Ti vagytok a világ világossága. Mt 5,14
Kedves Atyámfiai, Testvéreim!
1). A példabeszéd központi mondanivalója egyértelműen a felvett és megismételt szentlecke, de gondolattárában még sok tényezővel kell megismerkednünk, hogy sokoldalú legyen a példabeszéd.
Azt mondja Jézus tanítványainak, hogy ők a világ világossága. Ez egyben dicséret és büszkeség forrása is lehet rájuk nézve, viszont sok felelősséget is tartogat. A világosság fogalmához azonnal hozzátársítja egy hegyen felépített város látványát, valamint azt, amit feltételez egy szem előtt levő település. Ezt követően kijelenti, hogy a gyertya, szövétnek fényforrásként jelenik meg a házban. Amikor valaki meggyújtja, akkor akarva, nem akarva, más is „látóvá” válik.
A félreérthetetlen cselekedetet követően azonnal rátér az erkölcsi magatartás és hit világára. Kijelenti, hogy tanítványai jótette úgy kell világítson, mások szeme előtt, mint a meggyújtott gyertya fénye. Míg ezért hálásak lehetnek a helyiségben levők, addig a jótett láttán Isten iránti hála és dicséret kell ébredjen a szemlélőkben.
Amikor közelebbről megvizsgáltam a példabeszédet, úgy tapasztaltam, hogy négy fontos területen helyezhetem el ráhangolt gondolataimat. Hamarosan ráébredtem, hogy részleges elmélkedésről teszek bizonyságot, ha ezt az álláspontot követem, hiszen vitathatatlanul van még jellemvonás, melyet tárgyalnom kell a többiek mellett.
2). Ti vagytok a világ világossága – mondja Jézus. Ez természetesen a tanítványaira vonatkozik első sorban, de büszke boldogsággal értelmezzük magunkra is, amennyiben a Mester ilyent feltételez rólunk. Megoldást eredményezne, amennyiben bibliai helyekkel világítanám meg a világosság fogalmát. Feleletet kaphatnánk arra, hogy miként jött létre a bennünket körülvevő világosság és kiderülne, hogy mekkora a bennünk levő sötétség. Én ebben az esetben egy sajátságos gondolattal ébresztgetem a világosság utáni szunnyadó vágyakozásunkat: „A sötétség elrejti a félelmek, a hazugságok és a fájdalmak valódi méreteit /…/. Az igazság az, hogy ezek sokkal inkább árnyképek, mint valóság, ezért tűnnek nagyobbnak a sötétben. Amikor a világosság beragyogja azokat a helyeket, ahol ezek benned rejtőznek, akkor meglátod őket a maguk valójában.” (William Paul Young)
Nem szeretjük a sötétséget, ennek ellenére mégis pozitív értelmezést is kaphat, amennyiben valakinek leplezni valója van. Sőt lelkünk tükrét, az arcunkat is jól takarja a sötétség, ha „rejtegetni”, vagy titkolni valónk van. Ez utóbbiban csak arra gondolok, hogy nem akarjuk mások tudomására hozni, hogy mennyi félelem és fájdalom gyötör minket. Ennek viszont rossz hatása is van, mert emberi gyengeségünkből fakadóan „szívesen” felnagyítjuk bajainkat, s így a sejlő árnyékról is azt feltételezzük, hogy hozzátartozik a valósághoz. Ezért biztat Jézus minket is arra, hogy engedjük szétáradni körülöttünk és bennünk a világosságot. Legyen ez által nyilvánvaló minden bennünk levő keserűség. Váljon láthatóvá, mint a hegyen épített város. Talán a maguk valóságában látott és láttatott sötétség-gondok nem is olyan nagyok és elviselhetetlenek, mint azt gondoltuk a sötétségben.
3). A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. Azonnal két különböző, de összefonódásában azonos gondolatokat ébresztő figyelmeztetést közöl Jézus. Az első a hegyre, a másik viszont a hegyen épült város elrejtésének lehetetlenségére utal. Nemrég megjelent az utolsó könyvem, Ébredések a Zsidó-hegy árnyékában címmel. Történetírás a munka, de kétségtelenül hatással volt rám Nyírő József gondolata: „/…/ Maga a nap is nehezen hágja meg ezeket a havasokat. Legyengül, mire a tetejükre ér. A fénye is elváltozik. Furcsa, titkos, homályos és álomhozó. Nem való minden bolondnak ez a világ. Itt kell születnie az embernek, hogy kibírja. Megesik, hogy az idegen mászik, csak mászik felfelé a hegy oldalán s egyszerre csak hanyatt esik, mint a halott. /…/ Csak ezek az izmos, törpe, faölelő hecboc-emberek bírják itt az életet, kiknek az egészségtől olyan barnapiros a képe, hogy még a nyújtópadon se halványodik el.”
