Karácsony – 2009

A vadrózsa álma

Egyszer egy kis halovány vadrózsabimbó elhatározta, hogy ő igazi rózsává fejlődik. Lágyan suttogó szellőtől, friss hajnali harmattól hallotta, hogy távoli rokona mily szép, mily illatos. Gyönyörű, sötétvörös színét kedvelik az emberek, szeretetük jeléül adják egymásnak. Ő is ilyen jel akart lenni! Kihúzta hát magát, hogy büszke tartásától szép hosszú, egyenes szára nőjön. Susogó szelektől tudta, hogy az emberek barnulnak a napon. Ezért fejét folyton a napocska felé fordította, hogy szirmai sötétedjenek. Mindhiába!

Pedig ő mindent megtett, hogy kitűnjön testvérei közül. A vadrózsabokor ágain százával virító nővérkéitől alig látta magát az előtte csörgedező patak csillogó tükrében. Amikor sikerült mégis megpillantania szirmait, szomorúan vette tudomásul, hogy nem és nem sötétednek. Hát soha nem lehetek oly gyönyörű, mint a rokonom? – pityergett. Nagy-nagy bánatától nem látta, hogy fehéres-rózsaszín, szív alakú szirmaival mily csodaszép. Az általuk övezett vidám-sárga kis porzói radarként fordultak a Nap irányába, magukba szívva annak éltető erejét.

– Ne búsulj! – susogták neki a levelek. – Szép vagy. Téged is szeretnek az emberek.

– De a vörös rózsa sokkal szebb! – kesergett a kis vadrózsa.

– Az lehet, hogy szebb, de semmi másra nem való. A szépségén kívül nincs semmije!

– Nekem sincs semmim, és még szép sem vagyok!

– Hogyne lenne! – tiltakoztak a levelek és a virágnővérek. – Tele vagyunk életerővel! A vörös rózsa csak a szemüket gyönyörködteti, mi viszont belülről szépítjük az embereket. Óvjuk az egészségüket, tápláljuk a testüket.

– Hogyan?

– Tavasszal a virágainkat gyűjtik össze, édességeket ízesítenek illatos szirmainkkal. Vagy rózsavizet készítenek belőlünk. A leveleinkből gyógyteát forráznak. Gyümölcsünk a legjobb vitaminforrás számukra! Akár frissen, akár dércsípetten, nyersen vagy lekvárrá főzve. Még a magunkat is szeretik! Minden porcikánk hasznos az emberek számára. Ne mondd hát, hogy nincs semmid!

– De nem vagyok szép!

– Figyelj csak! – szólalt meg mamája, a vadrózsabokor.

Hangok közeledtek. Egy fiú és egy lány sétáltak a patak partján. Fogták egymás kezét, úgy beszélgettek. A lány karján kiskosár himbálózott. A bokorhoz léptek, és óvatosan, a tövisek szúrását elkerülve gyűjtögetni kezdték a virágokat.

– Meglátod, ha iszik ebből a teából, a mamád hamar meggyógyul – mondta a lány a fiúnak. Keze szaporán járt, telt a kosárka.

– Már a puszta jelenléted is jó hatással van anyámra – felelt a fiú. – Nemcsak én szeretlek, ő is a szívébe fogadott téged, ahogy meglátott.

Egyszer csak a fiú leszakított egy hosszabb ágat, épp a szomorú vadrózsát.

– Látod, milyen szép ez a kis virág? – mutatta a lánynak. – Valahogy jobban tetszik nekem, mint a virágboltban árult nagyképű rokonai. Kedves és ártatlan. Illik hozzád, nem úgy, mint azok a vérvörös rózsák…

Míg ezeket mondta, vigyázva eltávolította róla a tüskéket, nehogy megszúrja a lányt, és kedvesen a hajába tűzte. Aztán felkapta, és játékosan megpörgette.

– Hallottad? – susogták a levelek, virágnővérek. – Szép vagy! Szebb, mint azok a rokonaink, amelyekről álmodoztál.

