– általános beszéd –
„És monda nékem a király: Miért szomorú a te orczád, holott te beteg nem vagy? Nem egyéb ez, hanem szívednek szomorúsága! És felette igen megfélemlém.”. Neh 2,2..
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Nem sorolom fel azt a rengeteg alkalmat, amikor a testtel kapcsolatosan megfogalmaztam és közöltem gondolataimat, de azt mindenképpen megjegyzem, hogy beszédeim során 1700 alkalommal jelenik meg valamilyen formában a „test” kifejezés, valamint a közvetlen beszélgetések alkalmával is sokszor szóba került testünk és lelkünk, illetve ezek kettőssége.
Készítettem egy kivonatot is az általam feszegetett témákkal kapcsolatosan és amennyiben valaki kíváncsi a jelenlevők közül, akkor szívesen megosztom, hogy milyen következtetésekre jutottam, melyeket most nem sorolok ebben a beszédben. Még csak annyit kell elmondanom, hogy mai prédikációm témájának is meg volt az indítéka, s ezért néztem utána az elmúlt alkalmak gondolatvitelének.
Nincs időnk arra, hogy elmélyüljünk az ószövetségi történetben, viszont mégis annyit elmondhatok, hogy Nehémiás próféta, akitől választottam mai beszédem alapgondolatát – Artaxerszesz király pohárnoka volt. Egyik alkalommal ura elé kellett járuljon, s azt megelőzően egy imát mondott Istenhez, hogy megsegítse őt. Ezt az imádságot beszédem záró mondataként szánom.
Az egész történet azért vált fontossá számomra, mert egy uralkodó ember észrevette alattvalója szomorúságát, sőt kérdésében kihangsúlyozta, hogy milyen oka van a szomorúságra, amikor látja rajta, hogy nem beteg? Ennél azonban több is történt, hiszen megállapítást nyert, hogy bizonyára azért vált szomorúvá a próféta, mert megkeseredett a szíve. Aztán véglegesedett benne a félelem, hiszen belátta Nehémiás, hogy uralkodója kiváló emberismerő, aki nemcsak a betegség hiányát fedezte fel benne, hanem azt is észrevette, hogy valami miatt szomorú a szíve.
Miután megismertem a történetet, mintha valami belenyilallt volna az én szívembe is. Hasonló állapotba kerültem, mint a próféta. Nem egy uralkodó típusú emberrel találkoztam, hanem olyannal, aki a szívembe látott. Aki valamilyen különös szomorúságot vett észre rajtam, s nem hagyta szó nélkül. Szinte a király szavait ismételte, amikor szívfájdalmamra utalt, viszont saját szavaival ecsetelte észrevételezését. Meglátta, hogy arcomra kivetődött egy olyan aggodalom, mely magán viselte a szomorúság jeleit. Amibe belevegyült néhol a fájdalom kínzó érzése is. A kérdés megfogalmazását követően nem menekülhettem a válaszadás elől, hiszen érdekelte, hogy milyen gond gyötör. El kellett mondanom, hogy a környezetemben gyötrő betegségek miatti aggodalom, vagy éppen a vállaimra nehezedő terhek vonhatták arcomra az újabb barázdákat, melyeket még nem láthatott utolsó találkozásunk alkalmával.
Szavaiból reménység, biztatás, őszinte, emberi hozzáállás sugárzott. A „Ne félj, mert megérkezik Isten segítsége” tanács, kellemes emberi szó mellé azonnal társult saját reménységem, melyet régebb olvastam Pál apostolnál, s mely most új irányt adott megszomorodott lelkem őszinte imádságainak. „De ennek az életnek a szenvedései véleményem szerint nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk.” (Rom 8,18.) Mélyen szántó gondolatokat ébresztett bennem az apostol mindannyiszor, amikor olvastam mondatait. Most azonban súlyos felfedezéssel párosult, hiszen egy kívülálló ember felfigyelt szívem szomorúságára. Arra ugyanis, hogy betegek azok, akik hozzátartoznak a testemhez, lelkemhez, akik szívem részei. Szenvedéseik hozzátartoznak életemhez annál is inkább, mert kiérdemelten kell hallanom majd Isten megnyugtató dicséretét a számonkérés alkalmával, és ugyanakkor véreim szenvedése még jobban átitatódik lelkembe, s ezért nemcsak szomorúság, hanem a félelem is úrrá lett rajtam.
Szomorúságom és félelmem miatt Istenhez menekültem. Elmondtam neki – amit már sokszor hangsúlyoztam-, hogy töretlenül bízom a szívemig látó, segítőkész embertársaimban. Reménykedem az Ő gondviselésben, mely nem merülhet ki soha a sivár várakozásban, s az azt megpecsételő, folyamatos szomorúságban és szenvedésben. Életemben számtalanszor szembe néztem már a vigasztalás és vigasztalódás keresésével, de azzal a valósággal is, melyről értekeztem beszédeim némelyikében. Gondolataim sokszor megfordultak egy kérdés körül, melyben arra kerestem a választ, hogy: Meddig terjed a testünkért, véreinkért történő áldozat-hozatal? Mi mindent tehetünk azért, hogy újra egészségesek legyünk, ismét felderüljön arcunk a szívünkből rávetődött szomorúság alól.
