- általános beszéd -
„Senkinek sem okozunk semmiféle botrányt, hogy ne becsmérelhessék szolgálatunkat, hanem mindenben úgy viselkedünk, mint Isten szolgája.” 2 Kor 6,3-4.
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai! Ma a szolgai lelkülettel végzett feladatokról beszélek. Mindenek előtt egy Stendhal idézettel nyitom mondanivalómat: „Csak a buta ember haragszik másokra (…). A kő azért hull lefele, mert súlya van. Hát örökre zöld ifjú maradok? Mikor fogom már megtanulni, hogy pontosan annyit adjak magamból az embereknek, amennyiért megfizetnek! Ha azt akarom, hogy becsüljenek és magamat is becsülhessem, meg kell mutatnom, hogy szegénységem áll az ő gazdagságuk szolgálatában, szívem azonban ezer mérföldnyire van arcátlanságuktól, s magasabban élek, semhogy megvetésük vagy kis kegyeik elérjenek.”
Hogy kellőképpen átfogjuk a szolgálat gondolatkörét, szükség van arra, hogy megerősödjünk meggyőződésünkben. Ezek között nyomban kiemelem az evangéliumi szolgálatot. Mikor erről beszélek, nemcsak a papság feladatáról értekezem, hanem mindazokról a személyekről is, akik valamiképpen kiveszik részüket ebből a munkából.
Második helyen említem azt az állapotot, amikor evangéliumi szolgálatra szánjuk magunkat. Ekkor két irányulás határozza meg cselekvésünket. Először a Tízparancsolat szabályai közé préseljük életünket, s ennek megfelelően töltjük szolgálattal teljes napjainkat. Más felöl irányadó marad a jézusi, kettős szeretet parancs, mely teljesítése meghatározó keresztényi mivoltunkban. Vajon ez utóbbi azt jelenti, hogy döntőek az ószövetségi törvények és az újszövetségi parancsolatok? Igen, bár Pál apostol tanítása értelmében hajolnunk kell az új tanításra, s így a lélek újságában kell szolgálnunk (Róma 7,6). Azt is hangsúlyozzuk, hogy nem vagyunk szolga többé, hanem fiú (Gal 4,7), azaz Istennek azonos értékű gyermeke, akit többé nem kényszeríthetnek a rabszolgaság kegyetlen igájába (Gal 5,1). Más szóval: önként határozzuk el magunkat, hogy vállaljuk, vagy visszautasítjuk Isten szolgálatát. Amennyiben beállunk ebbe az önkéntes „igába”, akkor sok követelmény határozza meg további életutunkat. Ezek közül válogatok, amikor a szentleckénket követő rész utasításaira hívom fel szíves figyelmeteket.
Alapgondolatunk három felhívást tartogat a szolgálatot vállalók számára. Ebből az első , hogy senkit nem szabad megbotránkoztatnunk. Hangsúlyozom, hogy Isten ügyét szolgáló személy, pl., egy pap szolgálata olyan kell legyen, hogy arra ne vetődjön a vétség legkisebb árnyéka sem. Én el is fogadom a hívek részéről ezt az elvárást, de jelzem, hogy nem csak a papi hivatással járó feladatok végzéséről van szó Isten ügyének szolgálatakor, hanem mindannyiunk tevékenységéről, akik hajlandóságot mutatunk erre.
Olvassuk el a szentleckénket követő három verset (5-8vk). Olyan élethelyzeteket sorol Pál apostol, melyek nem csak a lelkész jellegű szolgára vonatkoznak, hanem – mint mondtam – bármelyikünkre, akik éljük egyszerű életünket. Amennyiben átmenetileg sikerül kizárnunk a vallásos érzést a versbéli felsorolásból, akkor tulajdonképpen olyan életfordulatok előtt találjuk magunkat, melyeknek gyáva elviselése botránkozást okoz a körülöttünk levőkben.
Jelen alkalommal sem áll rendelkezésemre elegendő idő arra, hogy részletezzem az adott utasításokat. Amennyiben mégis kiemelek néhányat, megfelelően szemléltetik hozzáállásunkat az adott élethelyzetekhez, melyekben nemcsak a közösségi tényezők szerepelnek, hanem egyéni magatartásunk is környezetünkkel szemben.
Kiemelem azt az állapotot, amikor fáradozunk valamiért, vagy valakikért. Miként álljuk ki a fáradsággal járó megpróbáltatásokat? Ha jobban belegondolunk, rögtön rájövünk arra, hogy elmaradhatatlanul fontos a türelem, ami kisegít a nehéz körülményekből.