Ma már egyre világosabbá válik, hogy „halvány” fény mellett is megtartottuk a Székelyföldön önazonosságunkat, s bármerre is visz a szolgálat ennek tudatában vállaljuk származásunkat, hitünket, a belénk született világosságot. Belénk ívódott a tudat, hogy tagadhatatlanul részévé váltunk az el nem rejthető városnak, a világosságra kívánkozó tudásnak és ismeretnek. A költő szavaival:
Az a gyáva,
Ki, amit érez, elrejti magába,
És ami benne gyönge, emberi,
A másiknak föltárni nem meri. (Heltai Jenő)
Az aztán már egy teljesen más kérdés, melyet nem az emberi szándék rejteget. „Ne keress olyasmit, amit Isten elrejtett a szemed elől. Az ember mindent megtud idejében, és senki sem hal meg korábban egy perccel, avagy későbben egy perccel, mint ahogy az ideje szól. Eredj haza, végezd a dolgodat, s igyekezz tiszta lenni és becsületes, mert azoknak könnyebb a halál.” (Wass Albert) Elmondhatjuk, tehát, hogy egyikünknek sincs rejtegetni valója, aki a világosság fiaként kel és fekszik. Aki életvitelében tiszta, cselekedeteiben nincs rejtegetni valója, az annak megfelelően, az emberek szem láttára cselekszik. Ennek ellentétére is – sajnos – bőven van példa, amikor időnként tapasztaljuk, hogy embertársaink csak a hátból támadást vállalják, csak a tisztességtelen eszközök használatára „szakosodtak”.
4). S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban – hallszik a példabeszéd negyedik tanítása. Egy pillanatig átvillant rajtam a felismerés, hiszen feltételes módot használ Jézus. Ez csak abban az esetben áll fenn, ha véletlenül, vagy okkal nem sikerül világosságot gyújtanunk. Erre a lehetőségre most nem fordítok gondot, hiszen más feladatot kell elvégeznem.
Felteszem a kérdést: Gyújtunk, vagy fényt gerjesztünk magunk körül? A válasz bonyolult, de ebben az esetben is megpróbálom megkeresni azt, ami a legközelebb áll gondolkodásomhoz. Az első része a feleletnek egyértelmű még akkor is, ha időnként ún. „szervezőkre” foghatjuk a gyertyagyújtás elmaradásának felelősségét:
„Csak törpe nép felejthet ős nagyságot,
Csak elfajult kor hős elődöket;
A lelkes eljár ősei sírlakához,
S gyújt régi fénynél új szövétneket.
S ha a jelennek halványúl sugára:
A régi fény ragyogjon fel honára!” (Garay János)
A válasz második része ennél bonyolultabb, mert ilyen általában az emberi lélek: „Idegen, amilyen csakis az lehet, akit szerettünk valamikor, (…) mint a csillagok fénye; de hiába, az a fény már halott. Gerjeszt, de nem gyújt – megszűnt az áramlás egyiktől a másikig.” (Erich Maria Remarque)”
5). Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat! – zárja Jézus a példabeszédet. Azt mondja Gárdonyi Géza, hogy „Ne dekoráld az életet, hanem világíts bele!”. Első hallásra nem is tűnik keménynek az író elvárása. Sőt Jézus buzdítását sem vesszük olyan komolyan. Gondolkodjunk el azonban néhány fontos részleten, melyek csakugyan díszítő elemei az életünknek. Egy jelmez kelléke a háttérben zajló rejtőzködő életmódnak. Egy cím, egy rosszul megkötött nyakkendő, mely az úriember látszatát kelti, miközben csak sötétség és homály árad belőle és eltakarja az árulkodóan le-fel sétáló Ádám-csutkát.
Fölpattant, nagy, halott szemeink
Kérdve világítják az éjünk:
Miért nem voltunk jók egymáshoz,
Amikor éltünk? (Ady)
A költő kérdésével máris beléptünk a következő dimenzióba, ahol csakis a jótettek számítanak, vagy azok elmaradásakor válunk számon kérhetőkké. E tekintetben is sok irányba szaladnak szét gondolataink, amennyiben nem tartjuk kordában őket. Kérdés, hogy mi bizonyul jótettnek? Az-e, mely „elkövetése” után hasonló részesítésre számítunk? Jótettnek bizonyul-e, ha segítünk valakin, bármi áron, miközben mást becsületében, emberi méltóságában földig alázunk, sárba tiprunk? „Nem az számít, hogy a kéz tehetetlen, és ha elengedik, visszaesik, nem fontos, hogy a szív és az ütőér megszűnt lüktetni; csak az számít, hogy a kéz valaha nyitott, adakozó és igazságos volt; a szív bátor, meleg és gyöngéd, a szívdobbanás igazi. /…/ Jótettei fölbuzognak majd a sebből, hogy a halhatatlan élet vetését hintsék szét a világban!” (Ch. Dickens)
Végül pedig még egyetlen téma említésére maradt lehetőségem, ami nem más, mint Isten dicsőítése. „Harangszó, zsolozsma, imádság mind Istent dicsérik, de legjobban dicsérik az urat az emberi jótettek. Aki egy elárvult családot jobb sorsra felemel, aki a kétségbeesetteknek életkedvét visszaadja, aki elkeseredett ellenfeleket egymással kibékít, az bizonyára mind híve e vallásnak.” (Jókai Mór) Ennek a gondolatnak olyan hangvétele van, mint annak a mondásnak, hogy minden vallás jó vallás, kivéve a kárvallást. Ennek ellenére Jézus mégis pontosan megfogalmazza elvárását: Tetteinkkel dicsőítsük az Istent! Ámen.
Pap Gy. László 