2009.03.29 – Egységesek Jézus követésében

EGYSÉGESEK JÉZUS KÖVETÉSÉBEN!

„Azt hirdetjük tehát nektek, amit láttunk és hallottunk, hogy ti is közösségben legyetek velünk.”              1 Jn 3

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!

Ma, amikor forrong a világ és benne az ember, amikor bosszúsággal néz egymásra a magyar, illetve a székely, amikor nincs fontosabb tennivalónk, mint rendezni saját dolgainkat, egyik elmaradhatatlan követelménye vallásos gondolkodásunknak, hogy egységünkről és helyes közösségi szemléletünkről beszélgessünk. Ezért választottam alapgondolatul a felolvasott jánosi levél üzenetét, mert számomra világos az apostol megjegyzése, s ugyanakkor nemcsak felém áraszt fényt, hanem ugyanilyen örömben részesíti mindazokat, akik hallgatják velem együtt.

Természetesen nem mondom, hogy megtaláltam volna közösségi életünk helyrebillentésének pontos megoldását, de azt tudom, hogy minden helyes kísérlet közelebb visz ahhoz, hogy még jobban összekovácsolódjunk érzelemben, magaviseletben és nem utolsó sorban hitünkben, mint akik mind egy Atyának vagyunk gyermekei és testvérei Jézusnak. Thomas Moore azt hangsúlyozza egyik könyvében, hogy: „Két tesztet alkalmazhatunk annak eldöntésére, hogy egy csoport tényleg közösség-e: 1. Jellemzője-e az együttműködés, az egyetértés és az egyet nem értés? 2. A tagok individuálisak, vagy illik egyformán gondolkodniuk, ugyanazt a nyelvet beszélniük, illetve egy hivatalos irányzathoz tartani magukat? Közösség akkor születik, amikor egyén és csoport többé nem két különálló valóság.” /A lélek rejtelmei: 129. Old/.

Amennyiben szentleckénk figyelmeztetése alapján vizsgálódunk, és készítjük el a bennünket ellenőrző, szóba került tesztet, akkor sajnálattal tapasztaljuk azokat a jelenségeket, melyek a negatív irányba hajlítanak. Egyszerűen az a meglátás vezet ebben a nyilatkozatomban, hogy addig, míg két, vagy több csoporthoz tartozónak mondja magát egy gyülekezet két tagja, addig különálló valóságként kezelhető az egyén, és bizony közössége is, melyhez hozzátartozik. A meghatározó kérdés csupán az marad ezek után, hogy mennyire jellemző az alapvető ok, melyből kiindul minden más, későbbi felfogás. Ki a mozgató rugója annak a szemléletnek, melyért közösséget vállalhatunk. János apostol félreérthetetlenül meghatározza, amikor hangsúlyozza, hogy a mi közösségünk Istennel, az Atyával és Jézussal van, s éppen ezért teljes az örömük.

Ezek után még egyszer elgondolkodhatunk azon, hogy egy közösségben vannak-e velünk azok a testvéreink, akik más utakat választanak, mint az Isten útja? Sőt nekünk is válaszolnunk kell arra a kérdésre, hogy vállaljuk-e velük továbbra is a közösséget akkor, amikor látjuk, hogy a fenti tesztnek megfelel néhány jellemvonásában a közösségi szemlélet, hiszen látszik együttműködés, egyetértés is néha, a nyelv is azonos azzal, melyet mi beszélünk, de irányzatukhoz nem tudjuk tartani magunkat, hiszen nekünk mindennél fontosabb, hogy Isten és Jézus közösségében maradjunk.

Lehet, hogy eddigi gondolataim az elmélet síkján mozogtak azzal a különbséggel, hogy magam mellett tartottam hitünk alapjaként Istent, a mi édes Atyánkat. Elméleti síkon történő keresgélésünkhöz azonban mindig a köznapi élet szolgáltat mintákat. Így magam is ennek alapján mondtam az eddig elhangzottakat. Jellemző ránk, unitáriusokra, hogy Isten akaratát szorosan összefüggésbe hozzuk életünk törvényszerűségeivel, melynek rendjén eszünk és szívünk megkérdezésével választjuk ki szabad akaratunknak megfelelően a járható utunkat. Egyik ilyen járható út, éppen a közösségi élet útja, melyben legfontosabb meghatározó Isten, mint gondviselő édes Atya jelenléte, Jézus követése, az egyetértés és teljes mértékű alárendeltség a közösség helyes szemléletének.