A kis vadrózsa álma így mégis beteljesedett. Bár nem lett nagy, hosszúszárú, sem vérvörös, mégis a szeretet jelképévé vált. Boldogan húzta ki magát, és szirmait az ég felé tárva varázslatos illatfelhőt árasztott.

Ünnepi útmutató

– karácsony első napi beszéd – 2009.

„Fiút szül, akit Jézusnak nevezel el, mert ő szabadítja meg népét bűneitől.” Ezek azért történtek, hogy beteljesedjék, amit az Úr a próféta szavával mondott: Íme a szűz fogan és fiat szül, Emmánuel lesz a neve. Ez azt jelenti: Velünk az Isten.” Mt 1,21-23

Kedves Atyámfiai, szeretett ünneplő Testvéreim! Ma ismét megszólalhatott szabad-akaratunk, hiszen választhattunk az ünnep által felkínált lehetőségek közül. Mi annak a belső hangnak hívását hallottuk és fogadtuk el, mely arra buzdított, hogy Isten házában, a hívek gyülekezetében szenteljünk magunknak és testvéreinknek egy-két órát, közösen mondjunk el egy imádságot, megköszönve Istennek az emberek iránt mutatott szeretetét, gondviselését és azt az igyekezetet, mellyel saját szeretetünkbe fogadjuk azokat – legalább ezen az ünnepen -, akik vágyakoznak a hasonló együttlétek után.

1). Az ünnepre szóló történetet felolvastam a bibliai olvasmány során. Úgy érzem nincs alkalma a mélyre szántó bibliai fejtegetéseknek, de azoknak az értelmezéseknek sem, melyek helyére kívánják tenni az elhangzott történetet. Lassan nem az lesz csoda, amit hallunk, vagy olvasunk hasonló történetek rendjén a Bibliából, hanem az válik csodává, ha több alkalommal is elhangzanak hasonló helyeken. Valóban csoda lengi be az egész születési történetet. Számtalan próbálkozás történt arra, hogy megkérdőjelezzék az esemény hiteleségét. Mindezek ellenére mégis, több mint kétezer éve, évről-évre sort kerítenek a keresztények arra, hogy megüljék Jézus születése napját.

2). Bár megígértem, hogy nem bocsátkozom teológiai fejtegetésekbe, teljes mértékben még sem tudom mentesíteni mai mondanivalómat ettől. Ezen lehet ugyan csodálkozni, de egyben megerősítést is kaphatok, hogy másként nem tehetem. Két tudósítást találunk a felvett szentleckében, melyek egyszerre, de külön-külön is értelmezhetőek:

– a). Először azt halljuk, hogy Jézus meg fog születni. Miért? Azért, hogy megszabadítsa népét bűneitől. Ez egy olyan bibliai feljegyzés, mely igazolja a legtöbb keresztény felekezet teológiai felfogását. Csak a miénket nem. Azaz nem olyan formában, ahogyan az említettek előszeretettel hangoztatják. Csakugyan rólunk is leveszi életünk terheit, de nem személyes áldozatvállalásával, hanem az által, hogy megmutatja Isten törvényeit, és kötelességeinket, hogy miként kell cselekednünk. Ilyen értelemben, szükség volt arra, hogy megszülessen egy olyan tanító, aki a régi, rossz úttal ellentétben egy egyszerű ösvényre világít, melyen végül is elérkezhetünk életünk igazi, vallásos világába sorolható vágyaihoz.

– b). A második megjegyzés már sokkal kellemesebben cseng a fülünkben. Bár ebben az esetben is könnyedén más irányba tévedhet gondolkodásunk, mégis sokkal jobban értjük az utalást. Azért születik meg Jézus a világnak, hogy lényével, rendkívüli tanításaival még jobban tudomásunkra hozza azt a tényt, hogy velünk az Isten! Persze ez a felismerés nem sokat jelent azok számára, akik ma is távol tartják magukat bármelyik templomtól, vallásos tanítástól, de még a gondolkodástól is. Nekik nincs szükségük a középkor sötét világára, – mondogatják, – de közben saját magukat borítják be a tudatlanság sűrű felhőjével. A hasonlókra utalt egykori tanítom, aki elég gyakran mondogatta: „Én húzom ki a fejeteket a pad alól, ti pedig dugjátok vissza”.

