2010.11.14 – Dávid Ferenc

Bibliai olvasmány: Márk 12. 1-17.

Dávid Ferenc – 2010.

„Mester, tudjuk, hogy igaz vagy és Isten útját igazán tanítod…” Mt 22,16.

Kedves Atyámfiai, ünneplő Testvéreim! „Amikor fénypont sejlik a sötétben, nem mindegy, lezárt út mécsesének utolsó lobbanása, vagy az új szakasz első fáklyajele.” /Jókai Anna/

Van egy érdekessége ennek a beszédnek, hiszen beékelődik mondanivalója Dávid Ferenc emlékünnepébe. A felolvasott és megismételt szentleckét akár a korabeli ember szájába is adhatnánk, aki szemtől-szemben áll Dávid Ferenc püspökünkkel, és velünk is, és szól a múltból: Igazán tanítod Isten útját. Ezen és hasonló ünnepnapokon nem is kell más megnyilatkozás ahhoz, hogy unitárius vallásunk igazságainak és hitelveinknek megfelelő nyomatékot biztosíthassunk. Előrebocsátom azt is, hogy az újszövetségi idézet összetett gondolatokat ébreszt bennünk, de én kiszakítom azt a részt, mely Isten útjára vezet. Lényeges, hogy csakis a következő megállapításra összpontosítsunk: Mester, tudjuk, hogy igazán tanítod Isten útját. Fontos, hogy a jézusi tanítás szellemében lássuk az istenes utat. Azt első sorban, melyen megtalálhatjuk gondviselő Atyánkat, ahol emberi vélemények találkozásából megszülethet egy sokszínűség, melyet unitárius együttélésnek nevezhetünk.

1). Isten az ő útján vezeti az embert. Szemmel tartom az ember összes útját – olvassuk Jeremiás próféta Könyvében (16,17). A próféta megjegyzése belesimul abba a képbe és felfogásba, miszerint Isten szeme elől senki nem rejtőzhet el. Jónás esete így máig igazolja azt az elképzelést, hogy bármerre menjünk, Isten keze mindenütt elér bennünket. Az a tény, hogy Isten „szemmel tart” útjainkon, eszembe juttatja gondviselő szeretetét . Jézus tanítása szellemében a gondviselő Isten bizalmát, segítségét érezhetjük. E gondviselésen túlmutat, hogy Isten maga vezet az úton. Én az Úr vagyok, Istened, aki olyan úton vezetlek, melyen járnod kell (Ézs 48,17). Ebben az összefüggésben visszanézhetünk arra az időszakra, melyben Isten a szó szoros értelmében népe előtt vonult és mutatta az utat. A vezetésre, irányításra szorult nép elvárta, hogy mindig előtte járjon Isten, s mutassa a járható utat. A láthatatlan Istent azonban nem lehet olyanra kényszeríteni, ami ilyenképpen tenné nyugodttá és biztonságossá útjainkat. Éppen ezért átértékelődik a láthatatlan Isten jelenléte, s ettől kezdve lélekben és igazságban imádjuk őt, aki hasonlóképpen juttatja tudomásunkra, hogy igenis Ő vezet helyesen megválasztott útjainkon, ahol továbbra is megbízhatunk gondviselésében. Dávid Ferenc ezt a gondviselő Istent mutatta meg nekünk, aki mindig előttünk jár, akit személyesen kereshetünk, és akitől imádságunkban kérhetjük segítségét az általunk kiválasztott, és általa jóváhagyott úton.

2). Isten megmutatja útjait. Amennyiben egyfajta kérésre átalakítjuk az előbbi megjegyzést, akkor megközelítettük a gondolatot, mely rendjén gyakran küszködünk előrehaladásunkban. Történetesen azt, a már említett nehéz kérést, hogy – mutasd meg a te utadat. Ezt a kérést emlegetve megelőzően elbizonytalanodtunk életünk egyes időszakaiban. Az ilyen helyzetekben úgy éreztük, hogy képtelenek vagyunk sorsdöntő fordulatok meghozatalára, de ugyanakkor mellőzzük embertársaink ilyen irányú támogatását is. E bizonytalankodásokat követően megfogalmazódott a csendes imánkban használt minta: Mutasd meg, Urunk, a te utadat. Ebben a tekintetben mindenek előtt a zsoltároshoz fordulhattunk, aki jóval előttünk intézte ugyanezt a kérést Istenhez: Utaidat, Uram, mutasd meg nekem, és ösvényedre taníts meg engem. Ennek a kérésnek elhangzása feltételezi azt a lehetőséget, melyet Jézus így fogalmazott meg: Minden lehetséges a hívőnek. Természetesen itt nem a hegyeket megmozgató hitre, hanem csupán olyanra van szükség, mely megérteti velünk Isten vezető és segítő szándékát.