Második helyen említem a béketűrést. Van-e életünknek olyan területe, ahol ne kellene bizonyságát adnunk ennek? Kérdezzük meg azt is, hogy mire megyünk abban az esetben, ha a békétlenséget szítjuk, mialatt annak egyik velejárójával, a nyugtalansággal élünk együtt? Nem lehet az, hogy egyéni, vagy közösségi életünk tele legyen nyugtalansággal, békétlenséggel, mely sem dolgozni, sem pihenni nem enged. A békesség tematikáját sokszor feszegettem prédikálásom rendjén, de sajnálatos módon mindig töredékes maradt a kifejtés. Ez egy olyan terület ugyanis, mint a szeretet. Bármennyit beszélünk is róla, mindig olyan érzésünk támad, mintha nem szóltunk volna eleget és megfelelő módon, s így mindig valami kimondatlan marad.
Még egyetlen vonást emelek ki, az igazmondást. Elkerülhetetlenül fontos, hogy igazat beszéljünk. Nemcsak azért, mert így eleget teszünk a parancsolat kérésének, hanem igazmondásunkkal megkönnyítjük életünk folyását. Szerintem a hazugság egy állandó akadályt jelent előrehaladásunkban, mely egy gáthoz hasonlítható. A gát eltorlaszolja a vizet, és nemcsak gátolja a folyását, hanem ezek a torlaszok felfognak minden vízbe esett szennyeződést is.
Emlékeznek sokan közöttünk arra, amikor szüleink közmondásokkal figyelmeztettek. Ezek esetenként meghatározókká is váltak. Talán, amikor rajta csíptek az első, vagy ki tudja hányadik füllentésen, jelezték, hogy a „hazug embert hamarabb utol lehet érni, mint a sánta kutyát”. Ha ezek után sem változtattunk magatartásunkon, azzal térítettek el a további hazudozástól, hogy: Aki ma hazudik, az holnap-holnap után csalni fog. Aki csal, az már lop is. Aki pedig lopásra adta fejét, nem áll messze az emberöléstől.
Testvéreim, amennyiben szigorú magányban élnénk, elzárva a külvilág hatásaitól, valahol erdő mélyen, elszigetelt remeteségben, akkor esetleg más szabályok határoznák meg életvitelünket, egymás iránt gyakorolt cselekedeteinket, és nem utolsó sorban szolgálatunkat. Mi azonban benne élünk e világban, aminek következtében embertársainkkal való kapcsolatunk szabályokra épül, melyek szolgálatot követelnek. Aki erre az életmódra vállalkozik, annak vállalnia kell az ezzel járó kötelességet is. Ez az életmód olyan, mint amilyent elvár minden keresztény hívő az ő papjától, Isten közelebbi szolgáitól.
Szolgáljuk családunk, népünk tagjait! A család vállalása magán hordoz néhány alapkövetelményt, melyek elmulasztása azonnal kiváltja embertársaink elégedetlenségét és megbotránkozását. Vegyük, pl., a fiatal szerelmesek életét! Már az első szóváltásnál kiderül, hogy kinek van keze ügyében a türelem, még akkor is, ha már az egyik kiejtette a száján, hogy „gyűlöllek”.
Ha jön a gyermekáldás, akkor vele együtt jön a virrasztás is. Nem megoldás, ha füldugót szerez be az apuka, vagy reggel azzal dicsekszik az édesanya, hogy milyen mélyen átaludta a szoptatás időszakát.
Aztán szólhatunk arról is, hogy a házastársak, a családtagok nem ámíthatják egymást különbnél különb hazugságokkal. Nem történhet az, hogy a hazugságok, félrevezetések, hamisság nyomán állandóan csak gyűljön a szemét.
A fentiek után átláttuk az egymás iránt mutatandó szolgálatunk lényegét. Egy közösség, egy család, egy egyházközség csak akkor működőképes, ha viselkedésünk eléri a jézusi követelményeket. Ha az egymás iránt mutatott türelmet, fáradozást, béketűrést, majd az igazmondást emlegetjük és éljük ezeket, akkor nem okozhatunk soha senkinek, Istennek, sem embertársainknak megbotránkozást.
Összegezésem előtt a híres szívsebészt, Papp Lajost idézem: „Soha nem a magunkért való küzdelem a cél, hanem mások szolgálata. Ha nem akarunk megbetegedni, nagyon kell egymást szeretnünk. A betegségek megelőzésére és gyógyítására egyaránt a szeretet az egyetlen gyógyszer.”
Tudom, hogy az előbb felsorolt követelmények teljesítése nehéz. Meggyőződéssel vallom azonban, hogy amilyen nehéz egymás „kénye-kedve” szerint cselekednünk, éppen olyan nagy öröm származik, ha felismerjük, hogy Isten és embertársaink elismeréssel vannak szolgálatunk iránt. Éppen ezért teljesítjük feladatainkat, szolgálunk egymásnak sok türelemmel, fáradozással, béketűréssel és végtelen szeretettel, hogy ne adjunk okot semmiféle megbotránkozásra. Lehet, hogy sokáig váratnak magukra az elismerések, de mi továbbra is szolgálunk, mert hisszük, hogy ezzel másokat gazdagítunk és magunknak is megszerezzük az elismerést. Ámen.
Pap Gy. László 