– általános beszéd –
„… szeretettel szolgáljatok egymásnak” Gal 5,13.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Megelőző beszédemben jeleztem, hogy a mai alkalommal rátérek a szegénység problematikájára. Arra törekszem, hogy átfogó legyek, mondandóm ne tartalmazzon bántást, esetleg a jobb módú testvéreink elmarasztalását, a szegényebb embertársak kiemelését, vagy a nem gazdagok, de ugyanakkor bizonyos tekintetben mégis tehetősnek mondható embertársaink elítélését. Beszédemben először a szegénységgel foglalkozom, majd az „alamizsnálkodás” területén meghatározom hozzáállásunkat a szegénység kérdéséhez, ugyanakkor határozottan arra összpontosítok, hogy megértsük Pál apostol tanácsát, ami a szeretettel történő szolgálatra utal.
Először nézzük azokat az okokat, melyekből eredhet valakinek a szegénysége. Jelzem szeretettel, hogy elsősorban a Bibliában fellelhető tudósítások alapján részleteztem a szegénység okait, s nincs szándékomban ennek alkalmazása közösségi életünkben. Sőt egyszerűen annak örvendhetnénk mindannyian, ha a később felsoroltak érvénytelenek lennének ránk nézve. Megjegyzem, hogy legalább 9-10 féle okát találtam a szegénység eredetének, de én csupán négyet emelek ki ezek közül.
Az első helyre teszem a lustaságból eredő szegénységet. Bonyolult ennek bizonygatása, de semmi mást ne vegyünk alapul, csupán annyit, hogy ha valaki semmit nem tesz, azaz lustálkodik egész nap, életében, akkor ennek függvényeként tapasztalható megvalósítása is. Vagyis nincs küzdés, nincs eredmény. Második helyen a Tékozló fiú példázatát (Lk 15 fej.) említem, melynek főszereplője megszemélyesítője is egyben a pazarlás következtében szegénnyé vált embernek. A tékozló fiú helyzete csak annyival könnyebb, hogy van egy megbocsátó, visszafogadó édesapa, akinek fájdalma fölött győzedelmeskedik apai szeretete. Azt azonban nem szabad egy pillanatra sem elfelednünk, hogy egykori pazarlók jutottak a nincstelenek, mai hajléktalanok sorsára. Harmadik helyen kell említenem azt a szegénységet, mely bárkinek a hibáján kívül történik. Jézus ezt az állapotot jellemzően szépen megfogalmazta, amikor a bűnös asszony megkente fejét, mely cselekedetet kifogásoltak a tanítványok. Emlékezünk az eseményekre, s arra a jelenetre, amikor hangsúlyozták a tanítványok, hogy fölösleges a pazarlás, mert a drága kenetet pénzzé lehetett volna tenni, amit aztán szétoszthattak volna a szegények között. Erre Jézus félreérthetetlen megjegyzését olvashatjuk, miszerint, megnyugodhatnak a tanítványok, de mi, mai keresztények is, hogy a világon mindenkor lesznek szegények (Mt 26,11.). Az bizonyos, hogy kétféleképpen is értelmezhetjük Jézus megjegyzését. Úgy, amiként előbb is hangsúlyoztam, ugyanakkor egyfajta választ is kapunk arra, hogy valamilyen okból kifolyólag mindenkor lesznek szegény emberek. Vigasztaló lehet bármelyikünk számára, amennyiben úgy érzi valaki közülünk, ha hibáján kívül vált szegénnyé, hogy amennyiben így van a dolog, akkor nem kell aggódnia, hiszen csakugyan nem tehet róla. Jézus is arra tanít ezzel kapcsolatosan, hogy Inkább az Isten országát keressétek, és ezeket megkapjátok /…/ (Lk 12,31). Végül említésre érdemes a szegénység okaként a telhetetlenség miatt történő elszegényedés. Ezt is fizikai értelemben kell felfognunk elsősorban, de ugyanígy tapasztalható ennek lelki vetülete is. Saját életünkben is felfedezhetünk embereket, akiket már utolért sajnálatunk, de sokan vannak olyanok is, akiknek kilátásba helyezzük – éppen telhetetlen voltuk miatt – elszegényedésüket. Közelebbről azt értem ez alatt, hogy vannak emberek, akiknek bármilyen sok is legyen a vagyona, – fogyó egészségi állapota ellenére sem hagyja fel a gyarapítását. Egyszer azonban bekövetkezik, amikor nemcsak fizikai erejük fogy el, hanem legkisebbik gondjuk is, hogy törődjenek megszerzett gazdagságukkal.
A későbbiek során két fontos gondolatkör emelkedik ki a többiek közül, s elképzelésem szerint ezek képeznek elsőbbséget abban az összefüggésben, melyben a szegénységről értekezem. Az első, s mindennél fontosabb, hogy minden külső befolyástól mentesen meghatározzuk, hogy a szegények, vagy a gazdagok közé tartozunk, valamint megkeressük, megtaláljuk a szegényeken történő segítés valamilyen, hozzánk illő lehetőségét.