További kérdés, hogy miként esik egybe Isten útmutatása segítő szándékával? Ennek egyetlen magyarázata van. Csakis akkor, amikor érvényre jutott életünkben Jézus tanítása. Ne vegyünk alapul most se más tanítást, mint a már nagyon jól ismertetet: Szeresd Istent és felebarátodat! Ez a kettős parancsolat rögzíti a választ: Akkor számíthatunk Isten útmutatására, amennyiben jó és nehéz életkörülményeinkben arról teszünk tanúbizonyságot, hogy szeretjük Istent. De e szeretet ki kell terjedjen embertársainkra is.

A jézusi tanításban megtaláljuk Isten útjának igazságát, ha a már említett szeretet tölti be életünk minden pillanatát. Isten a szeretet útját mutatja, ami teljes mértékben megfelel szándékának, akaratának. Első püspökünk tanításában is elsőrendű helyet kapott az Isten és embertárs iránti feltétlen szeretet. Arról a szeretetről szólt ő is, mely alap-feltételnek tartja a hitet, viszont mindent a szeretetből épít rá. Ez teszi képessé az unitárius embert arra, hogy megértse embertársát: hitében és nem ritkán ellenséges megnyilatkozásaiban és cselekedeteiben is.

3). Isten útjai érthetetlenek. Kiigazításra szorul e bátornak nevezhető megjegyzés. Megnyugtatlak atyámfiai, hogy nem a bölcs élettapasztalatomnak köszönhetően jutottam erre a következtetésre, hanem Jób szavait használtam, amikor néhány élethelyzethez kötöttem azt az értetlenséget, mely gyakran jellemzi emberi szemszögünkből Isten útját. Egy újabb kérdés tevődik fel: Vajon Isten útjai válnak érthetetlenné, vagy a mi felfogásunk korlátolt? Két tényező adja a lehetséges választ: Az első csakugyan arra néz, ami a tapinthatóság, az érzéki világ körül mozog. A másik magyarázat szerint viszont kevés bizonyítékát adjuk annak, hogy minden esetben megértsük Isten szándékát. Más szóval nem is akarjuk néha-néha megérteni Isten útját, ami által egyik részen az ismeretlenség fátyola alá kényszerítjük magunkat, más felől pedig kibújunk a Jézus támasztotta szeretet-gyakorlat kötelességei alól.

Jézus tanításának igazsága akkor csapódik ki lelkünk falán, amikor újra és újra megtapasztaljuk Isten atyai gondoskodásának jeleit. Isten, mint jó Atya tartja rajtunk szemét és ő soha nem szól, vagy cselekszik érthetetlenül. Ha valaki mégis képtelen lenne felfogni az atyai gondoskodás jeleit, akkor ezen érthetetlenség miatt Isten nem okolható .

Dávid Ferenc az unitárius eszme hirdetésével arra az ismeretlenségre akart rávilágítani, mellyel mindig arra törekedtek, hogy elhomályosítsák Isten nyilvánvaló akaratát az emberek előtt. Amikor fellángoltatta Isten megismerhetőségének újabb lehetőségét, akkor nyomban követői akadtak, hiszen ez az ismeret és hit olyan, járható útnak bizonyult, mely sokkal könnyebbnek ígérkezett az eddig megismerteknél.

