szabad választásunk, utunk nyílt az Atyához. A végső eredmény pedig nem más, minthogy ez által Isten családjának tagjaivá váltunk.
Milyen szépen fogalmaz Pál apostol, amikor arról beszél, hogy mostantól kezdve senki nem érezheti magát távol, és senki nem kérkedhet azzal, hogy mennyire közel van az egyházhoz, a valláshoz, a hithez, Istenhez. Jézusnak köszönhetően most már mindenki egyforma a hit kötelékeiben és csakugyan semmi nem létezik többé, ami megkülönböztetően elválasztaná a tagokat. Még akkor sem, ha ennek maradt néhány tapasztalható jele, tüskéje. „Néhány sündisznó roppant fázik egy téli éjszakán. Összebújnak hát, hogy egymást melegítve védekezzenek a hideg ellen. De mennél jobban összebújnak, annál jobban érzik egymás tüskéit, annál jobban szúrnak. Próbálnak hát távolodni. Csakhogy akkor ismét dideregnek. Valahogy így van ez az emberrel is. Ha eltávolodik társaitól, minden kihűl körülötte, rideg lesz az élete. Ha közelít hozzájuk, némely szúrást, esetleg akaratlan tüskét el kell viselnie. De még mindig jobb szeretteink tüskés kedvét eltűrni, mint belefagyni az egyedüllétbe. Elvégre nekünk is vannak tüskéink, amelyeket a hozzánk ragaszkodók kénytelenek eltűrni. S ha él bennünk megértés, szeretet, e tüskepárbaj sosem okoz veszélyes sérüléseket.” (Kun Erzsébet).
Abban a pillanatban, amidőn közelbe kerültek az addig távolban élők, megvalósult az egység, mely kérdés volt korábban és mely további építést igényel a részünkről, akik féltjük, óvjuk és vágyunk utána. A költő felfogásában félreérthetetlen az egység: „Számomra csak egy ember létezik: Jézus. Jézus létezik, és ő létezik mindazokban, akik benne és általa léteznek. Azért írok, mert jobban, pontosabban ki akarom fejezni az azonosságot Jézussal bennem és másokban. Fütyülök rá, hogy hányan olvassák, vagy hányan nem olvassák a verseimet. Egyetlen célom: egy fokkal közelebb hozni a jóakaratú, érzékeny olvasót ehhez az azonossághoz, a Jézussal való egységhez.” (Weöres Sándor). Figyeljünk csak egység-törekvéseinkre! Valahányszor mellőzzük Jézus központi szerepét ebből, mindig vakvágányra szaladunk. Nemcsak arra kell összpontosítanunk, hogy mit mondott Pál apostol Jézus személyével kapcsolatosan, hanem főként arra figyeljen mindenki, hogy miben határozta meg az egységet, annak megvalósíthatóságát, hiszen a távol levők számára és mindenki részére Jézus eltörülte a törvény szabályait. Ha arról szólunk, amit Pál apostol tanított számunkra éppen a tárgyalt bibliai részben, akkor egyszer s mindenkorra mindenkinek meg kell jegyeznie, hogy eltörülte a válaszfalakat és ezzel egy időben megszüntette az ellenségeskedést főként hit és hit között. Vagyis nincs „többé titkunk egymás előtt. Együtt vagyunk, egymáshoz tartozunk. Egyet gondolunk és egyet érzünk. A válaszfalak leomlottak. Örömet, bánatot, mindent megosztunk egymással.” (Daphne du Maurier). Amióta kibomlott a világ előtt a korábban titkon tartott hitfelfogások több ezerre számolható valósága, tetszik, nem tetszik, minden kis és nagy vallásnak tudomásul kell vennie nemcsak a hit szabadságával járó megkülönböztetést, hanem az egységet is, melyre éppen Jézus jogosítja fel azokat, akik követik a példáját. Minden ellenséges megnyilatkozás árulásnak számít, s főként így húsvét felé közeledve bűnbánati jelleggel bír azok számára, akik kivételesen hangsúlyozzák a böjti időszak bűnbánati igényét. Tudomásul kell vennie mindenkinek, hogy „Együttműködésre születtünk, mint a lábak, a kezek, a szempillák vagy mint a felső és az alsó fogsor. Egymással ellenségeskedni természetellenes: márpedig ellenségeskedésszámba megy, ha bosszankodunk, vagy elfordulunk egymástól.” (Marcus Aurelius).
Pál apostolnak a szabadság gondolatára is kiterjedt a figyelme, természetesen abban a formában, ahogy a hit segítségével fordulunk Teremtőnkhöz, Istenünkhöz. Soha nem dicsekednek felekezeti testvéreink ezzel a gondolattal, hogy segítsenek nekünk elszórnunk a világban a hitszabadság igazi eszméit. Egyet mindig csavarnak a mondat értelmezésén, hogy átkerüljön a hangsúly a szabad vallásgyakorlatról a hitbeli vonatkozások fontosságára. Erre pedig nekünk mindig hasonló a válaszunk, mint, ahogy nyilatkozik a nagy írónk, Wass Albert: „Nem haragszom soha az emberekre, ha másképpen vallják a dolgokat, mint én, mert tudom, hogy az ő igazságuk is éppen olyan igazság a maguk szempontjából, akár az enyém. (…) Az élet sok apró igazsága között talán nem is az igazság a fontos. Hanem a békesség, mellyel megszorítjuk egymás kezét az igazság fölött.”
Úgy döntöttem, hogy egyik legszebb gondolattal zárom mai beszédemet, hiszen erre éppen a soron következő tanítás záró akkordja hívta fel a figyelmemet és ez nem más, mint a család. Mint sok embertársamnak, úgy számomra is nagyon fontos az a közeg, ahonnan jöttem, melyből származom, és fontos az én családom is, mely közreműködésemmel vált azzá, ami. Azt kívánom mindnyájatoknak, amit magamnak is, hogy amíg Isten éltet, addig éljünk boldogan és elégedetten azok környezetében, akikhez szorosan, családi érzésekkel tartozunk. „Holnap, amikor fölkel a nap, mondjuk el magunkban: úgy tekintek erre a napra, mintha életem első napja lenne. A családom tagjait csodálkozással szemlélem – és örömmel, mert felfedezem, hogy mellettem vannak, s némán osztoznak velem a szeretetben, amiről annyi szó esik, de oly kevesen értik.” (Paulo Coelho).
Örüljünk testvéreim, hogy mindnyájan közel kerültünk, akik eddig távol éltünk. Adjunk hálát Istennek, hogy őseinknek köszönhetően jó utat választottunk Jézus követésére, aki nagyon régen összeforrasztotta embertársait, akiket mindig szétválasztani igyekezett a közvélemény. Tanítása továbbra is számunkra a követendő példa, hogy romboljuk az épülő válaszfalakat, megszüntessük a körülöttünk dúló ellentéteket, békességet hirdessünk minden Istenkereső embernek, aki arra törekszik, hogy megvalósítsa Isten nagy családját, országát itt a földön. Ámen.
Debrecen, 2018.03.18
Pap Gy. László 