3). Arra törekszem, hogy betartsam a tőlem megszokott ünnepi időkeretet, s így az maradt hátra, hogy összegezzem a szentleckére szabott mai üzenetet:

Egy történet nem attól lesz hiteles, hogy elhiszi valaki, vagy sem. Senki nem vonja kétségbe, amikor elmeséljük, hogy miként, mikor, milyen körülmények között született gyermekünk. Azt sem kérdőjelezik meg, hogy ma is éppen olyan örömmel és boldogsággal gondolunk arra az alkalomra, amikor betette számunkra az angyal a karácsonyfa alá őt. Viszont, ha azt részletezzük, hogy micsoda jeles gyermek vált belőle, hogy csak azért nem kapott még Nobel díjat, mert ő nem akarta, akkor már megtorpan bennünk a gondolkodás, s csak az menti meg a helyzetet, hogy minél hamarabb szabadulni kívánunk a hamis történettel ellátó atyánkfiától. Jézus élete bizonyosság volt, amiért kiérdemli a rendszeres ünnepi megemlékezést, ünneplést. Nincs szükség semmilyen, különös bizonygatásra.

Unitáriusokként ma is elmondjuk, hogy tiszteljük mindenki vallásos felfogását. Tesszük ezt nem csak karácsonykor, hanem minden nap. Ugyanakkor kikérhetünk magunknak egy annyit – legalább karácsonykor-, hogy engedjék megünnepelnünk annak az útmutatónak a születése napját, akinek tanítása út, igazság és élet. Végül pedig az ünnepi üzenet mindnyájunk felé felhívás is egyben: úgy éljünk, hogy megérdemeljük mi is, hogy nyugodt szívvel, sokan megüljék születésünk napját! Ámen.

Ünnepi kovász

– úrvacsorai ágenda karácsonyra – 2009.

„Akkor megértették, hogy nem a kenyér kovászától óvta őket, hanem a farizeusok tanításától.” Mt 16,12

Kedves Atyámfiai, Ünneplő Testvéreim!

Az elmúlt időszakban sok bizonytalanság, aggodalom, törődés és féltés hangzott el a járványszerű influenzával kapcsolatosan. Ez bizonyos szempontból meghatározta ünnep előtti vélekedésünket, de az úrvacsora vétel lehetőségével történő élésünket is. A régi vallásos gyakorlat fenntartása, elvetése, vagy valamilyen átalakítása mind lehetőségként kínálja magát, de a régi, örök mondanivaló marad: A testi-lelki együttlét fenntartása, vagy annak megtagadása.

Jelen, úrvacsorára történő felkészítő beszédemben nem szeretném megmutatni, hogy milyen okos vagyok. Azt sem, hogy mennyire ragaszkodom vallásunk ősi szokásához, de nem kívánok rámutatni egyetlen, eddig már többször is szóba jött változtatásra, hanem azt teszem, ami kötelességem: Felhívom a figyelmet arra az alkalomra, amikor Jézus együtt töltve utolsó estéjét tanítványaival, kezébe vette a kenyeret és a bort, majd mindkettőt szertartásosan, figyelmeztetések között, hogy mindig az ő emlékére tegyék – kiosztotta azokat.