Nem vagyok próféta, de átvitt értelemben Isten pohárnokává szegődtem, amikor először elmondtam neki, – Jézus tanítása szerint -, hogy elveszem kezéből a keserű poharat. Elvettem, s valahányszor kellett, kiürítettem annak tartalmát. Most is ezt teszem, de most már azzal a tapasztalattal, melyet elmondott, meghallgatott és teljesített imádságaim nyomán szereztem a közel 6 évtizedre terjedő életem alatt.
Egy komoly fegyver került a birtokomba, a reménység, mely mellé még kell szerezzek egyet azért, hogy felvehessem a test gyengeségeivel szembeni küzdelmet. Vagyis elérkeztem ismét arra a pontra, ahonnan elindultam. Kezemben van, magamban hordozom a bizonyosság megszerzett ajándékát, Isten szeretetébe és gondviselésébe vetett reménységet, ami egyedül képes arra, hogy eloszlassa a szívembe tanyát verni kész szomorúságot, félelmet.
Hallom Isten szavát most is, amidőn biztat, hogy gondolataimra, szívem érzéseire vigyázzak inkább, mint a veszélyben levő, beteg testre. Egészséges lélekkel vigyem enyéimet ahhoz, aki belelát, mint embertársak és Isten a szívünkbe. Egy összegbe kerül ez az anyagi világ áldozati oltárán, mely emberi képesség határáig meghozhatja a hozzáfűzött reményeket. Vagy nem. Bárhogyan is lesz, történik majd, újabb fájdalmak, szomorúságok valamilyen formában úgy is bekövetkeznek életünkben. Valaki mindig felénk nyújt egy „poharat”, melyet aztán elveszünk nagy alázattal, s kiürítjük fenékig abban a reményben, hogy ismét magunkra vállaltunk egy darabot a szenvedő világ fájdalmából, keserűségéből.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! A fentiekben az én, a mi bajunkat soroltam. Jó volt elmondanom. Az a nagy baj, hogy rajtatok is elég gyakran felfedezhető az arcotokra ült szomorúság. Fáj a szívetek, mert betegek vagytok, mert betegség uralja szeretteitek testét. Szomorúak vagytok, mert nem használt már semmilyen orvoslás, s nincs emberi tudomány, mely gátat vethet egyes betegségnek. Szomorúak vagytok, mert sok, mélyről fakadt imádság nyomán sem tapasztaltátok a fájdalomtól történő szabadulás örömét. Egy dicsőséges szabadulásra vártok, mely végleg megoldja a szenvedések okozta gondokat.
Ne feledjük! Éppen Jézus tanítása jogosít fel arra minket, hogy nem állhatunk meg félúton. A bennünk lakó lélek, s Istentől megkapott lelki ajándékaink ösztönöznek a lehetetlen felkutatására. A bennünk lakó Lélek az igazság által az élet forrásává válik, s nem enged vesztegelnünk egy vakvágányra terelt szerelvény, kitárt ajtajú fülkéjében. Leszállunk, s megkeressük a legközelebbi állomást, ott megvárjuk a beérkező vonatot, hogy az elvigyen távolban levő bizonyságainkhoz. Ezen az úton azonban soha el ne feledjük a hitet, melyet Jézus felkínált az őt követőknek. Mindenki saját keresztjével járjon az úton, de azzal a bizalommal mely Atyává teszi a gondviselő Istent.
Azt olvastam egyszer, hogy „Az ószövetségi törvény parancsol, tilt, büntet, de nem gyógyítja meg gyengeségünket. Ez a félelem világa! Nem hat a lélek mélyére! Megüti a fület, de nem érinti a szívet, csak megrémíti azt. Nem változtat rajta, csak az érzelmeket zavarja meg, de a káros és kóros gyökeret nem tépi ki. Így a törvény csak a felületet érinti, de nem végez alapos munkát.” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 119. Old./
Feljegyezték, hogy Batthyányi Strattmann László herceg a szegény szembetegek részére külön korházat létesített saját költségén. Minden betegének, aki gyógyultan hagyta el a korházat, kis könyvecskét ajándékozott, amelyet saját maga állított össze. Címe: „Nyisd fel szemedet és láss!” A lelki vakság gyógyítására adott benne értékes útmutatásokat. Mert test és lélek összetartozik. A jó orvos a lélekkel is törődik.
Mert sokan vágyunk a teljes gyógyulásra, imádkozzunk Nehémiás prófétával: „Kérlek oh Uram, legyen figyelmetes a te füled a te szolgádnak könyörgésére és szolgáidnak könyörgésökre, a kik kívánják félni a te nevedet, és adj, kérlek, jó szerencsét most a te szolgádnak, és engedd, hogy kegyelmet találjon /…/.” (11. vers). Ámen.
Pap Gy. László 