A LÉLEK – 3
– általános beszéd –
„Nem hagyod lelkemet a koporsóban.” 16. Zsolt 10.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Mai beszédemben a lélekkel kapcsolatos gondolataimat tagolom, és néhány – általam fontosnak tartott egyéni, de közösségi meglátást is előtérbe szeretnék helyezni. Mindenek előtt a lélek és a test harcát kívánom fejtegetni. Ezt a harcot gyakran tapasztaljuk naponkénti életgyakorlatunkban is, de ugyanakkor a lélek-rokonság kérdése is fontos helyet foglal el vallásos gondolkodásunkban. Harmadsorban viszont a lélek bizonyos állapotait vettem szemügyre, melyek közül három, szóra érdemest választottam ki: a lélek nyugalmát, örömét és szomorúságát. Negyedsorban a lélek vágyai közül egy különöst tárgyalok, azt tudniillik, hogy lelkünk ég felé vágyik. Végül pedig, – mert amúgy is igyekszünk megközelíteni az égieket, – a lélek halhatatlanságáról is ejtek majd szót.
A felvett szentlecke hangulata elég szomorkásnak mondható, hiszen nemcsak a halál tényét villantja meg lelki szemeink előtt, hanem sugallja annak fizikai fájdalmát is. Célom más, mint egy szomorú beszédet tartani, s éppen ezért egy mellékzöngére hívom fel figyelmeteket. Ne hagyd lelkemet a koporsóban – ismételjük az alapgondolatot, ami természetesen az előbbi állapotot villantja fel fizikai síkon. Engem azonban a lélek kiszabadulásának lehetősége biztatott gondolkodásomban. Arra kéri a zsoltáros Istent, hogy ne hagyja a koporsóban lelkét, azaz szeretne szerezni egyfajta nyugalmat a tekintetben, hogy üdvössége lesz majd lelkének. E fenti folyamatot követem a következők szerint:
1). A lélek és a test harca régi témája vallásos értekezéseinknek. Amennyiben végig lapozunk a Bibliában, a fenti téma után kutatva, akkor tapasztaljuk, hogy az Ószövetség és az Újszövetség aránytalanul foglalkozik a kérdéssel. Elmondható az is, hogy az Újszövetség, közelebbről a Páli levelek hangsúlyozzák a fenti témát: Ama nemes harcot megharcoltam (2 Tim 4, 8.) – hangoztatja Pál apostol. Ez a kijelentése csakis arra vonatkozik, hogy életében állandó harcot folytatott a lelkiség kiemelése, győzelme érdekében, a testivel szemben. A végső győzelem éppen a lelkiek győzelmét jelenti. Hangsúlyozza azt is, hogy a test a lélek ellen törekedik (Gal 5, 17.), sőt, akaratom van a jóra – mondja, de nem tehetem (Róm 7, 18.). Ebben a gondolkodásvilágban kiemelten tapasztalható, hogy a testnek olyan kívánságai vannak, melyek gyakran a gonosz oldalára sodorhatják a lelket. E harc a lélek győzelmével kell véget érjen, mely egy szóra érdemes ígéretet is tartalmaz: Az igazán tusakodó koronáztatik meg (2 Tim 2, 5.). Egyetlen gondolat erejéig még e küzdelem színterén kell maradnunk. Tapasztalhatjuk, hogy a lelkes, azaz nemes indulataira hallgató ember (1 Kor 2, 14.) kívánságaitól csábítva (Jk 1, 3.), hajlandó azokat cselekedni, amelyek a testnek tetszenek (Ef 2, 3.). Van azonban bennünk egy olyan tartás is, hogy igyekezünk lélek szerint élni. Ebben van tehát a megoldás lehetősége, mert, aki lélek szerint él, az lélek szerint is jár el (Gal 5, 25.) minden tevékenységben. Hogy miként lehetséges megtartani ezt az utat, azt újra Pál apostol megfogalmazásában tapasztalhatjuk: Legyünk erősek az Úrban! (Ef 6, 10.), de olyan értelemben, hogy ne oktalanul szeressük saját magunkat, és ne úgy, hogy miközben meg akarjuk menteni saját lelkünket, elveszítjük azt (Mk 8, 35.).
2). A lélek-rokonság következik a sorrendben. Abból kell kiindulnom, hogy rokon-lelkek vagyunk. Teremtésünk miatt. Ennek ellenére mégis óriási közöttünk a különbség. Pl. gyakran hallunk olyan megállapításokat, hogy rokon-lélek vagyunk valakivel. Ez azonos érzés- és gondolatvilágot fed. Én ebben a vonatkozásban említettem fel ezt az ügyet, mert kereszténységünk gyakorlásában ez a törekvés hatja át tevékenységünket. A bibliai példák közül a Dávid és Jónatháné szemlélteti a rokonlelkűséget, viszont a keresztény eszmék sorában az Apostolok cselekedeteiről írott könyv, valamint Pál apostol levelei bizonyítják legérthetőbben a rokonlelkűséget. Míg a két barát példája nyomán azonos érzelmek támadtak, addig az utóbbi könyvekben arról olvashatunk, hogy a hívőknek egy volt a lelke (ApCsel 4, 32.). Aztán arról értesülünk, hogy egy test és egy lélek vagyunk (Ef 4, 4.). Mindkét gondolat gyönyörű érzéseket áraszt, mert csakugyan boldog ember lehet az, aki idegen létére azonos gondolatokat, érzéseket tud ébreszteni mások iránt. De még nagyobb örömet jelent, amikor mind érzésben, mind egész valónkban egynek érezzük másokkal magunkat. Ez a rálátás egyfajta jövőbenézést is jelent, hiszen ebben a pillanatban eluralkodott rajtunk az a meggyőződés, hogy elmúlásunkkal belőlünk semmi nem veszhet el, hiszen önmagunk maradtunk meg azokban, akik fájlalják elvesztésünket.
