Bibliai olvasmány: Lk 2,8-20
– adventi beszéd –
„Megszülte elsőszülött fiát…” Lk 2, 7.
Kedves Testvéreim! Advent 2. vasárnapja köszöntött ránk. Még két vasárnap választ el a várva-várt ünneptől. A keresztény világ erre az ünnepre összpontosít. Ettől az ünneptől várja megvalósulatlan reményeinek beteljesülését. Sátoros ünnepeink sorában – joggal mondhatjuk -, a karácsony a legemberibb ünnep. A várakozási időszak témájaként a múlt vasárnapra is Jézust választottam, ma, és az elkövetkezendő vasárnapokon is Ő lesz beszédem központi témája, mint, ahogy ő áll karácsonykor mindenki figyelmének középpontjában.
Mária megszülte elsőszülött fiát, Jézust – olvassuk Lukács evangéliumában. Figyelmünk a megszokott emberteremtés földi eseményére terelődik. Egy gyermek világra jöttére, ami sok titokzatosságot rejt magában, és az élet alapmozzanatainak az elindulását is jelenti. Ma Jézus emberarcára világítok rá, amikor a tanítónkat, példamutatónkat, emberi vonásokkal felruházott és emberi módon viszonyuló Jézust látjuk. Kérdem: Lehet-e valami emberibb annál, mint, amikor megszületik egy kisgyermek, egy csecsemő? Van-e szebb mozzanata a családi életnek annál, mint amikor az utód világgá kiáltja magát? Ilyenkor az élet sötét vonásai is háttérbe szorulnak, mert a boldog szülők egyszerűen megfeledkeznek arról, hogy ilyen is volt életükben.
Jézus születése sem volt más, mint bármelyikünké. Az események köré szőtt legendás történések – szerintem – semmit sem változtatnak a szülés-születés lényegén. A fájdalom, a remegő öröm az édesanya részéről, a tétova tehetetlenség az édesapa hozzáállásában jelen volt a „szent család” életében is. A kitaszítottság, az istálló szegénysége pillanatok alatt tovatűnt, amikor felsírt a gyermek Jézus. Szép minden szülés és születés az édesanya számára. A Jézusé várhatóan szebb volt, mint bárki másé. A mi esetünkben az ápoló, a bába, vagy éppen az orvos jelezte, hogy leány, vagy fiú született. Jézus születésének örömhírét az angyalok szájába adta az evangélista. Sokkal fontosabb mozzanat volt annál, hogy Jézus születése az átlagos csecsemők születésének szintjén maradjon. Kellett ez az angyali hang, a szomorkodó, sötétben botorkáló emberiségnek. Kellett a nagy hír arról a „megtartóról”, aki megoldja a szegény, a szűkölködő, a szenvedő világ gondját. Advent üzenete, tehát az, hogy az „asszonytól született” ember akár a szenvedéseken át az erőnek, kitartásnak, a hitnek adja bizonyságát. Mindez pedig még akkor történik, míg ott vagyunk az élet kezdetén, azaz a gyermek- és ifjúkorban.
Beszédem második részében Jézus, és ugyanakkor mindannyiunk életének velejáróiról szólok. Elsősorban azokat ragadom ki, melyek bibliai alapként nyilvánvalóak Jézus életében.
A sok elbeszélés közül a számáriai asszonnyal való találkozást hangsúlyozom. Megjegyzi az evangélium (Jn 4. Rész.), hogy Jézus fáradtan ült le Jákob kútjához. Aztán odajött egy asszony, hogy vizet merítsen a kútból. Miközben a tanítványok egy része a városba ment ennivalóért, addig Jézus vizet kért az asszonytól, hogy szomját oltsa vele, s ugyanakkor beszédbe elegyedve elmondhassa egyik nagy, világra szóló gondolatát: Isten lélek és ezért lélekben és igazságban kell Őt imádni (Jn 4, 24.). Ez a történet a kellemesebb hangvételűek közé tartozik. Fontos tudni azt, hogy Jézust és vele együtt tanítványait nemcsak a bűnösök barátjának tartották, hanem olyannak is, akik ettek és ittak velük az év bármelyik időszakában.
