– Október 23-i beszéd –
„Ezt üzeni az Úr a prófétáknak, akik félrevezetik népemet: Ha van mit a foguk alá venniük, azt hirdetik: „Béke!” De ha valaki nem tömi a szájukat, hadat üzennek ellene. Nos, ezért látomás helyett éjszaka borul rátok, jövendölés helyett sötétség tör rátok. Lenyugszik a nap a próféták felett, a nappal éjszakára fordul. Akkor majd megszégyenülnek a látók, szégyen borítja a jövendőmondókat. Mindannyian elfödik arcukat, mert nem jön az Istentől üzenet.” Mik 3,5-7
Kedves atyámfiai, ünneplő Testvéreim!
53 évvel és két nappal járunk 1956 nevezetes eseményei után, húsz évvel és két nappal a jelenlegi Köztársaság kikiáltása után. Megnéztem a városunk ünnepekkel kapcsolatos rendezvényeit, szétnéztem a város arculatán, figyeltem az emberek külső megjelenésének árulkodó jeleit, s rossz lennék, ha azt mondom, hogy nem vettem észre az ünneplésnek itt-ott árulkodó apró nyomait. Ünnepeltünk a magunk módján. Viszonylagos csendben, a legtöbben némán, mintha nem lenne mondanivalónk, mintha maga az ünnep, s az egész október merevvé feszítené ki az ünnepi lobogókat, de mellé tűzve szigorú rendben a feketét is, hogy figyelmeztesse szívünket a gyász állandó jelenlétére.
Mindenkinek saját ügye, hogy miként érez és ünnepel, én nem is ezzel kapcsolatosan kívánok elétek lépni ma, hanem inkább az a célom, hogy csokorba gyűjtött, ünnepi gondolataimmal adózzak a múlnak, 1956 eseményeiben részt vállalt elődeinknek, de egyben elősoroljam azokat a bibliai gondolatokat, melyeket nemcsak egy vasárnap délelőtti istentisztelet követel meg tőlünk, hanem általános vallásos szemléletünk is.
Az viszont már a ti dolgotok lesz, hogy ráhangolódjatok a mai üzenet lényegére, múltba gyökerező igazságára, de ugyanakkor jövőre figyelő tanácsára. Nincs kizárva, de kevés valószínűségét látom annak, hogy amióta látogatjátok az istentiszteleteket, hallgatjátok a prédikáló lelkészeiteket, találkoztatok volna a felolvasott szentleckével, ha igen, akkor még kevesebb esélyét látom annak, hogy éppen ünnepi érzésekbe és gondolatokba szőve ismerkedhettetek meg vele.
Tény, hogy sokkal több örök időre szóló jelentést hordoz magában a felolvasott bibliai rész, mint amennyivel megismerkedhetünk mai ünneplésünk alkalmával. Sőt, azzal a hozzáadással, hogy megfelelően beállhassunk, – kissé késve – az ünneplők sorába, s ha netán mulasztottunk azon a napon, amikor ideje volt a szomorkodásnak és ünneplésnek, akkor megtehetjük éppen most és itt.
1). Halljuk Mikeás prófétától, aki ebben az esetben maga ellen is szólt, amennyiben ő nem cselekedett másként, hogy, ha van mit a foguk alá venniük, azt hirdetik: „Béke!”. Vagyis, ha meg van a mindennapi kenyér-adagjuk, akkor szívesen beszélnek a békéről. Az nem válik nyilvánvalóvá, hogy melyikről: ami Isten és emberek között létezik, vagy, ami az emberek alapvető boldogságához és megelégedéséhez szükséges. De mi történik, amennyiben valaki „nem tömi a szájukat”? Azonnal ellene fordulnak, vagyis hadat üzennek neki.
Az új helyzetnek komoly következményei lesznek, mert nemcsak a próféták helyes holnaplátása, jövendölése szűnik meg, hanem az a világosság is oda lesz,ami még egy ideig ott ragyogott fölöttük, de azok fölött is, akiknek arról a bizonyos békességről beszéltek. Lenyugszik a nap a próféták felett, a nappal éjszakára fordul – mondja Mikeás. Majd a békésségükből kifordított népnek mondja vigasztalásul: Akkor majd megszégyenülnek a látók, szégyen borítja a jövendőmondókat. Mindannyian elfödik arcukat, mert nem jön az Istentől üzenet. Aki pedig nem kap tanácsot, vagy üzenetet Istentől, az ő embereként, nem számíthat továbbra arra, hogy hallgatósága, a népe, melyből vétetett, hallgatni fog rá. Főként, ha nem arról beszél, amit hallani akar, ha nem arról jövendöl, amit megérni szeretne. A nép béketűrése úgy fogy el, mint a nappal világossága. A tegnapi ígéretek emléke él benne, hiszen évek óta csak erre alapozott, s az ígéretek maradtak. Végre elvárja, hogy a próféták azt mondják, ami felderíti szívüket, ami megerősíti elveszett látszó reménységüket, ami ismét helyreállítja a régi rendet.
