Bibliai olvasmány: 5 Móz. 28,1-14.
– újévi beszéd – 2011.
„/…/ Amit megfogadtál, azt tartsd meg! Jobb, ha egyáltalán nem teszel fogadalmat, mint ha megfogadsz valamit, és nem tartod meg” Préd 5,3-4.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim!
„Nem az állandó fogadkozás a hűség bizonyítéka, hanem az egyszer kimondott és megtartott fogadalom.” /Shakespeare/. „Meg kell tudnod, hogy embereket nem csak a szó, eskü és az ígéret köti egymáshoz, még érzelmek, rokonszenvek sem döntik el az igazi kapcsolatot. Van valami más, valamilyen keményebb és szigorúbb törvény, amely megszabja, hogy ennek vagy annak az embernek köze van a másikhoz.” /Márai Sándor/
1). Esztendőnk első vasárnapján egy mély igazsággal, a fogadalommal foglalkozom, mely sugallta, meghatározta újévi gondolataimat. Arról kell szólnom – véleményem szerint, – amit Istennek fogadunk, és gondoljunk arra, hogy sok ígéret elhangzik egymással szemben, melyek többsége beváltatlan marad. Ezért felelős emberekként ki kell terjesztenünk a Prédikátor tanácsát az esküdözésre is. Mindenek előtt tisztázzuk a három fogalmat. Az első helyen áll a fogadalom. A második helyre sorolom az ígéretet, a harmadiknak hagyom az esküt. A mindennapi szóhasználatunkban ilyen rangsorolást kapnak az említett kifejezések. Egy fogadalom nem is olyan fontos. Azonban, aki ígéretet tesz, illik eleget tennie adott szavának. Ha valaki esküvel kötelezi el magát, akkor ez olyan hangsúlyt kap, melyben Isten is jelen van, még akkor is, ha az esküben nem hangzott el Isten neve. Hiába keresnénk a választ, nem sikerül megmagyaráznunk, hogy miért viszonyulunk a fentiek értelmében a kifejezésekhez! Magunk sem tudjuk, hogy miért tesszük, de egyetértünk az általános közvéleménnyel. Pedig nagy hibát követünk el. Bármelyik is válik életünk részévé, vagyis gyakoroljuk, egyformán kötelez az adott szó. Nem kerülhetjük ki a követelményt, melyet a „becsületszó” jelent, és jelentett életünkben. Ha eljátszottuk egyszer, akkor soha többé nem szerezhetjük vissza.
2). Ezek után arról kell beszélnünk, hogy mi, unitárius, Istenben bízó emberek miként állunk a fogadalom, az ígéret, netán az eskü valóságával. Mert azt nem állíthatjuk teljességgel, hogy egyik sem szerepel mindennapjaink, vagy különös alkalmaink rendjén. Azért foglalkoztat engem ez a kérdés, mert, ha másként nem, akkor bizonyos állásfoglalásainkban jelen van valamelyik kifejezés egyike. Bánk József, katolikus püspök fogalmazásában ez így hangzik: „Isten nélkül olyan a lélek, mint az óra nyugtalan ingája: egyszer az egyik végletnek hódol, arra esküszik, majd átcsap a teljesen ellenkező oldalra s azért lelkesedik. Hol az egyik véglet, hol a másik rántja, de a középutat nem tudja eltalálni! – Miért nem? – Mert élete ingáját kiakasztotta arról az egyetlen szilárd pontról, amelyen egyedül függhetne biztos alapon. Melyik ez a szilárd pont? – A világegyetem középpontja: Isten!” /Vasárnapok – Ünnepnapok: 473. Old./.