Gondot okoz számunkra a szegénység tudata. Főleg, ha rólunk van szó. Tudom, hogy nem lehet vigasztaló, ha azzal nyugtatom magam, vagy hallgatóságomat, hogy sok szegény ember van a világon, hiszen régóta megtanultuk, hogy nem okozhat örömet mások nyomorúsága. Mégis meg kell állapítanom, hogy nemcsak a közemberek sorában találunk szegényeket, hanem sok jeles ember küszködik a szegénységgel. Ezek között első helyen említhetjük Jézust. Amennyiben az ő példájából indulunk ki szegénységi állapotunk meghatározásában, akkor átértékelhetjük állapotunkat, hiszen kijelenthetjük, hogy bizony mi nem is vagyunk szegények. Miért? Azért, mert Jézus arról beszél, hogy: „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” – (Mt 8,20). Ez azt jelenti, tehát, hogy csakis az számít köztünk szegény embernek, akinek nincs hajlék a feje fölött, ahová nyugodtan lehajtsa fejét. Ha az előbbi megállapítást veszem alapul, akkor elmondom, hogy nyomorúságos a szegény minden napja. Azt olvasom a Prédikátor Könyvében többek között, hogy bölcsessége utálatos és beszédét nem hallgatják meg – (Préd 9,18). Határozottan állítom, hogy a földhöz ragadt szegény ember esetében nemcsak bölcsessége, vagy beszéde utálatos, vagy éppen nem hallgatja meg senki, hanem egyfajta megvetés és utálat övezi az, amikor megjelenik a „normális” életmódot folytató embertársai között.
Most már csak az a kérdés, hogy miként jut érvényre Pál apostol tanítása, hogy szeretettel szolgáljunk egymásnak. Az még belefér elképzelésünkbe, gyakorlatunkba, hogy csekély összeggel segítsünk a szegényeken, de hogy mekkora szeretet övezi ezt a cselekedet-sort, arról nem tudnék egyetlen olyan történetet sem bemutatni, hogy kiderüljön a szeretet nagysága. Így, hát nem marad más hátra, minthogy belekezdjek, s a végére érjek annak a gondolatnak, mely szegény rendű embertársainkról történő gondoskodásunkat „írja” elő. Ott kezdem, ahol kezdetét veszi a szegényekről történő gondoskodás, Istennel. Neki ugyanis nagy gondja van a szegényekre. S most senki nem támadhat azzal a megjegyzéssel, hogy miért engedi Isten, hogy szegénység, szegény ember legyen a földön? Nem tehetjük fel ezt a kérdést, hiszen tárgyaltuk már, hogy létezik olyan szegénység, mely valakinek az önhibáján kívül történik. Éppen ezért Isten sem okolható az ember szegény állapota miatt. Arról azonban beszélhetünk, hogy Isten minden teremtményére gondot visel. Ahogy érzékelteti ezt a zsoltáros: Isten nem feledkezik el a szegények kiáltásáról – (9. Zsolt 13). Erről a gondoskodásról nem igen tudnak számot adni azok, akik nem érzik át a szegénységet, de meggyőződéssel vallanak szegény embertársaink, akik időről-időre megerősítik hitüket, hogy „Szűkölködő és szegény vagyok, de Isten gondot visel rólam” – (14. Zsolt 18)
Fel kell tennem egy újabb kérdést annak érdekében, hogy végre megoldhassam mindennapi életünk egyik ellentmondását. Vajon, elégséges-e Istenre bíznunk a szegények időnkénti segítését, vagy valamit nekünk is tennünk kell annak érdekében, hogy néhány szegény – ha átmenetileg is megoldást találjon, napi gondjára? Három tanítást választottam a Bibliából, melyek mai alapgondolatunkba összpontosulnak. Arra vonatkoznak, hogy mindenkinek kell gondoskodnia valamilyen szinten a nála szegényebbekről. János levelében olvasom, hogy aki szűkölködni látja az ő atyjafiát és bezárja előtte a szívét, mi módon marad meg benne Isten szeretete? – (1 Jn 3,17). A szeretet gyakorlásának tekintetében még közelebb kerülünk az általános követelményhez, amennyiben Jézus megjegyzésére figyelünk, amikor arról beszél, hogy éheztem és ennem adtatok (Mt 25,35). A Példabeszédek Könyvében viszont már arról értesülünk, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel. Vagyis: aki nem hallja meg a szegény kiáltását, majd ő is kiáltani fog, de azt sem hallja meg senki (Péld 21,13).
Amennyiben összevetem az eddig elmondottakat megállapítom, hogy szinte általánosan elfogadott követelményekkel állunk szemben. Nem mondom, hogy mindig adakozó kedvünkben talál a koldus szegény ember kérése. Azt sem, hogy állandóan kötelesek vagyunk segíteni, melyekkel kapcsolatosan fenntartásaink vannak.
Az is ténynek bizonyul, hogy sok esetben mi is úgy érezzük, mintha a szegények sorába illenénk inkább, mint más kategóriába. Lehet az is, hogy amikor elhangzik egy-egy kérés felénk, mi is hangsúlyozzuk, hogy rászoruló szegények vagyunk. A lényeg az, hogy sikeresen megállapítsuk hovatartozásunkat, s ez ne csak számunkra legyen elfogadható, hanem hasonlóan vélekedjenek erről embertársaink is. Azok elsősorban, akik közelebbről ismernek, és azok is, akik előtt éppen adott cselekedetünkkel váltunk ismertté.
Adja Isten, hogy ne kelljen együk a szegény sorsú emberek kenyerét és minden esetben legyen bennünk megfelelő indíttatás, elegendő szeretet, hogy segítsünk azokon, akik éppen ezért fordulnak hozzánk. Ámen.
Pap Gy. László 