Tanítása rendjén találkozott hallgatósága az alapgondolatban tett megjegyzésével. Mi pedig hallhatjuk az evangélium tudósításának köszönhetően. Júdás is vállalta az említett alkalommal a közösséget a Mesterrel és tanítvány-társaival, pedig akkor már bizonyára tudatában volt annak, hogy hamarosan mit cselekszik. Az viszont mindig megkérdőjelezhető, hogy akkor miért nem hagyta el hamarabb a közösséget? Válaszadásunkkal nem oldjuk meg a feladatot, de amennyiben arra törekszünk, hogy egy újabb kérdésre magunk adjunk választ, akkor közelebb kerülünk a megoldáshoz. Íme a kérdés: Mi akarjuk-e Jézussal és testvéreinkkel 2009 karácsonyának közösségi együttlétét? Akik megjelentünk a templomban, nem kell válaszolnunk, hiszen jelenlétünk egyenlő a kimondott „igennel”. Akik viszont távol maradtak, nem is biztos, hogy értesülnek arról, hogy milyen kérdés tevődött fel a mai alkalommal. A válaszuk pedig még ennél is titokzatosabb.

Nem kötelességünk, feladatunk, hogy válaszokat adjunk távolban levő testvéreink helyett. Arra sem kaptunk megbízást, hogy akár az úrvacsora vételével elhatároljuk magunkat bárkitől. Ez személyes, lelki ügyünk, s éppen ezért megfelelően kell kezelnünk. Persze nemcsak magánügy, hiszen egy közösségben, egy kenyérből és egy kehelyből részesülünk, ami már érinti a szomszédot. De vajon úgy-e, ahogy sokan gondolkodnak, vagy éppen a lélek, a szív kerül előtérbe és nem a fertőzés lehetősége.

Szeretnék ez utóbbival kapcsolatosan tudomásotokra hozni valami okosat, de erre képtelen vagyok, hiszen csak az orvosokat ismételhetem. Amennyiben visszakanyarodom a vallásos tartalomhoz, akkor már más a helyzet. Nem szépet, vagy értelmeset, hanem igazat beszélek akkor, amikor kimondom, hogy mi sem kell félnünk a fertőzés veszélyének kovászától! Inkább a farizeusság, a képmutató társadalom, fertőző kovászától kell óvnunk magunkat, gyermekeinket, mieinket. Annak a társaságnak közösségétől kell félnünk, mely minduntalan megmagyarázza nekünk, hogy ezért, vagy azért tűnik ízetlennek az élet, mert… És nem azért, mert éppen az életet adó kenyérből kilopták azokat az ízeket, melyeket akkor kóstoltunk meg először, amikor az otthoni kemencében ropogóssá sült édesanyánk kenyere. Hogy sokan soha nem kóstoltak hasonlót? Arról nem mi tehetünk. Sajnos már arról sem, hogy egyre ritkábban köszönnek vissza megsült kenyérféleségeinkben azok az ízek, melyek nem csak emlékeztetnek egykori szép időkre, hanem feledtetni is akarják velünk azokat. Amikor betérünk a pékségbe és megvásároljuk ünnepi kenyerünket, akkor a bő választékból a lehető legjobbat választjuk, vagy melyet szeretünk.

Ugyanez érvényes a vallás világára, úrvacsora vételünkre is. Nem baj az, sőt áldásos, amennyiben széppé tesszük az emlékezést. Jóra vezet, amennyiben felfigyelünk jelen világunk káros kovászaira. Örömszerző, ha sikerül minden ünnepre kiválasztanunk egy kenyeret, melyet aztán megtörünk, elosztunk magunk között, s bár mindenki szájában más és más ízt kölcsönöz, mégis együtt elmondjuk, hogy részesültünk a Jézusra történő emlékezés áldásában. Keressük és találjuk meg azt a kenyeret és azt a bort, melyet a legjobban szeretünk – éppen íze miatt! Ha megtaláltuk, akkor legyen mindig egy ajándékozó, aki felajánlja, hogy testvéreivel sajátjából, de egyben mindenkiéből részesüljünk.

Legyen áldás minden hasonló alkalmon! Legyen köszönet és hála a megtörhető kenyérért, de kerüljön megfogalmazásra egy őszinte kérés is Isten felé: Óvjon meg bennünket mindenkor a megtévesztők, az álnokok, a félrevezetők, a hamisak kovászától! Ámen.

Debrecen, 2009-12-24., 25.