Mit mondunk, tehát? Fogadalmat, ígéretet, vagy esküt teszünk hová tartozásunk tekintetében? Mert mindenképpen tartoznunk kell valahová. Egy családhoz, egy közösséghez, egy nemzetiséghez, egy nemzethez. S ezt a kötődésünket meg kell erősítenünk valamiképpen. Nemcsak felszínesen, hogy hallják társaink, hanem szívünk mélyén, hogy magunk is megtaláljuk azt a nyugalmat, amit ez jelenthet számunkra, vagy megtaláljuk a nehézséget, ami az ebben való megmaradással jár. Aztán ettől a pillanattól kezdve arra törekedhetünk, hogy bármi áron, megszerezzük a megmaradásunkhoz szükséges feltételeket. Na, tehát? Mi is lesz akkor? Fogadalmat, ígéretet, vagy esküt teszünk amellett, hogy Erdélyhez kötődő unitáriusok, magyarok, székelyek maradunk, vagy elhanyagoljuk ezt a kérdést arra hivatkozva, hogy nem kívánjuk megerősíteni állapotunkat? Annyit ebben az esetben meg kell tudnunk, hogy ez utóbbi magatartásunk nem vall egy jó unitárius ember hozzáállására. Még akkor sem, ha fenntartásunk van a fogadalmakkal, az ígéretekkel, az esküdözésekkel kapcsolatosan.
3). Ugye nem feledtük még el, hogy nem rég, két nappal ezelőtt éltük át az esztendő fordulóját, azaz a szilvesztert. A múló esztendő utolsó, illetve a következő első napjai nagyon is alkalmasak arra, hogy megfogalmazzuk újabbnál újabb fogadalmainkat, ígéreteinket. Amennyiben egy ember úgy érzi, hogy bizalmatlanul hallgatja környezete az ígéreteket, akkor kész esküvel alátámasztani fogadását. A legtöbb estben – gyakorlatból tudjuk – sikertelen minden hasonló próbálkozás. Megoldásnak bizonyul, ha úgy töltjük el az említett időszakot, hogy egyáltalán nem gondolunk semmi változtatásra. Vagyis nem éppen a megelégedés vonatkozásában gondoljuk ezt így, hanem mert ismerjük magunkat, s tudjuk, hogy nem sokra megyünk rendkívüli ígéreteinkkel.
Nem akarok előhozakodni a fogadalmak sokszínűségével, mert amúgy sem tudok eleget tenni az elvárásnak, hogy mindenkinek kedvére váljon. Egyet azonban mégis csak meg kell említenem, hiszen valószínűsíthető, hogy ez legtöbbünket foglalkoztatott az elmúlt esztendő utolsó hónapjában, talán szilveszter éjszakáján is. Végeredményben az előbbi példa gondolatához kapcsolódom bizonyos tekintetben, amikor Sütő András sorait említem. A következőket mondja egy helyen az író: „Köszönöm, hogy a nevét viselő híres Kollégiumba lélekbegyűjtő dézsmásai engem is elhoztak. Az otthoniak – a sárban maradottak – azt gondolhatják: kiszabadultan a felfelé kapaszkodás útjára léptem. De fülemben a hangjuk s szándékaimban a fogadalom: nem fölfelé: lefelé török, Uram; vissza azok közé, akik könnyeikkel egész rózsakerteket nevelhetnének” (Nagyenyedi fügevirág). A kérdés adva van: Merre felé törekszünk. Felfelé, vagy lefelé. Azaz azokhoz pártolunk, akik soha nem vállalnának részt küzdelmeinkben, vagy lefelé, a mieinkhez, akiknek köszönhetjük létünket, fennmaradásunkat, s azt, hogy ma, sok küzdelem árán is itt vagyunk? Előfordulhat, hogy ezzel kapcsolatosan nem tettünk fogadalmat, ígéretet, még kevésbé esküt. Itt az ideje, hogy eldöntsük, s szó nélkül állást foglaljunk, hogy megmaradunk született mivoltunkban, vagy kicseréljük magunkat egy „más” emberre?
4). Még csak két tényező marad hátra. Először, hogy megemlítsünk egy eshetőséget. Azt ugyanis, hogy jó, de mi történik abban az esetben, ha mégis tettünk volna néhány fogadalmat a közelmúltban? Meggyőződésem, hogy nem dől össze semmi miatta, ha megfelelő módon kezeljük ígéreteinket. Persze mindenképpen el kell döntenünk, hogy mik azok a fogadalmak, melyeket megerősítettünk, s mi az, amire vállalkoztunk. Ez az első része a követelménynek. A második sokkal komolyabb ennél. Itt már azokra a bibliai figyelmeztetésekre kell gondolnunk, melyek meghatározzák a mindenkori fogadalmak betartását. Egyértelmű az álláspont, hiszen minden esetben kötelezi az ígéret, a fogadalom, az eskütevőt, hogy betartsa adott szavát. Ez nagy követelmény, és ha egyenes emberek akarunk maradni, akkor nincs más választásunk.
