„Békességet hagyok néktek, az én békességemet adom néktek. Nem úgy adom néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (Jn. 14:27)
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai!
Meggyőződésem, hogy sokadik alkalom, amikor hallgatjátok valakinek a békességről szóló fejtegetéseit. Hasonlóan vélekedem arról a valóságról is, hogy ahányan vagyunk, annyiféleképpen fogalmazzuk meg „béke-mondatainkat”. Ezzel nincs is semmi baj, ha felvállaljuk a béketeremtéssel járó összes feladatot.
Amint már előre meghatároztam a mai vasárnap témáját, nyomban tapasztalhattátok, hogy a békességet keresem. Ez azonban nem csak rám érvényes, hanem minden emberre, aki megszületett erre a földre. Nincs más választás, csakis és kizárólagosan a béke útja. Erről elmélkedem mai beszédemben, de közben arra is figyelek – természetesen, hogy az általam felépített rendszer tükrözze egyéni felfogásomat, s közben megmaradjak a Szentírás által is állandóan hangsúlyozott békevágy mellett.
Mindezt megelőzően szeretettel felhívom a jelenlevők figyelmét a megjegyzésekre, melyeket éppen a szentleckéből olvashatunk. Sorolom: Békességet hagyok néktek, nem úgy adom, mint a világ, ne nyugtalankodjatok, ne féljetek. Ez a három, igen fontos tényező vezetett beszédem megírásakor. Sőt, éppen ezzel is kívánom meghatározni az általam bejárható utat a békességkeresésemben. Úgy érzem, mindenképpen megnyugtatóak Jézus szavai, mert tudomásunkra hozza, hogy megismerése, követése által megszerezhető egy olyan békesség, mely még mindig hiányzik életünkből, vagy töredékes állapotban található. A másikat arra is érthetnénk, hogy nem számíthatunk semmilyen körülmények között a világ, vagyis környezetünk békességére, mert az nem egyeztethető össze Isten országa békességével. Én azonban azt látom, hogy másabb béke megszerzését, birtoklását helyezi kilátásba Jézus, de akkor jön, jöhet el Isten országa, amennyiben teljes béke uralkodik az emberek között. A harmadik, befejező tanácsa erre utal, amikor arra biztat, hogy ne nyugtalankodjunk, ha esetleg máris nem jelenik meg életünkben a nagyon óhajtott béke.
1). Először állapotokról beszélek. Olyanokat olvasunk, már a Szentírás első oldalain, hogy a béke teljességét láthatjuk, s mintegy annak közepében az egyedül levő Istent. Ahogy lassan megjelennek az élet első, majd azt megkoronázó jelei, az első emberpár, még egy rövid ideig tapasztalható a teljes béke, vagyis béke volt és élet a föld színén, viszont hamarosan eltűnik. Amennyiben nyomon követjük a próféták könyveit, tanításait, panaszait, feddéseit, sorozatosan olvashatunk arról, hogy már „nincs béke”. Pedig látszatra ennek ellentéte hallható az emberek között. S hogy mindez miért történhetett így, erre Ezékiel prófétától megtaláljuk a megfelelő választ: Azért, mert „félrevezették népemet, amikor békét hirdettek, noha nincs béke”.(13,10).
Amennyiben figyelmesen olvassuk az Ószövetség könyveit, a leírásokban könnyen felfedezhetünk egy igen érdekes, ugyanakkor sorozatosan ismétlődő jelenséget. Tapasztaljuk, hogy a nép elveszíti hűtlensége miatt a szövetség bizalmát, majd egy rövid bűnbánati időszak után, Isten megsajnálja népét, majd újra megerősíti a meglazult kötelékeket népével. Na, ugyanez áll fenn a békességgel is. Időről-időre elveszíti maga elől a nép a békesség útját, majd megbánja tetteit, s jobbnak látja ismét, hogy békességben éljen. Ezért olvashatunk ilyen kifejezésekről, mint „béke lesz és biztonság”, „béke és nyugalom”, „béke igazság és hűség”, „béke és élet”.
Valahogy ez a nagyon keresett, de rövid időre megbecsült békesség mindig olyan volt, mint az emberek boldogsága. Alig, hogy bekopogott az ajtón, máris szertefoszlott egy szempillantás alatt. Vagyis alig, hogy megtapasztalhatta a „béke van és nyugalom” állapotát, máris arról kellett beszélniük, hogy nincs békesség az emberek között. Ahogy fogalmaz a Biblia: mondogatják egymásnak, hogy „békesség”, de a szívében cselt vet az egyik a másiknak.
2). Beszédem második részében azokról a munkásokról szólok, akik nemcsak, hogy tudomásul vették a békesség egyetlen, járható útját, s aztán kitartóan erről beszéltek, prédikáltak, hanem sokszor életüket kockáztatva arra törekedtek, hogy végre a maga valóságában érkezzen el embertársaikhoz a várva-várt békesség. Elég gyakran a „békesség embereként” említik őket az írások.
