Bibliai olvasmány: Lk 8,41-56
– húsvétra előkészítő beszéd – 2013/4. –
„Ki ad közületek fiának követ, ha kenyeret kér?” Mt 7, 9.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Mai beszédem témája: a szülő. Minden valóság-alapon történt tapasztalás ellenére, úgy találom, hogy a szóban forgó téma meghatározását, találóan Ézsaiás próféta könyvében olvassuk: Szülők azok, akiktől a magzat életét kapta, de az, hogy a gyermek létezik, nem a szülők érdeme (45, 10.). Mielőtt tovább haladnék gondolatvitelemben, engedjétek meg, hogy kételkedő testvéreim számára két, jól ismert tényezővel támasszam alá a bibliai igazságot. Az első, hogy Isten akaratán kívül nem válhat szülővé, pl. a nő, vagy a férfi. Jól lehet, a tudomány mára mindent megpróbál annak érdekében, hogy akár mesterségesen is gyermeket hozzon a világra. Így látszólag az arra nem képes szülők is lehetőséget kapnak a gyermekáldásra, viszont a háttérben itt is megtalálható Isten akarata. A második valóságot Keresztelő János szájába adta az evangélista: Isten a kövekből is támaszthat fiakat. Ez tehát olyan lehetőségre ad betekintést, melyet az örökbefogadás tárgykörébe is sorolhatok. Itt közelebbről azt értem, hogy amennyiben Istennek lehetősége van, hogy válasszon a nem zsidók közül is fiakat, akkor a földi szülők is igazi szülőkké válhatnak azok számára, akiket szeretetükbe fogadnak. Beszédemet ezek után két részre osztom, melynek első felében a szülés és születés, a másodikban pedig a szülő áll központi helyen.
1). Mi, akik hála Istennek napvilágot láttunk, két ütközési pont, a születés és a halál között töltjük napjainkat. E két pontot összekötő szakaszon nemcsak a kérdések sokaságával találkozunk, hanem meg is kell sorra válaszolnunk azokat. Két vélemény állandó csatározásában telik életünk: Milyen jó, hogy megszülettünk, vagy: kár volt, hogy világra jöttünk. Én az első álláspont mellett viaskodom, több oknál fogva.
(1). Belátom, hogy nagy áldozatot vállaltak értem, hiszen a szülés magában már fájdalommal járt. A szülőasszony fájdalmas nyögése sokszor belehasított a történelem mindennapjába, s bizony gyakran életükkel is fizettek azért, mert életet akartak teremni.
(2). Milyen jó, hogy megszülettem erre az életre, ebbe a vallásba. Milyen jó, hogy hitem fényében Isten gyermekének mondhatom magam. Boldog vagyok, mert Isten, szülővé tette édesanyámat és édesapámat, és ennek nyomán általam is neveli egyházát. Egy második születésnek számít tehát, hogy egyházhoz tartozónak mondhatjuk magunkat, ahol túl léphetünk földi, családi kötelékeink záros határán és Isten gyermekivé válunk.
2). A szülőkről szóló fejtegetésem négy csoportra osztható.
(1). A szülők tulajdonságai általában átruházódnak a gyermekekre. Pozitív értelemben használva idézem Ezékiel prófétát: „Aminemű az anya, olyan a leánya is”. (16, 44.). Ugyanakkor hangsúlyozzuk ismert közmondásunkat is, miszerint: „Nézd meg az anyát és vedd el a leányát”. A szülők tulajdonságai átáradnak a gyermekekre úgy is, hogy példájukat követik. Ennek legszebb bibliai bizonyítéka a jézusi tanítás, miszerint: „ha jónak mondjátok a fát, tartsátok gyümölcsét is jónak, de ha rossznak mondjátok a fát, tartsátok gyümölcsét is rossznak, hiszen gyümölcséről ismerhető föl a fa.” (Mt 12, 33.). Ez nem jelenti azt, hogy kizárhatunk két fontos lehetőséget. A példák bizonyítják, hogy jó szülőnek lehet rossz gyermeke, vagy fordítva, de ezek a kivételek csak erősítik a szabályt.
