Bibliai olvasmány: Zsolt 16,1-11.
– általános: 2010. –
Nem tapintatlan (figyelmetlen, kíméletlen), nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. 1Kor 13,5
Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Ha véletlenül feledésbe merült volna a húsvéti ünnep előtt megkezdett és folytatott szeretet-téma, akkor hát itt az idő, hogy ismét feléje fordítsuk figyelmünket. Az bizonyos, hogy nem hordoz olyan sok mindent időszerűségében, mint karácsonykor, de – szerintem most is megáll a sokak által megállapított tény, miszerint soha nem tudunk eleget beszélni a szeretetről annak érdekében, hogy megfelelően tapasztaljuk hatásait mindennapi életünkben.
Pál apostol a szeretet himnuszában, de közelebbről a mai szent leckében négy fontos figyelmeztetést közöl velünk. Mind a négy esetében elengedhetetlenül szükségünk van egy megalapozott szeretetre ahhoz, hogy sikerre vigyük ezt az újabb, keresztényi feladatot. Nézzük ezeket az összetevőket külön-külön!
1). Először arra hívja fel figyelmünket, hogy a szeretet nem tapintatlan. Két rokon értelmű kifejezést is használok a megközelítés érdekében, hogy még teljesebbé váljon a ráfigyelésünk. Azt is mondhatjuk, hogy a szeretet figyelmes, kíméletes. Semmit nem változtat a valóságon az sem, ha ezeket negatív formájú jelentésekké változtatjuk.
1983-ban harmad éves teológiai hallgatóként részt vettem szülőfalumban egy püspöki vizsgálószéken, ahová meghívták a nyugdíjas éveit éldegélő, volt szentábrahámi lelkészt, Máthé Zsigmondot is, aki különben a híres, mészkői papnak, Balázs Ferencnek volt peregrináló társa Angliában. Az említett nyugdíjas lelkész, mivel nem tudhatta, hogy a sötétben ott kuporogtam a személyautó hátsó ülésén, amikor behuppant az anyós ülésre, a következőt nyilatkozta a kormánykerék mellett levő, akkori karácsonyfalvi lelkésznek: „Tudd meg Gyula, hogy Balázs Ferenc egy kommunista volt”. Kortársként elképzelhető, hogy sokkal többet tudott az egykori kollegáról, mint én, aki csupán egyetlen dolgozatot készítettem róla. A fenti megjegyzést viszont sokkal körültekintőbben kellett volna elejtenie, – ahogy ma mondanánk: diszkrétebben. Lehet, hogy Zsiga bácsi ismerte Pascal gondolatát, mely arra vonatkozott, hogy amennyiben „/… mindenki tudná, mit beszélnek róla embertársai, nem lenne négy barát se a világon. Kiderül ez azokból az összeveszésekből, amelyeket a néha visszamondott,tapintatlan pletykák okoznak” /Pascal/ – , de ekkor bizonyára nem jutott eszébe az óvatoskodás.
A tapintatlanságnak a következő formája akkor jelenik meg életünkben, amikor egy figyelmetlen szó, mozdulat, cselekedet olyan fájdalmat okoz, melyhez foghatót addig még nem tapasztaltunk életünkben. Tulajdonképpen nem áll szándékunkban senkit megsérteni az adott és használt kifejezéssel, de csak úgy, meggondolatlanul „kiröppen” a szánkon. Ezt követően bármit is szólunk, már csak jobban elronthatjuk a dolgot, s szinte minden helyrehozási próbálkozással fokozzuk az okozott fájdalmat. Ekkor már csak a hallgatás és az arcon megjelenő pír segít – valamennyire. A tapintatlan cselekedet lehet egyszerűen egy elfeledett ígéret teljesítésének elmulasztása, mely nemcsak az erre érzékeny emberekben hagy mély és helyrehozhatatlan nyomot. A legtöbben azt mondjuk, hogy megbocsátjuk, de nem vagyunk képesek a feledésre. A kíméletes szeretetre példának Márai Sándor írónk gondolatát vettem kölcsön, aki a következőképpen fogalmaz: „Az emberek szeretettel ölik egymást, mint valamilyen láthatatlan sugárral. Még több szeretetet akarnak, minden gyöngédség az övék legyen, csak az övék. A teljes érzést akarják, el akarják szívni környezetüktől az életerőket, a nagy növények szomjas mohóságával, melyek kíméletlenül elszívnak a környék zsombékjaiból és televényéből minden erőt, nedvességet, illatot, sugarat. Nagy önzés a szeretet. Nem tudom, hogy élnek-e sokan, akik halálos sérülés nélkül tudják elviselni a szeretet rémuralmát?” /Márai Sándor/
2). Azzal folytatja az apostol, hogy a szeretet nem keresi a maga javát, a Károli fordítás szerint a hasznát. Gondolataimat az indiai vezéregyéniség megfogalmazásával erősítgetem, aki kijelentette, hogy „Ellenzem az erőszakot, mert ha úgy tűnik is, hogy hasznos, a haszon csak átmeneti, de a szörnyűség, amit okoz, maradandó.” /Gandhi/. Ez a megállapítás még inkább igaz a szeretet világára, hiszen semmilyen haszonélvezet nem feltételezi, de nem is segít abban, hogy kiteljesedjen bárkiben is a szeretet. A szeretet legfentebb szükség-igény lehet, de nem válhat haszonleséssé. Vagyis nyugodtan elmondhatja bárki velem, hogy azok közé tartozunk, akik hisznek a „/…/ haszon nélküli dolgok hasznában.” /Pléh Csaba/. Semmi mást ne mondjunk ebben az esetben, csupán a szeretetet említsük. A szeretet gyakorlása, de annak érzése nélkülöz bármilyen „haszon” – fajtát.