Világos azonban, hogy ez nemcsak egy rész-közösség, egy „frakció” kötelessége. „Szerintem a közösségi érzés, az egymás iránti tisztelet, megbecsülés mindannyiunk dolga. De sajnos, az utóbbi időben csak versengünk egymással, ki jobban, ki többet. Nem törődünk embertársainkkal, csak a saját dolgainkkal. „A mamám mindig azt mondta: az ember felelős mindenért és mindenkiért. Az igazságot a véka alá rejtjük, feltesszük az álarcot (tisztelet a kivételnek), ami nem érez szégyent. Ha beleavatkozunk egymás baja-dolgába, az nem azt jelenti, hogy rosszat akarunk, de az álarcviselők, ha észreveszik, hogy valaki szívügyévé tette a dolgot, mindjárt megkérdik: Neked nincs más dolgod? A más dolga mit érdekel? De igen, kell, hogy érdekeljen egymás dolga! Együtt dolgozunk, együtt kell harcoljunk az igazságért, a békéért. Együtt kell érezzünk, mi emberek, de nem a hamisságban. Ha tiszta képpel mutatunk példát gyermekeinknek, abban hasznunk van nekünk is, és a társadalomnak is. Mint a közmondás mondja: Kicsi kutya nagytól tanul.” (Nagy Erzsébet).

Meg kell tanulnunk végre nagyjainktól, hogy felelősek vagyunk egymásért, de különösen jövendőnkért. Nem szeretem idők ezek, melyek fölöttünk járnak manapság, de ugyanakkor nem is ragadhat magával a semmittevés, a közömbösség árja. Sőt, azt sem mondhatjuk, hogy tehetetlenek vagyunk a fejünk fölött tornyosuló viharfelhőkkel szemben, mert nem mondhat ilyent egy Istenben bízó ember. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk – ismételhetjük százszor és ezerszer is, míg nem tudatosodik bennünk megfelelően az apostoli öröm, aki közösség vállalásra buzdít Istennel, a mi védelmező és gondviselő Atyánkkal, és Jézussal, az ő legjobb gyermekével.

Persze nem akarom elhallgatni azokat az alkalmakat sem, amikor szinte bántóan lépünk fel egymás átalakítása céljából. Tudom, hogy „sértő az olyan eljárás, megnyilatkozás, viselkedés, amelynek bántó, valakinek az érzékenységét kíméletlenül érintő, becsületbe vágó tartalma, jellege, célzata van. S bizony gyakran vagyunk figyelmetlenek, udvariatlanok, durvák, érzéketlenek. Nem mindig készakarva. Sőt többnyire nem is készakarva. De horzsolunk. A szavakkal, a szótlanságunkkal, a mások gondjára-bajára való közömbösségünkkel, esetleg éppen fordítva, a mások gondjával-bajával való kotnyeles foglalkozással. Helyzete, alkalma, alkata válogatja. Igaz, hogy a mai sietős világ sok-sok felmentést kínál a sértőknek. Ki veszi észre ebben a rohanásban? Nem lehet mindenre és mindenkire tekintettel lenni. Nem olyan nagy dolog az. Ismerjük a mentségeket. Egy szó, mint száz: a sértés és sértődékenység rossz közeg a munkahelyen, családban, baráti közösségben. Terhes dolog mozogni benne. Energiákat von el. Jobb ügyre való energiákat.

Aki közösséget vállal Istennel és Jézussal, annak nem szabad olyan könnyen megsértődnie mindenért. Amennyiben bántják a külvilág részéről jövő megjegyzések, amennyiben képtelen egyetlen alvás után elfeledni a sértéseket, akkor nézze meg a sértő személyét, vizsgálja meg a mondottak komolyságát, figyelje meg saját helyét a közösségi életben, s végül, de nem utolsó sorban lássa meg Isten gondviselő szeretetét, melyek együttesen kisegítik sértődésének árkából. Jól lehet nem érdemes túlzottan odafigyelni ezekre a sértődésekre, mert valóban sokkal fontosabb tennivalókról vonják el figyelmünket.

Sokan azt gondolják, hogy nincs hasznosabb és sürgősebb feladat, mint kiküszöbölni minden betegséget és balesetet. Ami az egyes emberekre igaz, ugyanez áll a nagyobb közösségekre is, mert a közösségeknek is meg van a maguk sorsa. Így pusztul el földrengés, árvíz, vagy járvány következtében egy-egy egész város, vagy vidék. Itt is igazságos sors avatkozott be. És ha sokan nem is értik ennek a sorsnak az igazságát és értelmét, akkor annak nem a sors az oka.”- mondja Thorwald Dethlefsen. (Élet az élet után.).

Mi a sors helyett Istent, az Ő akaratát emlegetjük. Ennek ellenére azonban kezünkben hordozzuk saját sorsunkat is. Példa erre magyarságunk jelen helyzete. Nekünk, Istenben bízó keresztényeknek többszörösen is fel kell figyelnünk a helyzet valóságára. Lassan történő elsorvadásunkat, megsemmisülésünket sokan a sors művének tartják, de addig, míg életünk irányítása saját kezünkbe is le van téve, nem mondhatjuk, hogy Isten rendezi lassú, de biztos megsemmisülésünket. Vigyázzunk, mert nem a sors önkénye határozza meg jövendőnket, hanem közösségre szóló döntéseink. Ámen.

Debrecen, 2009. március 29.