2). Nyugodjatok meg Kedves Testvéreim, nem mentem sem az ószövetségi prófétákat, sem azokat, akik előttem jártak, de nem veszem védelmembe azokat sem, akik ugyan hit nélkül, de népünk prófétái voltak. A kommunista rendszer hazug prédikátorai, akik valamivel voltak értékesebbek, mint azok, akikből a hamisság, egyenlőtlenség félrevezető pribékjei lettek. Egyre jobban világossá válik számomra, hogy bár Magyarországon sem volt szigorúbban kezelve a közember vallásossága, mint Erdélyben, mégis valahogy sokkal kevesebb emberhez jutott el a régi próféták szava, akik folyamatosan hangsúlyozták, hogy „Ez volt az üzenet: Térjetek meg mindannyian gonosz útjaitokról és gonosz tetteitekből, hogy megmaradhassatok ezen a földön, amelyet az Úr nektek és atyáitoknak adott öröktől fogva és mindörökre.” (Jer 25,5)
Nem is ezen van a hangsúly, hanem 1956-on, vagy 1989-en. Mit tartogat ez a megkettőzött nap azok számára, akik annak idején kiléptek a történelem porondjára, és mit jelent nekünk, késői nemzedéknek, akiknek a mindenkori megélhetés fehér és nagyobb kenyere sokkal fontosabb volt, mint a merevvé változott háromszínű lobogó, mint az emberségében meggyalázott, életében kettétört emberekre való megemlékezés. Még rosszabb helyzetbe kerültünk sokszor, mint Mikeás népe, akiknek már elegük lett a próféták táplálásából, s egyszer kíváncsian megtagadták régi gyakorlatukat. Inkább sötét legyen számukra is, inkább süllyedjenek el ők a szégyen miatt, mintsem, hogy késő korok gyermekei vonjanak le róluk hasonló következtetéseket. Mi olyanok voltunk, akiket meggyőztek a magyar narancs jövőt megoldó hazugságával, félrevezetésével: „Pelikán: Azért van egy kis rossz érzésem. Miért kell ekkora felhajtást csinálni? Mégiscsak becsaptuk az embereket.
Virág: Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Az imperialistákat, ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni! Kiadtuk a jelszót: legyen magyar narancs! És lett magyar narancs. Mi nem ígérgetünk a levegőbe, Pelikán.” (részlet Bacsó Péter Tanú című filmjéből)
Végül már csak az marad, hogy néhány szót ejtsek Isten várható, vagy elmaradó üzenetével kapcsolatosan. Lehet, szeretnénk többen is hallani Isten ügyeiről megbízhatóan nyilatkozó embertársaink szájából, hogy holnaptól sokkal jobb lesz minden. Megoldódnak a ma még sok kétségbeesést magukban hordozó, családra és egyénre nehezedő gazdasági-társadalmi feszültségek és nehézségek. Hát kedves testvéreim, ilyent nem mond egy Isten útjain járó ember, csak egy olyan, aki továbbra is azon munkálkodik, hogy folyamatos hazudozásaival mindnyájunkat félrevezessen, s közben derüljön rövidre terjedő gondolkodásunkon.
Én a Bibliát naponta forgató, Istenhez rendszeresen imádkozó, hitemet gyakorló ember, a lelkészetek mondom, hogy ilyen emberre ne várjatok. Sőt, talán Isten üzenetének hangos megnyilvánulását se keressétek. Közelmúltunk, az elmúlt 20, 50, esztendő bőven szolgáltatott ilyen isteni üzenetet. 2009. Október 23.-án, de ettől kezdve folyamatosan azok emléke üzen, akik nem léptek be az embereket félrevezető próféták sorába. Nagy Imre szavaival zárom megemlékezésemet: „Engedje meg az igen tisztelt Népbírósági Tanács, [hogy] pár szóval indokoljam a kegyelmi kéréssel kapcsolatos álláspontomat. A halálos ítéletet, amelyet rám az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, és ezért a magam részéről, bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs, elfogadni nem tudom.
Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell. Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.” (Nagy Imre beszéde halálos ítéletének kihirdetése után). Ámen.
Debrecen, 2009-10-25.-én.
Pap Gy. László 