A Jákob kútjánál történtek során említettem a fáradtságot, amit általában alvással szoktunk kipihenni. A csodatörténetek sorában találkozunk azzal a képpel, amikor Jézus bárkába szállt tanítványaival. Időközben elaludt, amikor feltámadt a vihar. Jézus azonban nyugodtan pihent, mert nem volt, félni valója. Nekünk szól az adventi figyelmeztetés: Nyugodtan feküdjünk le, és pihenjük ki magunkat. Ne féljünk, ne rettegjünk a következő óra, nap történéseitől. Úgy térjünk nyugovóra, mint aki az ébren lévőkre bízta életét. Háborítatlan lesz az álmunk.
Az ember-Jézus boldog pillanatairól is olvashatunk. Boldog volt, pl. akkor, amikor tiszta szívvel hálát adhatott Istennek (Lk 21. R.). De jókedvét bizonyítják a kánai menyegző eseményei (Jn 2. R) és az ehhez kapcsolható gondolatok is. Hangoztatta Jézus, hogy addig nem búsulhat a násznép, míg vele van a vőlegény. Utána majd lehet szó a búslakodásról. Advent üzenete itt is tisztán cseng: Addig, míg időnk van rá, éljünk az öröm és a jókedv lehetőségeivel, mert derűre bármelyik pillanatban érkezhet ború.
Jézus életében is bekövetkezett a szomorúság. Ő nemcsak szomorkodott és gyötrődött (Mt 26, 38.), hanem félt is a haláltól. Időbe került, míg el tudta hessegetni magától ezt a félelmet. Galileában járt, nem mert Júdeába menni, mert tudta, hogy a zsidók életére akarnak törni (Lk 7.R.). Végül aztán emberi módon beleegyezett Isten akaratába, és elfogadta Isten kezéből a keserű poharat (Mt 26, 39.). Advent figyelmeztet: Végre szánjuk el magunkat arra, hogy Isten kezébe tesszük le életünket. Semmi olyan nem történhet velünk, ami nagyobb veszélybe sodorna, mint az, ha ellenkezően cselekszünk.
A fentiek segítségével kívántam bemutatni Jézus emberarcát. A testi és lelki élet minden megnyilvánulása jelen volt életében. Születése pillanatától felnőtté éréséig, az öröm, bánat, vagy a halálfélelem érzéséig az volt Jézus nekünk, akire érdemes odafigyelnünk, akinek megtanulhatjuk útmutatását, és szívvel-lélekkel követhetjük példáját.
„Bizonyára olvastátok Lagerlöf Zelma szép könyvét, a Jeruzsálemet. Emlékeztek-e arra, hogy milyen kétségbeesés fogta el Gertrúdot, a finom lelkű, szerető szívű, elhagyott menyasszonyt, amikor álmában kiszúrta hűtlen vőlegénye Ingmar Ingmarson szemét? Felébredése után egyre azt hajtogatta: Nem is tudtam, hogy ennyire gonosz vagyok. Valósággal beteg lett attól, hogy így belátott saját értelmeibe és csak akkor nyugodott meg, amikor Jézus megbocsátó kezét érezte megnyugodni a fején. Ne értsük ezt félre: Álmainkért nem vagyunk felelősek. Csak az ellentét kedvéért hoztam fel, mert, akiben nincs elég lelki finomság és érettség ahhoz, hogy apró cselekedeteiből, szavaiból, vágyaiból, villanásszerű gondolataiból következtetni próbáljon a benne lakó démonokra, amelyek egyszer fel is szabadulhatnak benne, az nem jut el az alázatosságig és a szerénységig.” (Stadler Frieda: Szeretnéd, ha szeretnének). Ámen.
Pap Gy. László 