Ismételten halljuk a Prédikátor fogalmazását, s meg kell szívlelnünk, mielőtt eltelne egy újabb nap az újesztendőből: Ha valamit megfogadtál Istennek, ne mulaszd el a teljesítését. /…/ Amit megfogadtál, azt tartsd meg! A szentlecke második figyelmeztetése már nem vonatkozik azokra, akik valamilyen fogadalom tételében elsiették a dolgot. Jobb a helyzetük azoknak, akik nem az ígéretek, még kevésbé az esküdözések emberei, hanem a cselekedeté. Ők régóta tudják, hogy jobb, ha egyáltalán nem tesznek fogadalmat, mint ha megfogadnak valamit, és nem tudják betartani.
A második, említésre méltó, semmiképpen el nem hanyagolható tényező, az Istennek tett fogadalom, ígéret, eskü kérdése. Sajnos, nem ritka alkalom, amikor hasonló megjegyzéseket hallunk. Persze olyanok ezek az Istennek szóló ígéretek, mint, ahogyan viszonyulunk legtöbb esetben a Miatyánk megbocsátást kérő sorához. Nem figyelünk kellően a kérésre. Vigyázzunk, mert semmi nem mentesíthet a felelősség alól! Istent ugyanis nem sikerül megtévesztenünk, mint ahogy megtehetjük ezt embertársunkkal. Isten nagyon jól tudja, hogy mikor, milyen ígéretet, fogadalmat, esküt tettünk, s számon tartja azokat, melyek beváltása késik mind a mai napig.
Először a felnőtt tagok, férfiak és nők kell felfigyeljünk az adott szó teljesítésének kötelezettségére, s ennek értelmében csakis olyan ígéretet tehetünk, melyet képesek vagyunk valóra váltani. Ne feledjük, tehát: „Ha fogadással ígérsz valamit az Úrnak, a te Istenednek: ne halogasd annak megadását; mert bizony megkeresi azt rajtad az Úr, a te Istened, és bűnül tulajdoníttatik az néked.” (5 Móz. 23,21).
Meggyőződésem, és tapasztalati tényezőkön nyugszik ez a meglátás, hogy a fogadalmak, ígéretek, esküdözések tekintetében nincs különbség férfi, nő, vagy ifjú között. Nem lehet döntő egyetlen élethelyzet sem arra, hogy a fogalmak valamelyikével feloldjuk a kellemetlen állapotot. Nem lehetünk annyira megrészegültek az örömtől, vagy a boldogságtól, hogy elhamarkodottan, átgondolatlanul tegyünk ígéreteket, s főként olyanokat, melyek beváltására soha nem kerülhet sor. 2011. első istentiszteletén elárulom jövőre vonatkozó ígéretemet. Azt fogadtam magamnak, hogy családomhoz, székely-magyar nemzetemhez, unitárius vallásomhoz a következő évben is hűséges maradok. Arra kérem Istent, hogy ebben segítsen meg engem.
Az Istenben bizakodó ember úgy látja, hogy a „világ kiteljesedik előtte. Képtelen szavakba foglalni azt, ami eléje tárul. Úgy érzi, mintha egy hatalmas boldogsághullám kimosná a testéből és a lelkéből az évek során felhalmozódott hordalékot, a bánatszemetet, a fájdalmakat, a félelmet és a kínt; úgy érzi, hogy az örökkévalóság többé nem ígéret, hanem tény; felfogja, hogy mit kell még tennie, amíg ezt az életet éli, és mi lesz a feladata az ezután következő világokon – mert lesznek, vannak ilyen világok /…/”. /Dean Ray Koontz/. Nektek pedig kívánom, hogy legyen megoldható feladat egy beteljesülésekben gazdag újesztendőtökben, elkövetkező világotokban.
Boldog Újévet kívánok minden egyes egyházközségi tagnak és atyámfiának!
Ámen.
Debrecen, 2011. január 2-án.
Pap Gy. László 