(2). A második gondolatkörben azt hangsúlyozom, hogy a jó szülők szeretik gyermekeiket. Néhány bibliai bizonyítékot sorolok állításom alátámasztására: – a szülő mindenek előtt arra igyekszik, hogy jól nevelje gyermekét – (Péld. 4, 1.), – a jó atya könyörül az ő fiain (103. Zsolt 13.) és nem dobja kenyerüket az ebek elé (Mt 15, 26.), vagy kenyér helyett nem ad nekik követ. – – a jó szülő szükség esetén megdorgálja gyermekét (Péld 3, 12.), de azzal a szándékkal teszi, hogy gyermeke javára váljon. – sok szülő arra áldozza életét, hogy gyermekének javakat gyűjtsön (2 Kor 12, 14.).
A fenti viszonyulásban nem merül ki a szülő szeretete. Az a kérdés, hogy létezik-e lehetőség, melynek alapján lemérhető, hogy ki az a szülő, aki jobban szereti gyermekét? Nem bocsátkozom véget nem érő fejtegetésbe, és ezért a megbocsátás körébe vezetlek kedves Testvérem. Ki az, aki nagyon szereti gyermekét? Szerintem az a szülő, aki a legtöbbször megbocsát. A szülő képes arra, hogy feledje gyermeke bántó szavát, káros tetteit, mert számára nincs nagyobb fájdalom annál, mint, amikor tévedések miatt szenvedni látja őt. Ezért a szülő boldognak szeretné mindig gyermekét, és nem a világ felé, hanem gyermekével szemben érzékelteti ezt a szeretetet.
(3). A harmadik pontban röviden a gyermek szülője iránti kötelességéről teszek említést. A gyermek kötelessége növekedni életbölcsességben, Isten ismeretében, a tudományban és a jó cselekvésében. A gyermek kötelessége tisztelni és szeretni szüleit, és ebből kifolyólag engedelmeskedni nekik. Harmadik kötelességként említem, hogy a gyermekeknek gondoskodniuk kell idős szüleikről.
(4). Végül pedig – mert a szülő e beszéd fő témája -, a szülők kötelességeiről szólok. Feltételezzük, hogy szerelemből kötött házasság nyomán megszületett gyermek, gyermekek iránti kötelességeket tartunk szemünk előtt. A szülő tartozik gyermekének, hogy gondot fordítson rá. A bibliai példák szemléltetik ezt a gondoskodást: Pl. Jákob nem akarja elengedni Benjámint Egyiptomba (1 Móz 42, 38.); három hónapig rejtegeti édesanyja Mózest (2 Móz 2, 2.); a Jeruzsálemi templomban lemaradt gyermek Jézus miatt aggódtak szülei (Lk 2, 43.). Mai szülők nem szívesen beszélünk arról, melyről Pál apostol az efézusi levélben írt, hogy ne ingereljük gyermekeinket (6, 4.). Tudatában kell lennünk, hogy gyermekünk növekvő befogadóképessége kötelez, hogy türelemmel várjuk a pillanatot, amikor újabb tanács, utasítás, nevelési próbálkozás meghozza a várt eredményt.
Végül, de nem utolsó sorban szólnom kell a szülők kötelességéről, hogy vallásos nevelésben kell részesítsék gyermekeiket. Egyszerűen, megfogják gyermekük kezét és elhozzák a templomba, vagy megtanítják a vallás áldásaira, melyek segítségként ott vannak a kétséges, és örömszerző pillanatokban is. A szülőnek nevelnie kell gyermeke nemzeti, vallási öntudatát.
A fentiekben bemutattam a szülőt, akinek köszönhetően megszülettünk. Áldozatvállalásukkal gyermekek lehettünk, akiknek példás szüleik voltak. Minden tulajdonságot nemcsak gének szerint, hanem az élet iskolájának tanítása rendjén is átadtak nekünk. Boldogok lehetünk, mert szerettek minket. Megtanítottak, hogy kötelességeink vannak, hogy magunkon hordozzuk a tiszteletnek, és a szeretetnek ismertető jegyeit. Szülői kötelességeiket úgy teljesítették, hogy abban nyilvánvaló volt a féltés, ragaszkodás, gondoskodás, és a türelem is. Szerencséseknek mondhatjuk magunkat, mert nyelvünkben, nemzetünkben, unitárius vallásunkban, és a vallások egyetemességében is gondolkodunk, érzünk és nyilatkozunk.
Isten áldása legyen a mindenkori jó szülők életén és emlékén! Ámen.
Pap Gy. László 