3). Az apostol harmadik figyelmeztetése így hangzik: a szeretet nem gerjed haragra. „Az élet túl rövid ahhoz, hogy haragot tartsunk. Túl rövid ahhoz, hogy eltaszítsunk magunktól valakit anélkül, hogy meghallgatnánk, amit mondani szeretne.” /Dorothy Koomson/. Persze, megértem azokat, akiket nemcsak a mások okozta bosszúságok gerjesztenek haragra, hanem tágabb értelemben vett környezetük is folyamatosan erre „rendezkedett” be. Ennek bizonyítéka az a rengeteg bántalmazás, mely érte és éri az anyaországon kívül élő magyarságot. Ennek beszédes megnyilatkozásaival magam is találkoztam, és ennek ismeretében kijelenthetem, hogy semmit nem segít a haragtartás. Sőt, csak rosszabbít a helyzeten. Ezért hát a helyénvaló kérdések egyike, amikor feltesszük a bennünket bosszantó, háborgatóknak a kérdést, hogy neki van-e más nemzetiségű rokona, barátja, ismerőse, munkatársa? És milyen a kapcsolata? Mert, ha nincs, akkor nem tudhatja, hogy milyen a harag nélküli szeretet.
4). A mára kijelölt utolsó figyelmeztetésben a megelőző folytatását fedeztem fel, amikor azt hangsúlyozza Pál apostol, hogy a szeretet a rosszat nem rója fel. Ezt a gondolatot két irányból közelítem meg. Az elsőben Ingrid Bergman segít, aki hangsúlyozza, hogy a „boldogság titka a jó egészség és a rossz memória.” Nem ismerem annak titkát, hogy miként sikerül feledésbe kényszerítenünk, kitoloncolnunk emlékeink tárházából a bennünket ért, múltbeli kellemetlenségeket. Főként, ha figyelünk arra az idős kori állapotra, melyet a szklerózis okoz. Persze, ami a tegnap történt, az feledésbe megy, de ami a gyermekkorban érintett, gyakran még a betegség legelőrehaladottabb állapotában is megmarad. És ebben a pillanatban segít az a rendkívüli gazdagság, mellyel mi dicsekedhetünk. Vagyis az Istenbe vetett hitünk. „Kinek könnyebb vajon? Annak, aki hisz Istenben, vagy annak, aki félvállról veszi az egészet? A hit bátorít, mi azonban tudjuk, hogy nincs mitől félnünk. Csak akkorrossz – (pl.) a halál, ha elmulaszt valamit az ember. Csak akkor rossz, ha soká tart, s annyira fáj, hogy az ember elveszti a méltóságát.” /Hamingway/. A második megközelítés, tehát megelőlegezi azt a feltétlen hitet, minek köszönhetően semmi nincs ebben az életben, ami kiforgathatna emberi méltóságunkból. Sajnálom, hogy mára emlékké vált elődöm, Miklósi Vári Katalin élete, s így vele erősíthetem napra szabott példáinkat. Az ő hosszas szenvedése, kitartása, hite, reménysége, de végül búcsúja is mind abban erősít meg bennünket, hogy a lehető legrosszabbat, a halált is elszenvedhetjük, de emberi méltóságunkat csak akkor őrizhetjük meg, amennyiben a szívünket betöltő szeretet irányítja tiszta gondolatainkat és érzéseinket.
Hadd zárjam mai beszédemet Pál apostol figyelmeztetésével, miszerint a szeretet nem tapintatlan(figyelmetlen, kíméletlen), nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Ez legyen mai gondolataim összegezése és holnapra szóló figyelmeztetése. Ámen.
Debrecen, 2010. április 11.
Pap Gy. László 