3). Beszédem harmadik részében a lélek nyugalmáról, öröméről és szomorúságáról szólok. A Biblia, talán legszebb, ide vonatkozó biztatása Máté evangéliumában található, ahol arra kér Jézus minket, hogy vegyük fel az ő igáját és ebben az esetben meg fogjuk találni lelkünk nyugalmát (11, 29.). A valóságban azonban az iga igás állatnak való. Megidézhetjük azoknak az embereknek emlékét, akik életükben nagyobb igát vonszoltak el, mint sok erős igavonó állat. Ezek az emberek mégis nyugodtan szakadtak bele a rájuk nehezedett terhek cipelésébe, mert nemesnek találták Jézus igáját. Mindent szeretettel végeztek. Ezért nem nyugtalankodott a lélek bennük (42. Zsolt 6). A nyomorúság és az öröm más utakon jár – mondják sokan. De miért van az, hogy ínséget látó atyánkfiai közt több az örvendező? Azért, mert az öröm a belsőt tölti el, s ehhez nem szükség a külső látványosság, a gazdagság. A tiszta emberi öröm abban rejlik, amikor megéreztük magunkon Isten áldását (Ézs 61, 10.). Mert a zsoltáros is meg szeretné mentetni Istennel a koporsótól lelkét, úgy arra gondoltam, hogy nekem is az utolsó, nagy szomorúságra kell összpontosítanom. Igen, mert sokszor elkeseredik a lelkünk (77. Zsolt 4.), amikor úgy érezzük, hogy halálunkig ilyen szomorú is marad (Mt 26, 38). Egyáltalán nem tartjuk panaszkodónak a jézusi szenvedés szavait, s ha nem is úgy, mint Ő, de magunk módján kezdjük ajánlani Istennek a lelkünket (1 Pt 4, 19.). Minden szomorú lelket betöltök áldással (Jer 31, 25.) – mondja Isten, és mi, benne bízók hisszük is ezt. Hisszük, mert megszomorodott lelkünket sokszor megvigasztalta már Isten, s amennyiben életünk múlna el, akkor sem kellene szomorúaknak lennünk, amennyiben felismertük, hogy utunk hozzá vezet.
4). A mi lelkünk ég felé vágyik. Bár egész életünkben azt hangoztatjuk, hogy Isten a szívünkben lakik, mégis az utolsó percben megváltoztatjuk felfogásunkat. A lélek kiszabadul testünk fogságából és törekszik teremtője felé. Gyakran kívánkoztunk Istenhez, mint szomjazó szarvas, a hűs forrás után (42. Zsolt 3.), de ennyire még soha. Gyakran fohászkodtunk Istenhez, de a mostani nyomatékkal még soha (143. Zsolt 6.). Az erőtlen test lassan megnyitja az utolsó kaput, hogy a készséges lélek megtegye a maga rövid, Istenhez vezető útját (Mt 26, 41.). A haldokló, de egész életében Istenben bízó ember szája fölé hajlunk, ahol egy ilyen suttogást hallunk: Dicsőítsétek lélekben a gondviselő Istent! (1 Kor 6, 20.). A lélek pedig abban a pillanatban elszáll.
5). A halhatatlanság honába került át a lélek, hogy ott megélje örökéletét. Tudom, hogy e beszéd nem lehet húsvéti bizonygatás. Azt is tudom, hogy sok unitárius, de még több nem unitárius ember életében sem jelent sokat az, hogy halhatatlannak nevezzük emberi lelkünket. Alig maradt helye – az idő szűke miatt – bizonygatások tagolására, de ennek ellenére is felsorolom a mindenki számára fontos érveimet:
Mindenek előtt a lelkünk az, ami a legjobban hasonlít Istenre. A már ismert alapgondolatunk is azt az állapotot idézi meg, melyben biztos helyen akarja tudni a zsoltáros a maga lelkét. A prédikátor egyszerűen kijelenti, hogy a lélek megtér Istenhez (12, 9.).
Másodsorban Jézusra hivatkozom. Ő mondta, hogy a testet, ha meg is ölik, a lelket el nem pusztíthatják (Mt 10, 28.). Sőt azt is kihangsúlyozta, hogy ő nem azért jött, hogy elveszítse a lelkeket, hanem, hogy megtartsa azokat (Lk 9, 56.). Uram, vedd magadhoz az én lelkemet (Lk 23, 46.) – jelentette ki Jézus, akit az óta is sokan követünk szavaiban és tetteiben. Hinnünk kell tehát, mert, aki hisz Jézusban, az soha meg nem hal (Jn 11, 25.). Végeredményben pedig nem a mi tisztünk eldönteni semmit a felől, hogy miként gondolkodik Isten a mi lelkünkről. Amit tehetünk, az csak annyi, hogy bízhatunk ígéreteiben.
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai! Tudom, hogy most sem mondtam el mindazt, amire kíváncsiak voltatok. Talán, majd menet közben. Kerülhet rá később is alkalom. Sok fontos tudnivaló közt nemes kell maradjon az örökös küzdelem, de úgy, hogy lelkünk rokonlélek maradjon, mely által nyugodt, örvendező lesz és sosem szomorú. Ha aztán elmúlt az idő, vagy ránk nehezedik a gyógyíthatatlan veszedelem súlya, akkor jöhet a végső vágyakozás Isten felé, aki mindig biztosít arról, hogy magához veszi, és öröklétbe ringatja a mi lelkünket. Ámen.
2009. jan. 11
Pap Gy. László 