Ezek az emberek hűen őrködtek elsősorban afölött, hogy megmaradjon, vagy helyreállítódjon Isten és népe közötti, megbomlott béke-egyensúly. Megfelelő szó erre, vigyáztak a „béke szövetségének” megtartására. Ezek az emberek messzemenően kitartottak az általános béke-igény megvalósítása mellett, akik nemcsak az „érdeket” hangsúlyozták, ha éppen szükség volt erre, hanem látomásaikat is elmesélték az embereknek, melyekben a legtöbb alkalommal igen szomorú sorsot festettek meg a népnek, amennyiben nem követi a békesség útját, továbbra is letér annak járható ösvényéről. Számomra igen csak gyönyörű képnek bizonyult, amikor a békesség kutatása rendjén szembe találtam magam azzal a megfogalmazással, amikor elbeszélték, hogy „keservesen sírnak” a „béke követei”, hiszen nem sikerült úgy eljárniuk a békesség ügyében, ahogy azt szerette volna közösségük, de főként szerették volna ők, s nem utolsó sorban Isten. Ezeknek a kudarcba fulladt „béketárgyalásoknak” mindig komoly következményei voltak.
3). A békesség munkálása, megvalósítása rendjén igen fontos szerepet kapott a jövendölés is. Jób Könyvében ezt olvassuk: „Meglátod majd magad: béke lesz a sátrad, hajlékodban szemed nem lát sehol hiányt.” ( Jób 5,24). Csakugyan, annyira rendben lenne, ha nem az ellentétéről beszélne a mindennapi élet, de főként az ahhoz köthető, béke ellen irányuló cselekedetek. A mindenkori ember természetességgel meghallgatja, s ideig-óráig bízik is a hasonló jövendölésekben, mint „békesség vár mindenkire”, vagy „békét ad” Isten minden embernek, vagy hamarosan megjelenik közöttünk a „Béke Fejedelme”.
Feltettem azonban a kérdést. Mikor jött el az idő, és csakugyan megérkezett-e, amikor a világba érkezett az élet, a béke fejedelme, Jézus? A születését körülvevő események, a jövendölések arról beszélnek, hogy megérkezett a föld várva-várt békessége. Ezzel kapcsolatosan nincs is semmilyen kétségünk. A baj csak ott van, hogy nem az a békesség érkezett az emberek közé, és nem úgy, ahogyan várták. Ebben a pillanatban közelebb kerülünk Jézus kijelentésének megértéséhez, amikor ismételjük szavait, hogy „Nem úgy adom néktek” békességemet, mint, ahogy azt a világ felkínálja.
4). Tagadhatatlan, hogy a bibliai tanítások közt állandóan ott bujkál a jutalom valamilyen formájának ígérete. Lehet ez nyílt, vagy burkolt, a lényeg az, hogy kiolvasható. Csupán két ilyen ígéretet emelek ki, melyek közül az első így fogalmaz, hogy a békét keresőké lesznek majd a „békesség és biztonság kincsei”. Pál apostol pedig a „Lélek gyümölcseként” emlegeti. Ilyenkor lép be ismételten az emberi ellenállás sokféle formája. Köznapi nyelvet használok, amikor idézem ezeket az embereket. „Miért kellene éppen nekem munkáljam a békességet, amikor állandóan csak visszájára fordul minden. Ahelyett, hogy valakitől is békességet kapnék a sok jóért cserébe, mindig megalázásban, kitolásban és hasonlókban van részem. Én is úgy élek, úgy járok és viszonyulok, mint ezek az embertársak velem szemben.” Így talál beigazolódásra a minden idők embere számára Jób értékelése: „A rablók sátrát békesség lakja, az istenkáromlóké meg csupa biztonság /…/.” (12,6).
5). Végül arról a jutalomról beszélek, ami Isten országa megjelenésében, illetve állapotában tapasztalható. Két gondolatot választottam ezzel kapcsolatosan a Szentírásból. Az egyik a Zsoltárok könyvében található, miszerint egy jókívánság formájában hozza tudomásunkra az író, hogy miként képzeli el egyének mindennapjait: „Béke lakozzék falaid között és biztonság házaidban!” (Zsolt 122,7). A hasonló kívánságok bő választékával találkozunk más helyeken is, melyek házra, „testvérekre”, egyénekre korlátozódik ugyan, de képzeljük csak el, ha minél többen magukkal hordozzák a békét, akkor annál jobban elterjed a világban is.
A másik idézet Pál apostoltól származik, aki hangsúlyozza, hogy „Isten országa nem eszem-iszom, hanem igazságosság, béke és öröm” (Róm 14,17). E helyen nem az „eszem-iszom” hordozza a hangsúlyt, hanem az abból származó békétlenség. Más szóval hasonló alkalmakkor nem a Júdás-csókoknak kellene cuppanniuk, hanem a „béke és az igazságosság” kellene, csókot váltson.
Zárógondolatom előtt, hadd jegyezzek meg egy annyit, hogy mai beszédemmel sem nyertem meg bizonyára hallgatóságom teljes egyetértését, de szerintem ezzel nincs is baj, amennyiben saját békesség-törekvéseinkre, illetve az előttünk álló, reménylett időszak munkájára, tennivalóira gondolunk. Pál apostollal mondom: ezek után pedig Isten „adjon nektek mindig és minden körülmények között békét! Az Úr legyen mindnyájatokkal!”(2Tessz 3,16)
2008. Szeptember 21
Pap Gy. László 