ANDRÁS
– Keresztelési beszéd –Mt 4,18-20
Kedves Atyámfiai, ünneplő Testvéreim! Szülők, nagyszülők, keresztszülők! A legtöbben szót fogadtunk a Csíki családnak és úgy döntöttünk, hogy részt veszünk harmadik gyermekük keresztelésén. Sok ilyen ünnep kell nekünk, szemben azokkal, akiknek szomorúság és kellemetlenség tölti el lelkét. Bizonyára utána néztetek, hogy mennyi szóra érdemes tartalom lapul az András név mögött, melyet e kisgyermeknek is ajándékoz a család. Nem akarom igénybe venni a türelmeteket, viszont szükséges megemlítenem, hogy András az első két apostol egyike, Péter testvére, akik halászok voltak. A hagyomány úgy tartja, hogy András apostol józan gondolkodású, nyitott, tettre kész tanítványa volt Jézusnak.
Már gyermekkoromban elcsodálkoztam ezen a rövid történeten. Több vonatkozásban is elszabadult a képzeletem, hiszen a folyóvíz, a tó, a tenger, netán az óceán mindig magával ragadott. Túl ezeken, figyeltem a két tanítvány magatartását, akik egyetlen kérdést sem tettek fel Jézusnak, hogy mégis miként gondolja azt, hogy hagynak mindenkit és mindent, és követik őt? Talán éppen azért nem szólalt meg bennük egyetlen kérdés sem, mert bíztak , hogy Jézus alaposan elmesélni majd , hogy miként gondolta az ember-halászatot.
Amennyiben megfigyeljük András és Péter apostol tevékenységét, tapasztaljuk, hogy András szüntelen eggyé vált az eseményekkel. Vagyis soha nem emelkedett ki különcködésével, hogy felfigyeljen rá a hallgatóság, vagy éppen megjegyzést tegyen. Erre utal szeretettő magatartása és egyénisége, aki egyetlen alkalmat sem keresett a szembeszegülésre, vagy alkalmatlankodásra. Jó tulajdonságait tetőzte az a végtelen kitartás, mellyel tanúbizonyságot tett Jézus mellett.
Keresztelők alkalmával a szolgálatvégző lelkészek felhívják a szülők, keresztszülők, résztvevők figyelmét, hogy nagy ajándéka Istennek minden kisgyermek és részt kell vállalnunk a felelősségből, mely rá irányul születésétől kezdve. Ehhez társulnak közösségi és egyéni imádságaink, jókívánságaink, melyekkel felruházzuk a családot. Ez mind szép és jó, ha hagyományszerűen ápoljuk. A keresztségnek van egy másik árnyalata, melyet nemhogy elfelednünk nem szabad, hanem lehetőség szerint első helyre kell sorolnunk. Ez pedig nem más, mint a vallásos töltet, melynek át kell hatnia, majd jellemeznie e gyermek életét. Erre sok minden kötelez.
– Mindennél fontosabb és az az ősök, a felmenők iránti tisztelet és megbecsülés, hogy honnan jött és hová tart. Amennyire látom, meggyőződésem, hogy irányában nem marad el a biztatás. Azt is mondhatom, hogy látom azokat a „vezéregyéniségeket”, akiknek köszönhetően mindig megtalálja majd az ősi szálat.
– A következő kötelesség is a vallásos érzésvilágba kapaszkodik. Én mindig büszkén emlegetem Erdélyt, születésem helyét, ahol az emberek évszázadokon át egymás szájából lesték a bizalomra, hitre terelő és sarkaló szavakat. Több nemzet és felekezet vívta harcát a megmaradásért, s míg időnként egymás hajába is kaptak, nem ritkán elszégyellték magukat gyengeségeik miatt. A harc viszont sok tekintetben edzettekké tette. Másrészt pedig alázatosakká és türelmesekké egymás hitfelfogásával szemben.
– Sokan úgy vélekednek Isten dolgairól, hogy fölöslegesek, értéküket veszítették, eltűnt korok ideológiáinak kátyúiba valók. Én sajnálom ezeket az ilyen vélekedőket, hiszen ezzel az álláspontjukkal megfosztják önmagukat a lelki gazdagság lehetőségétől és elvágják azok érvényesülésének útját is, akik vágyakoznak a lelki ország áldásaira.
– Végül, de nem utolsó sorban lássuk a Galileai-tó partján munkáját végző tanítványt, Andrást! S míg bármit is kérdeznénk, vagy mondanánk, vessünk egy pillantást e drága gyermekre! Képzeljétek el azt a komoly áldásdömpinget, mely itt van jókívánságként bennünk. Azt szeretnénk mindnyájan, hogy ez a gyermek növekedjen testben és lélekben, Isten- és ember iránti kedvességben. Ha így történik, akkor boldogok lesznek nevelői és boldog lesz e mai gyermek. Jó lenne, ha hittel teljesen növekedne, akihez egy szép napon bekopog Jézus és szeretettel köszönti őt. Talán arra is kéri majd, hogy kövesse feltett szándékait, mert az a hivatása, hogy embereket halásszon. Nem úgy, amint azt András apostol tette a későbbi kereszténység számára, hanem egy ügynek. Mint ahogy mi is sokan elköteleztük magunkat egy életre és semmi nem állhat elénk, ami eltéríthet eredeti meggyőződésünktől és elhatározásunktól. Hankiss Elemér erre a következőképpen utal: „Jó az, ha minden ember békésen és lelkiismeretesen teszi a dolgát, a szántóvető szánt, a halász halászik, a matróz igazítja a vitorlákat, a tanár tanít, a doktor gyógyít. Ez a mindennapi életünk. Ugyanakkor jó lenne hinni abban, hogy az ember nemcsak szánt, vet, gyereket nevel, épít, gyógyít, hanem valami „mélyebb” jelentése, jelentősége is van az életének, valamilyen nagyobb, fontosabb történés, dráma részese, szereplője.”
A mindennapi, ún. „kisember” tehet többet és szóra érdemesebbet sok „nagynál”. Amikor felnőtté érik a gondolkodás, amikor nem azt várjuk az élettől, hogy mielőbb karjaira vegyen a szerencse, hanem magunk egyenesítjük útjainkat, akkor nem kell kitalálnunk világot formáló egyenleteket, közösségeket megbontó és társadalmi rendszereket megváltoztató hipotéziseket, hanem csak arra van szükség, hogy a múlt lerakott alapjain tiszta szellemiséggel építsük a hittel, reménységgel övezett jövőt. Ehhez kellenek a kis és nagy Andrások, akik megtalálják az emberrengetegben azokat, akiket a jó ügy mellé állíthatnak.
A Magyar Unitárius Egyház a kezdeti évszázadokban a felnőtt keresztséget részesítette előnyben, fenntartva sokáig alap-felfogását, hogy tisztelendő mindenki vallásos meggyőződése, melyről első sorban felnőtté válva tehet vallomást. Mi is keresztvízzel régóta leöntjük gyermekeink fejét, és örökösen hangsúlyozzuk álláspontunkat. Kitartóan imádkozunk gyermekeink testi- és lelki épségéért, egészségéért, fejlődéséért és segítjük azokat, akiknek kezébe adatott a nevelés lehetősége.
Így imádkozzunk Isten megtartó szeretetéért. Ámen.
Debrecen, 2015. november 14.
Pap Gy. László 