4). Isten végére mehetetlen útjaiban (Róma 11,33). Bevallom, hogy nagyon tetszik nekem e régies kifejezés. Ebben ugyanis sokkal több mondanivalót találok, mint pl. azokban, melyekkel helyettesíthető: titokzatos, kiismerhetetlen, felfoghatatlan, stb. Azért vélem találóbbnak a végére mehetetlen kifejezést, mert pozitív töltetet sugall. Míg a titokzatosság, kiismerhetetlenség, felfoghatatlanság magán viseli a negatív jeleket, addig a kiemelt megjegyzés felbátorít a tovább kutatásra és elmélkedésekre. Számomra azt jelenti a végére mehetetlenség, hogy Isten gondolatai, cselekedetei, és ugyanúgy útjai első sorban számára jelentenek hozzáférhetőséget. Ez azonban kitárja a lehetőségek kapuit az ember előtt is, aki eleget akar tenni a jézusi felhívásnak: Legyetek tökéletesek, miként mennyei Atyátok is tökéletes (Mt 5,48)! A kifejezés ösztönzésszerűen hat, mert benne van a tovább jutás lehetősége. A kutató elme, a felfedező akarat nem ismeri el, hogy a megtalált igazságon túl, a legyőzött távon túl nincs folytatás. Két példát emelek ki állításom alátámasztására. (1) A földrajzi felfedezések azért láthattak napvilágot, mert az egyes felfedezők hitték, hogy a feltérképezett területeken túl is létezik táj, melyet eddig még nem ismert népek, népcsoportok népesítenek be. (2) Ugyanez áll a világcsúcsok meghódítására vonatkozóan is. Belülről fakadó kényszer következtében emberek igyekeznek bebizonyítani a világnak, hogy hihetetlen csúcsok megmászására képesek. Egy ilyen próbálkozás volt a Himalájának egy magyar csoport általi meghódítási kísérlete, mely sajnos kudarcba fulladt. Aki azonban hisz a lehetőségek korlátlan határaiban, a végére mehetetlent szeretné megcáfolni.

Dávid Ferenc püspökünk egy ilyen harcosa volt a hitnek. Bízott abban, hogy képes lesz elérni a végére mehetetlent. Tudta, hogy a megtalált igazságon túl lennie kell még valaminek, s nyughatatlanul tovább kutatta azt a részt, ami eddig még el volt rejtve az ember vallásos gondolkodása elöl. Így találta szembe magát azzal a hittel, melyre ma mi mindannyian olyan büszkék vagyunk. Az egy Isten hit eszméje akkor tört elő, amikor a jézusi tanítást magára érvényesnek kimondta: Légy tökéletes. Isten pedig ezzel a nagyszerű meglátással válaszolt: Áldását adta egy új, protestáns egyházra, mely azóta is hirdeti Isten egységét és Jézus tanításainak igazságát.

5). E mai beszéd utolsó megállapításaként ismét Jézus tanításának igazát, valamint Isten útjának helyességét hangsúlyozom. Jézus ígéretei között többek között megtaláljuk az örökéletét is. Most nem ennek elnyerési lehetőségeit ecsetelem, hanem azt az állapotot hangsúlyozom, mely kitölti Istenben lelki életünket. Abban a pillanatban, melytől megszűntnek minősítjük földi életünket, és amelytől számítjuk Istennel való lelki egyesülésünket, rögtön belépünk abba a dimenzióba, melyet megelőzően vége érhetetlennek neveztem. Az említett alkalomtól kezdve Istennel közösen fogjuk járni végeérhetetlen útjainkat. Ami számunkra életünkben felfoghatatlan, és sok esetben megmagyarázhatatlan, és éppen emiatt érthetetlen volt, egyszeriben valósággá válik. Ennek köszönhetően a hús-vér-lélek embernek minden lehetősége meg van arra, hogy megismerje Isten mélységeit és magasságát. Számunkra sok érthetetlenség megközelíthetővé válik akkor, amennyiben életünkben is szemléljük azt az Atyát, akiből magunkban hordozunk egy parányi részt, a lelket. Ehhez igazítjuk földi életünket. Ez a lélek vezessen mindenkor Dávid Ferencről történő megemlékezéseinkben, és ez irányítson továbbra is Isten útjain.

Székely írónk gondolataival zárom mai beszédemet: „Isten, add, hogy bujdosásom/ így végződjék egy szép napon:/ roskadjak én is le az útra,/ tettől, tudástól gazdagon,/ maradjak ott nagy reményjelnek,/ hogy bárki, aki haza vágyik/ s átlép felettem gondtalan,/ úgy mondja halkan, boldogan:/ már csak tíz perc az út hazáig./” /Wass Albert/ Ámen. Debrecen, 2010-11-14.

Van hozzáfűznivalója? Tegye meg nyugodtan!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s